logo

XXIV Sextilis AD

A Spartacus felkelés .

Az i. e. 130-as évektől kezdve a római birodalomban ismételten robbantak ki a nagyarányú rabszolgafelkelések. Ezek közül kiterjedésében, jelentőségében és az utókorra tett hatásában is legkiemelkedőbb a Spartacus nevéhez fűződő nagy itáliai rabszolgafelkelés. Spartaeus felkeléséről két ókori forrásunk számol be viszonylag részletesebben: Plutarkhosz, aki elbeszélését Spartacus legyőzőjének, Crassusnak életrajzába illeszti bele, és Appianosz, aki éppen ezzel a legnagyobb arányú felkeléssel zárja le a római polgárháborúk történetéről irt művének első könyvét.
Spartaeus rabszolgafelkelése hadtörténeti és hadművészet szempontból is rendkívül jelentős, hiszen ekkor sikerül első ízben rabszolgáknak a birodalom szívében, Itáliában sorra legyőzni az ellenük küldött consuli és praetori reguláris haderőket. Ehhez a jelentőséghez képest forrásaink rendkívül szűkszavúak, mind Spartacus hadászati elgondolásait, mind az általa követett harcászati eljárásokat illetően.
A mai kutatás is jórészt találgatásokra van utalva abban a kérdésben, mi volt Spartaeus és egyes, tőle részben függetlenül működő alvezéreinek (Krixosznak, Gannicusnak és Castusnak) végső hadászati célja: a rabszolgákat ki akarták-e vezetni Itáliából, és ez esetben a hadműveletek csak a menekülés útjának biztosítására szolgáltak volna, vagy pedig Itáliát végig akarták rabolni, vagy pedig felmerült-e, legalábbis a háború valamely szakaszában Róma elfoglalásának és a római birodalom megdöntésének terve?

Hasonlóképpen kevéssé ismertek Spartacus hadseregének harcászati eljárásai is. Forrásainkból azonban kiderül annyi, hogy a gladiátorok vívásra való kiképzése katonai szempontból is oly magas színvonalú volt, hogy már az i. e. 2. század végén a légionáriusok kiképzésében gladiátoroktatókat is igénybe vettek, másrészt az, hogy Spartacus harcászatát rendkívüli ötletesség, a terepviszonyok messzemenő felhasználása és seregének mozgékonysága jellemezte; várostromra azonban úgy látszik nem volt felkészülve, és ezért eltérően pl. a korábbi, szicíliai rabszolgafelkelésektől nem tudott tartós katonai támaszpontot szerezni.
Bizonytalan a felkelés kronológiája is. Régebben a felkelés kezdő évének az i. e. 74. évet tekintették, újabb kutatások valószínűvé tették, hogy a felkelés csak i. e. 73-ban robbant ki. Spartacus serege már a következő évben legalább két részre bomlott, és a felkelés végleges leverése i. e. 71 tavaszára esik. A döntő csata pontos színhelyét mindmáig nem sikerült egyértelműen meghatározni.
Hasonlóképpen vitatott az a kérdés, vajon az a pompeii falfestmény, amelyben Misulin és más kutatók a Spartaeus elleni döntő csata egyik jelenetének ábrázolását látják, valóban erre a csatára, és egyáltalán Spartacus felkelésére vonatkozik-e?



I.

(Plutarkhosz: Crassus, 8-11)

(8) A gladiátorok felkelése és Itália kirablása, amit általában Spartacus-háborúnak neveznek, a következő okból indult meg: Egy bizonyos Lentulus Vatia Capuában gladiátorokat nevelt, akiknek legnagyobb része gallokból és thrákokból állott, s akik nem bűnük miatt, hanem a vásárló jogtiprása folytán voltak erőszakkal összezárva a célból, hogy gladiátorok legyenek.
Ezek közül kétszázan elhatározták, hogy megszöknek, de mivel árulás történt, az a hetvennyolc, aki erről előbb tudomást szerzett, egy konyhából bárdokat és nyársokat vett magához és megugrott. Útközben kocsikra akadtak, amelyek gladiátor-fegyvereket szállítottak egy másik városba. Ezeket kirabolták s megszállva egy erős helyet, három vezetőt választottak. Köztük az első Spartacus, ez a maidoszok népéből való thrákiai ember, akinek nemcsak nagy esze és nagy ereje volt, de megfontoltságban és szelídségben is átlagon felül állt, s görögebb volt, mint származása után várható lett volna.
Azt beszélik róla, hogy mikor először hurcolták Rómába éladni, álmában egy arca köré tekerődző kígyó jelent meg neki, s felesége, egy Spartacusszal egy törzsből való jósnő, aki a Dionüszosz-kultusznak is beavatottja volt, azt mondta, hogy ez nagy és félelmetes, és reá nézve balvégzetű hatalomnak a jele. Ez a nő ekkor is vele volt, s vele együtt szökött.

