logo

XXI September AD

A Kelet-Római Birodalom hadserege és háborúi az V-VI. században

A rabszolga termelési mód válsága, továbbá a rabszolgák és a colonusok felkelései már a III-IV. században - bizonyos sajátos formákban - jelentkeztek a Földközi-tenger keleti vidékén is. A római rabszolgatartó birodalom keleti területein a IV. század elejétől elkülönülésre irányuló törekvések figyelhetők meg. A birodalom keleti és nyugati részre való végleges felosztása 395-ben történt meg. A kelet-római birodalom keretébe csatolták a Balkán-félszigetet, az Égei-tenger szigeteivel együtt, Krétát, Kyprost,1 Kis-Ázsiát, Szíriát, Palestinát, Egyiptomot, Cirenaicát és a Fekete-tenger északi partvidékén Chersonessust. A kelet-római birodalom önálló állammá válása valójában a római birodalom szétesését jelentette, és az egész rabszolgatartó társadalmi rendszer válságát juttatta kifejezésre.

A római birodalom politikai központja már 330-ban áthelyeződött Keletre. A Bosporus európai partján fekvő Byzanc lett a birodalom fővárosa, amelyet új nevén Constantinopolisnak neveztek. Constantinopolis fontos kereskedelmi utak csomópontjában, az Euró púból Ázsiába és a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre vezető utak mén tén feküdt. A város nagy kereskedelmi központ és az Indiába vezető köz vetlen út megnyitásáig óriási kereskedelmi piac volt.
Constantinopolisban összpontosult a Fekete-tenger és a Földközi-tenger medencéinek egész kereskedelme. Kikötőit az egész világ hajói felkeresték. Ez a gazdag város a keleti császároknak óriási jövedelmet hozott és biztosította sikerüket a bel és külpolitikában, a rabszolgák és a colonusok felkeléseinek letörésében és az úgynevezett „barbár" betörési visszaverésében. A kelet-római birodalom fővárosát három oldalról tenger övezte, a szárazföld felől pedig hatalmas „hosszú falak" védték, amelyek megrohamozására még Attila sem vállalkozott.

Constantinopolisban fejlett kézműipari termelés, többek közt fegyvergyártás is volt. A főváros népes lakossága a város védelmére megfelelő számú, jól felfegyverzett katonát tudott kiállítani. Makedóniában, Pontoson és Ázsiában virágzott a bányászat és a fémfeldolgozás, ami nagy jelentőségű volt a hadsereg és a flotta technikai ellátása szempontjából.
A kelet-római birodalom a törzsek és a nemzetiségek konglomerátumát fogta egybe. Ezért az úgynevezett római hadseregnek roppant tarka népességi összetétele volt, ami kedvezőtlenül hatott harcképességére.
A kelet-római birodalom az V-VI. században megmaradt rabszolgatartó államnak. De ez az időszak a rabszolgatartó társadalmi rendszer általános válságának és pusztulásának a korszaka volt. A rabszolgatartó rendszer megszilárdítására tett kísérletek lényegében hátrafelé lépést jelentettek, mert már érlelődtek az új társadalmi viszonyok csírái.

A rabszolgák munkáját széleskörűen alkalmazták a császárok, a városok, az egyház és egyes személyek kézműipari műhelyeiben, továbbá a háztartásokban is. A rabszolgamunka mellett azonban felhasználták a testületekbe egyesült, nagy adó fizetésére és különböző szolgáltatásokra kötelezett, jogilag szabad kézművesek munkáját is.
A rabszolgamunka nagy szerepet játszott a mezőgazdaságban is. Ebben az időben jelentős fejlődést ért el a colonátus. A rabszolgák és a colonusok társadalmi helyzete azonban mind jobban közeledett egymáshoz, ami forradalmi megmozdulások idején elősegítette együttes fellépésüket. A keleti birodalom társadalmi felépítésének sajátossága ugyancsak az volt, hogy a nagy földbirtokok mellett megtalálhatók voltak benne a kis, szabad földtulajdonosok, továbbá a szabad földművelő közösségek maradványai is. A nagy földbirtokok elnyomták a szabad parasztságot, amely - különösen a Balkán-félszigeten - az újonnan letelepedett „barbár” törzsekkel egészült ki.