(9) Először a Capuából jövőket verték vissza és sok hadifegyvert zsákmányoltak, amelyeket szívesen vettek át, eldobva a megvetett és barbár gladiátori fegyvereket. Erre Rómából Claudius praetort küldték ellenük háromezer katonával, aki ostrom alá is fogta őket a hegyen, melyről csak egy nehéz és lejtős út vezetett le, amit Claudius őriztetett.
Másfelé csak meredek szakadékok és csupasz szirtfokok voltak. Fent azonban sok vadszőlő nőtt, s így ők levágva az alkalmas indákat, belőlük feszes és hosszú hágcsókat fontak, úgy, hogy ezek a sziklákra erősítve a hegy lábáig értek le, s ezen, egy kivételével szerencsésen leereszkedtek. Ez az egy a fegyverek miatt maradt fenn, s miután a többiek leértek, lebocsátotta a fegyvereket, mikor pedig már mindent ledobott, végül maga is baj nélkül leérkezett.
A rómaiak erről semmit sem tudtak, s így azok hátuk mögé kerülve, meglepték, megrémítették, majd megfutamították őket, a tábort pedig elfoglalták. Sokan csatlakoztak hozzájuk a vidék pásztorai és juhászai közül, harcias és gyors lábú férfiak, akik közül némelyeket felfegyvereztek, némelyeket előőrsökül és. könnyűfegyverzetűekként használtak. Másodszor Publius Varinius praetort küldték ellenük. Egy összecsapásban előbb ennek egyik alvezérét, Furiust futamították meg háromezer katonájával. Ezután tanácsadóját és tiszttársát, Cossiniust, aki nagy haderővel rendelkezett, Spartacus megleste, és Salinaenál fürdés közben kicsi híján elfogta. Ez nagy üggyel-bajjal megmenekült, de a felszerelést Spartacus tüstént hatalmába kerítette, majd a sarkában maradva, őt üldözőbe vette, s nagy öldöklés közepette a tábort elfoglalta.
A harcban Cossinius is elesett. Magát a praetort több más csatában is lebírva, végül még a lictorokat meg a lovát is zsákmányul ejtette. Spartacus így nagy lett és félelmetes, de gondolkodásában mérsékelt maradt. Ezért nem számítva arra, hogy a római államhatalmat megdöntheti, az Alpok felé vezette seregét, mert úgy gondolta, hogy azokon átkelve, mindenkinek hazájába kell mennie, kinek Thrákiába, kinek Galliába. Azok azonban, minthogy számban erősek voltak, elbizakodtak s nem engedelmeskedtek, hanem végigdúlták Itáliát.
A senatust tehát most már nem a felkelés szégyenletes és gyalázatos volta háborította fel, hanem a félelem és veszedelem volt az, ami miatt, mint a legelkeseredettebb és legnagyobb háború esetében, mindkét consult kiküldték. Az egyik, Gellius, az elbizakodott gondolkodása miatt Spartacustól elszakadt germán részleget hirtelen megtámadta és teljesen megsemmisítette. Lentulus Spartacust nagy haderőkkel körülvette, de az megtámadta őt, és csatába bocsátkozva, alvezéreit legyőzte, az egész felszerelést pedig hatalmába kerítette.
Mikor azután az Alpok felé húzódott, Cassius, a Pó vidéki Gallia praetora, tízezer katonával szembeszállt vele, de a csatában ő is vereséget szenvedett, sokan elestek, és maga is alig menekült meg.