A keleti birodalomban létrejött a rendi megoszlás

A magas beosztású közhivatalnokok és a papság képezték a kiváltságosok rendjét, a kis földtulajdonosok, a colonusok, a kereskedők és a kézművesek alkották az alsó, jogtalan, adózó tömeget. A rabszolgák a rendi megoszláson kívül estek.
A néptömegek helyzete mind a falvakban, mind a városokban rendkívül nehéz volt. A természetbeni szolgáltatások, különösen a gabonabeszolgáltatás az állami magtárakba, az állami kötelezettségek és a pénzben fizetett adók súlyos teherként nehezedtek a dolgozó tömegekre és egyre mélyebb nincstelenségbe döntötték őket. A védelmi létesítmények építése a határokon, az erődfalak, az utak építése és javítása, a hadsereg részére szükséges szállítások és a katonák beszállásolása ugyancsak a dolgozóktól követelt áldozatokat. A városi nép alsó rétege sem élt a legjobb viszonyok között.

A városi és a falusi néptömegek legkegyetlenebb kizsákmányolása következtében fokozódtak a rabszolga és colonus felkelések a Balkán-félszigeten, a zsoldosok - a „barbárok” - felkelései Kis-Ázsiában, a latrok (az úgynevezett útonállók) mozgolódásai Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban. Az V. század fordulóján a kelet-római birodalom a végpusztulás szélére jutott. Az uralkodó osztálynak azonban sikerült a reakciós erőket tömörítenie, a „barbárok” segítségével vérbe fojtania a felkeléseket és ezzel bizonyos időre elodáznia a rabszolgatartó társadalom pusztulását.
A kelet-római birodalom politikai tekintetben bürokratikus állam volt, amelynek élén korlátlan hatalommal rendelkező császár állt. A szerteágazó bürokratikus apparátus egyik alapvető feladata az volt, hogy a népből kisajtolja az adót. A keresztény egyház a kormány ideológiai támaszává vált. Az egyházi személyek kiváltságos helyzetüket vagyonuk növelésére használták fel. Az úgynevezett „eretnek1 mozgalom az egyház, mint a rabszolgatartó állam támasza elleni társadalmi tiltakozás kifejezése volt.

A birodalom fővárosában az osztályharc egyik formája a „dimusok" mozgalma volt. A „dimusok” a városnegyedek vagy kerületek önkormányzati szervei voltak, amelyek gazdasági és egyben rendőri funkciókat láttak el. Lényegében városi politikai szervek voltak, melyek azonban szervezetileg cirkuszi pártok formájában léptek fel, és a hajtók ruhaszíne szerint különböztették meg őket. (Kékek, zöldek, fehérek és pirosak.) A népgyűlések helye a cirkusz volt, ahol a nép kinyilváníthatta követeléseit a kormány felé.
A „dimusok" társadalmi összetétele roppant bonyolult volt. így például a „kékek” felső vezető rétege a senátori arisztokráciából és a nagy földbirtokosokból állt, akik érdekeltek voltak a rabszolgatartó rendszer megszilárdításában és teljes visszaállításában. Ez a törekvésük határozta meg külpolitikájuk reakciós irányzatát.
A „zöldek" vezetése a birodalom keleti területeivel szoros kapcsolatban álló felvásárók és gazdag kupecek kezében volt. Az egyszerű „dimusok" a szabad városi lakosság középső és alsó rétegeinek szervezetei voltak. A gazdag felső vezetőréteg és a „dimusok" tömegei közötti osztályellentétek annyira mélyek voltak, hogy a különböző „dimusok” kötelékébe tartozó szegények gyakran egyesültek az uralkodó osztály és a kormány elleni harcra.

A hadsereg nagy részét képező zsoldosok eltartása súlyos teherként nehezedett a lakosságra. Ez ellen a nép tömegesen tiltakozott, sőt 400-ban Constantinopolisban felkelés tört ki. A zsoldosok (a gótok) elleni harcra a főváros lakossága fegyvert követelt. A felkelés akkor kezdődött, amikor a hadsereg Constantinopolis határain kívül tartózkodott. A felkelők kihasználták a kedvező helyzetet, bezárták a város kapuit, a helyőrséget elszigetelték a hadsereg főerőitől és hétezer gótot meggyilkoltak. Ez után a felkelés után a „dimusok" megkapták a jogot arra, hogy saját katonai szervezetet hozzanak létre, ami politikai szerepüket is megerősítette. A „dimusok" fegyveres szervezete nem volt nagy. A VII. század elején például az erődfal biztosítására a „zöldek" összesen 500-1000 enibért, a „kékek” 900 ember tudtak kiállítani.