(10) Mikor a tanács erről tudomást szerzett, haragjában megparancsolta a consuloknak, hogy hagyjanak fel tevékenységükkel, Crassust pedig a háború vezérévé választotta. Hírneve és a vele való barátság miatt az előkelők közül sokan szálltak vele együtt táborba. Ő maga Picenum vidékén maradt, hogy ott fogadja Spartacust, ha arra vonul; alvezérét, Mummiust pedig, aki két légiót vezényelt, körbe küldte, megparancsolva neki, hogy kövesse az ellenséget, de ne kössön bele és ne ütközzék meg vele. Ez azonban első alkalommal,, mikor úgy hitte, jó reménnyel teheti, harcba bocsátkozott,, de vereséget szenvedett, sokan elestek, sokan pedig fegyverüket elhajigálva, futásban kerestek menedéket.
Crassus magát Mummiust szigorúan megfeddette, a katonákat ismét felfegyverezte és kezeseket kért, hogy fegyverüket meg fogják őrizni. Azt az ötszázat azonban, aki elsőnek és a leggyávábban futott, ötven tizedbe osztotta, és mindegyikből sorshúzás szerint egyet kivégeztetett, egy hosszú idő óta nem alkalmazott katonai büntetést véve újra igénybe. Ennél az eljárásnál nemcsak hogy a halál megszégyenítő, hanem mindenki szeme láttára a büntetéssel kapcsolatban sok félelmetes és borzasztó dolgot is cselekednek. Az emberek hangulatát így megváltoztatva, az ellenség ellen vezette őket.
Spartacus azonban Lucanián keresztül észrevétlenül a tenger felé húzódott. A tengerszorosban ciliciai kalózhajókra akadva, nekivágott, hogy Szicíliát elfoglalja, s kétezer embert átdobva a szigetre, ismét fellobbantsa az ottani rabszolgaháború lángját, ami nemrégen hunyt ki, és amihez csak kicsiny szikrára volt szükség. A ciliciaiak azonban, miután megállapodtak vele, és át is vették az ajándékokat, rászedték őt, mert elhajóztak. így hát megint elvonult a tengertől, s a seregével a rhégioni félszigeten vert tábort.
Crassus odaérve és látva, hogy a hely természete mindenben kezére játszik, hozzálátott, hogy a földszorost fallal elzárja, amivel egyfelől a katonákat vonta el a lebzseléstől, másfelől az ellenséget fosztotta meg az élelemtől. A munka nagy volt és nehéz, de várakozáson felül rövid idő alatt elkészítette és bevégezte. Árkot húzatott a tengertől a tengerig a földnyakon 300 sztadionnyi hosszúságban, amelynek szélessége és mélysége egyaránt lő láb volt.
Az árok mellé még falat is emelt, amelynek magassága és ereje csodálatot ébresztett. Spartacus mindezzel eleinte nem törődött, sőt lefitymálta. Mikor azonban a zsákmány fogytával előre akart nyomulni, és meglátta az elsáncolást, minthogy semmit sem lehetett a félszigetről szerezni, kivárva egy havas éjszakát, mikor fergeteges szél fújt, az ároknak egy kis részét földdel, fával és gallyakkal betömette, s így seregének harmada átjutott.

(11) Crassus erre megrettent, hogy Spartacust még a Róma ellen való vonulásra ragadja majd a lendület, de felbátorította, hogy sokan összekülönbözve elpártoltak Spartacustól és magukban táboroztak a lucaniai tónál, melyről azt mondják, hogy időnként megváltozik, mert majd édes lesz, majd meg sós és ihatatlan.
Crassus ezek ellen vonult, s a tótól el is űzte valamennyiüket, de öldöklésüket és üldözésüket nem vihette végig, mert hirtelen megjelent Spartacus és a futást megállította. Crassus előzőleg azt írta a senatusnak, hogy haza kell hívni Lucullust Thrákiából és Pompeiust Hispániából, de azután mást gondolt és azon igyekezett, hogy még azok megérkezése előtt bevégezze a háborút. Tudta ugyanis, hogy a sikert a megérkezőnek és a segítőnek fogják tulajdonítani, nem pedig neki. Először is elhatározta, hogy azokat fogja megtámadni, akik elszakadtak és magukban hadakoztak, s akiknek vezére Gannicus és Castus volt. Ezért elküldött hatezer embert, hogy egy hegyet előre szálljanak meg, meghagyva nekik, hogy próbáljanak rejtve maradni.
Azok sisakjukat betakarva, meg is próbáltak rejtve maradni, de az ellenség előtt áldozatot bemutató két nő meglátta őket és nagy veszélybe kerültek volna, ha Crassus hirtelen megjelenve, egy minden addiginál hevesebb csatát nem vív, melyben 12 300 embert vágott le. Ezek között azonban csak kettőt talált, akik a hátukon voltak megsebesülve, a többiek valamennyien a harcrendben állva, és a rómaiakkal harcolva haltak meg.
Spartacusnak, aki e vereség után a peteliai hegyek felé húzódott vissza, Quintus, a Crassus környezetében levő vezérek egyike, és Scrofa, a quaestor, szorosan a nyomában volt. Mikor azonban Spartacus megfordult, nagy futás támadt a rómaiak között, még a sebesült questort is alig tudták kiragadni és így megmenteni. Ez a siker lett Spartacus veszte, mert a szökevényekbe visszatért a mersz.
Nem tartották többé helyesnek, ha kerülik a csatát, nem engedelmeskedtek parancsnokaiknak, hanem a már útnak indultakat fegyveresen körülfogták és úgy kényszerítették, hogy ismét Lucanián keresztül a rómaiak ellen vonuljanak. Ugyanarra törekedtek hát, mint Crassus. Már híre járt ugyanis, hogy Pompeius közeledik és nem kevesen voltak, akik azt hajtogatták, hogy a háborúban való győzelem majd az ő nevéhez fűződik, mert ha megjön, tüstént harcba bocsátkozik és befejezi a háborút.
Crassus tehát sürgetve a döntő küzdelmet, s az ellenség mellett való táborverést, árkot ásatott. A rabszolgák ez ellen kirohanásokat rendeztek és megtámadták az ellenséget. Mikor mindkét felől egyre többen siettek társaik segítségére. Spartacus a kényszerhelyzet láttán, egész seregét harcrendbe állította. Először is, mikor lovát elé vezették, kihúzta a kardját s azt mondva, hogyha győz, az ellenség sok kitűnő lova mind az övé lesz, ha meg veszít, nem lesz rá szüksége, ledöfte lovát. Azután egyenesen Crassus felé tört, sok és súlyos sebe ellenére is, s őt ugyan nem érte el, de két együtt neki támadó centuriót megölt. Végül, mikor környezete is megfutott, maga megállva és sokaktól körülfogva, harc közben esett el. És bár Crassus élt a szerencséve., kitűnően vezette a hadjáratot, és testét is kitette a veszedelemnek, Pompeius hírnevétől sem maradt távol a siker.
Mert ötezer rabszolga, aki megmenekült a csatából, Pompeiusba ütközve pusztult el, s így azt írhatta a senatusnak, hogy nyílt csatában ugyan Crassus győzte le a szökött rabszolgákat, de ő irtotta ki a gyökerét a háborúnak. És míg Pompeius Sertorius és Hispania felett fényes diadalmenetet tartott, Crassus sem szánta el magát arra sem, hogy a diadalmenetet kérje, sőt úgy tartotta,, hogy a szerényebb Ovatiót sem illő rabszolgaháború után tartani.



II.

(Appianosz: Emphülia [A polgárháborúk története] I. 116121)


(116) Ebben az időben Itáliában Spartacus, thrák származású férfiú, aki egykor a római seregben katonai szolgálatot teljesített, de szökése és fogságba esése után eladás révén a gladiátorok közé keveredett, mintegy 70 társát arra vette rá, hogy inkább vállaljanak bármilyen veszélyt a szabadságért, semhogy a cirkuszi előadásokon másoknak látványul szolgáljanak. Őreiket ártalmatlanná tették, majd elmenekültek. Útközben egyes járókelőktől husángokat és kardokat raboltak, s ezekkel felfegyverkezve a Vesuvius hegyre menekültek. Itt további nagyszámú szökött rabszolgát és egyes, a földeken dolgozó szabadokat is magához fogadott és belőlük Oinomaosz és Krixosz gladiátorokat alvezérekként maga mellé véve, rablósereget szervezett.
Zsákmányukat egymás között egyenlő arányban osztották szét és hamarosan nagy tömeg csatlakozott hozzájuk. Először Varinius Glabert küldték ellene, utána pedig Publius Valeriust. Ezek nem reguláris sereget vezettek, hanem hevenyészetten összetoborzott emberekkel támadtak rá.
A rómaiak ekkor még nem gondoltak háborúra és Spartacus mozgalmát mindössze valamilyen rablótámadásnak tekintették. Az ellene küldött csapatok azonban vereséget szenvedtek, sőt Spartacus Variniusnak még harci ménjét is elfogta. Maga a római hadvezér is kicsiny híján a gladiátor fogságába esett; Ezután már többen csatlakoztak Spartacushoz, úgyhogy serege 70 000 főre duzzadt. Már maga készíttette fegyvereit és ezekből készletet is gyűjtött össze.