A kelet-római állam fegyveres erőinek összetételét és jellegét a birodalom társadalmi és politikai felépítése határozta meg. A senátoroknak (a magas méltóságoknak) nem engedték meg a szolgálatot a hadseregben, mivel azoknak így lehetőségük nyílt volna a császári hatalom magukhoz ragadására, amit egyébként a hadvezérek nemegyszer megtettek. Tilos volt a hadseregben szolgálni a curialisoknak, a városi lakosság legfelső rendjének, amelynek tagjai kötelesek voltak az adót begyűjteni és egyéb súlyos állami kötelezettségeket viselni, továbbá a kézműveseknek és a kereskedőknek is.
A rabszolgákat sem engedték a hadseregbe. Katonai szolgálatot csak a városi és a falusi lakosság alsóbb rétegei teljesítettek. A kiegészítési rendszernek megfelelően a nagy és középföldbirtokosok kötelesek voltak meghatározott számú függőségükbe tartozó embert adni a hadseregbe. Rendszerint azokat adták át, akik a földbirtokos szempontjából nem képviseltek különösebb értéket. Ezt a kötelezettséget - minden egyes emberért külön megállapított összeg lefizetése révén - meg lehetett váltani. A kormány ezen az úton tekintélyes pénz-mennyiséghez jutott, amelyből „barbárokat1 fogadott fel szolgálatra.

A hadseregbe besorozott katonákat megbélyegezték és úgy bántak velük, mint a rabszolgákkal. A katona esküt tett, és köteles volt a hadseregben 20-25 éven keresztül szolgálni. Megengedték neki a nősülést, de a gyermekét a csapat állományba vette. Az ilyen hadsereg természetesen nem tűnt ki különleges harcképességével.
A hadsereg nagy részét zsoldosok alkották. A „barbárok”, saját parancsnokaik vezetése alatt álló, egész osztagait fogadták fel. A római birodalomban a parancsnoki állományt még a hadsereg „barbárosítása" időszakában is csak rómaiakkal egészítették ki. A hadrianopolisi vereség után tíz évvel már 40 ezer gót teljesített szolgálatot a kelet-római birodalom hadseregében.

A hadsereg „barbárosításának" politikája ellenzésre talált mind a felső körökben, mind pedig a lakosság széles rétegeiben. Az egyik érsek a 397., vagy a 398. évben ezt írta a császárnak: „Az állam védelme érdekében idegen törzsekből származó csapatokkal nem lehet sikeresen háborút folytatni. Válassza a haza védelmezőit a saját területekről és az alárendelt városokból. Ezekben majd megtalálja ön az államrend és a törvény igazi védelmezőit, hisz ezek a katonák itt születtek és nevelkedtek. Vajon nem látja ön, milyen veszélyt rejt magában az, hogy ezek a számunkra idegen katonaemberek, akikre ön hazánk védelmét bízta, kedvük szerint basáskodhatnak a fegyvertelen nép fölött? Igyekezzék ezért megsokszorozni saját légióit. Ezek számának növekedésével együtt emelkedik majd a nép hangulata és sikeresen meg fogja állni a helyéit az ellenséges betörésekkel szembeni küzdelemben." A néptömegek nemegyszer felkeltek a zsoldosok ellen.

A kelet-római birodalom hadseregének az V. században Afrikában a vandálok, Európában pedig a hunok ellen kellett harcolnia. A vandálok 442-ben szilárdan megvetették lábukat Afrikában. A hunok 441-ben tőrtek rá a keleti birodalomra. Elfoglalták és lerombolták a balkáni erődök egész sorát, majd a thrákiai Chersonessusban szétverték a keleti birodalom hadseregét. A hadsereg teljes megsemmisítését a császár csak arannyal tudta