(117) Ekkor küldték ellene Rómából magát a két consult, két légióval. Ezek egyike Krixoszt 30 000 katonájával a Garganus hegy tövében57úgy megverte, hogy seregének kétharmad része vele együtt ott veszett. Spartacust, aki az Appennineken keresztül az Alpok vidéke felé sietett s az Alpokon át kelta területre akart áttörni, a másik consul feltartóztatta és miközben consultársa hátulról szorongatta a rabszolgasereget meg akarta akadályozni menekülésében. Spartacus azonban külön-külön szállt szembe velük és mindkettőjüket legyőzte. így azok teljesen megzavarodva hátrálni voltak kénytelenek.
Spartacus ekkor 300 római hadifoglyot Krixosz halotti árnyainak tiszteletére áldozatul mutatott be. Serege ekkor már 120 000 főre emelkedvén, Róma ellen indult. Minden felesleges felszerelést elégetett, és valamennyi foglyot, még az igás állatokat is levágta, hogy serege könnyebben mozogjon. További szökevényeket sem volt már hajlandó befogadni. A két consul Picenum földjén szállt vele szembe. Ismét nagy csatákat vívtak, amelyben a rómaiak újabb vereséget szenvedtek.
Spartacus mégis lemondott a Róma elleni támadás tervéről, mert még nem érezte magát harcra késznek, és serege sem volt még kellőképpen felfegyverezve. Egyetlen város sem támogatta őket, hiszen mindnyájan mégiscsak szökött rabszolgák, gyülevész elemek voltak. Útközben elfoglalta a Thurioi város körüli hegyeket és magát a várost, de katonáinak megtiltotta, hogy a kereskedőktől aranyat és ezüstöt fogadjanak el és ilyesmit tulajdonukban tartsanak.
Csupán vasat és bronzot vásároltak nagy áron, de a kereskedőket ekkor sem bántalmazták. így sikerült bőséges nyersanyagot szerezniük és magukat megfelelően felszerelni. A városból kisebb rablótámadásokat indítottak s ezek során még egy alkalommal összecsaptak a rómaiakkal, azokat ismét legyőzték és zsákmánnyal bőven megrakodva tértek vissza.

(118) Már harmadik éve tartott ez a félelmetes arányokat öltő háború, amelyet a rómaiak eleinte, mint afféle gladiátori vállalkozást, mosolyogva semmibe vettek. Az új praetorok választása Idején már akkora aggodalom töltött el mindenkit, hogy senki sem akart vállalkozni e tisztségre. Végül Licinius Crassus, ez a származásával és vagyonával egyaránt valamennyi római közül kiemelkedő férfiú vállalta a praeturát és 6 légióval Spartacus ellen indult.
A hadszíntéren a két consuli légiót is seregéhez csatolta. Mivel azonban ezek már több ízben szenvedtek vereséget, sorsvetés útján minden tizedik katonát kiválasztott és ezeket kivégezte. Más történetírók ettől eltérően úgy mondják el, hogy az egész hadsereget vitte csatába és csak az első vereség után tizedelte meg őket. Íly módon, nem törődve a kivégzettek tömegével, 4000 katonáját ölette meg. De akár így, akár amúgy járt el, bizonyos, hogy ettől fogva katonái jobban féltek esetleges vereségtől, és hadvezérüktől, mint magától az ellenségtől.
Sikerült is hamarosan Spartacus 10 000 főnyi seregét legyőznie, kétharmad részüket megölnie, és magát Spartacust is megtámadnia. Fölötte is fényes győzelmet aratott és üldözőbe fogta, Spartacus Szicíliába akart ekkor átkelni, s ezért a tenger felé menekült. Crassus utolérte seregét és a menekülés útját fallal meg sáncárokkal rekesztette el.

(119) Ezután Spartacus a samnisok földjére akart áttörni. Crassus egy kora hajnalon 6000 emberét semmisítette meg és még ugyanazon nap délutánján további 6000-et, míg a római seregből csak hárman estek el és heten sebesültek meg. Ilyen kedvező változást idézett elő serege harci készségében az egyszeri kegyetlen büntetés.
Spartacus egy felmentő lovas sereg érkezését várta és mindaddig nem akart egész seregével újabb csatába bocsátkozni, amíg az meg nem érkezik. Ehelyett az őt támadó seregen hol itt, hol ott ütött rajta, egy váratlan erőteljes támadás során a sánc építéséhez felhalmozott hasábfa-készletet is az árokba vetette és meggyújtotta, s ezzel a rómaiak addigi fáradságait meghiúsította.
Egy római hadifoglyot nyilvánosan keresztre feszíttetett, hogy ezzel saját katonáinak is megmutassa, mire számíthatnak vereség esetén. Rómában értesültek a harci eseményekről és attól tartva, hogy a gladiátor-háború még sokáig elhúzódhatik, Crassus hadvezértársává választották a Hispániából csak az imént megérkezett Pompeiust. Ennyire meg voltak győződve a Spartacus elleni háború nehéz voltáról és nagy méreteiről.

(120) A választás miatt Crassus immár minden erejével azon volt, hogy Spartacusszal leszámoljon, mert semmiképpen sem akarta, hogy a győzelem dicsősége Pompeiusnak jusson. Spartacus pedig, meg akarván előzni Pompeius támadását, Crassust egyezkedésre szólította fel. Mivel azonban javaslata megvető elutasításba ütközött, döntő csatára szánta el magát. Időközben megérkeztek a várt lovas csapatok is. így seregével együtt áttört az ostromgyűrűn és Grassus üldözése elől Brundisium irányában tért ki.
Útközben értesült arról, hogy Lucullus serege a Mithridatész fölött aratott győzelem után éppen akkor szállt partra Brundisiumban. Reménytelen helyzetében még meglevő nagyszámú seregével megtámadta Crassust. Hosszú ideig tartott és hevesen dúlt a harc, hiszen több tízezer egyaránt elszánt ember vívta.
Spartacus egy lándzsától combján megsérült, térdre esett, de pajzsát maga előtt tartva tovább harcolt az ellene törőkkel. Végül őt is, harcostársait is bekerítették és megölték. Seregének többi része a rendezetlen kézitusa során vereséget szenvedett. Az elesetteket meg sem lehetett számolni, de a rómaiak is mintegy 1000 embert vesztettek.
Spartacus holtteste nem került elő. Rengetegen menekültek a csata után a hegyek közé. Crassus ezeket is megtámadta. A menekültek négy csapatba oszlottak és úgy harcoltak ellene, míg 6000 ember híján mind el nem estek. Az élve elfogottakat Crassus a Capuából Rómába vezető út teljes hosszában keresztre feszíttette.

(121) Mindezt Crassus 6 hónap alatt hajtotta végre, de máris megindult közte és Pompeius között a dicsőség miatti féltékenykedés. Pompeius nem bocsátotta el seregét és Crassus is magánál tartotta a sajátját. Mindketten a következő év consulságára pályáztak. Crassus ezt megtehette Sulla törvényei értelmében, hiszen már betöltötte a praetori tisztséget, Pompeius azonban mindössze 34 éves volt, és még sem quaesturát, sem praeturát nem viselt, viszont megígérte a néptribunusoknak, hogy politikai hatalmukat a korábbi állapotnak megfelelően több vonatkozásban is helyreállítja.
Miután mindkettejüket megválasztották consulnak, egyik sem bocsátotta el seregét, hanem azt a város közelében tartotta. Pompeius arra hivatkozott, hogy a Hispánia felett aratott győzelem utáni diadalmenet végett meg kell várnia Metellus érkezését, Crassus pedig azt mondogatta, hogy előbb Pompeius bocsássa el seregét. A nép már újabb viszály kezdetét látta, és félt a két megszálló hadseregtől is. Arra kérték a népgyűlésen éppen elnöklő consulokat, béküljenek ki egymással. Először mindketten elutasították a kérést, ekkor azonban mintegy isteni sugallatra, a tömeg soraiból rettenetes jóslatok hangzottak arra az esetre, ha a két consul nem békülne ki.
A nép maga fennhangon és jajveszékelve, Sulla és Marius háborújának szenvedéseit felidézve, könyörgött hozzájuk. Előbb Crassus engedett. Leszállt hivatali székéről és a kibékülés jeléül kezét nyújtva, Pompeiushoz közeledett. Erre már Pompeius is felállt és néhány lépésnyire elébe ment. Kézfogásukat a tömeg üdvözlő felkiáltásai kísérték. A nép mindaddig nem távozott a gyűlésről, amíg a két consul írásban el nem rendelte a seregek feloszlatását.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai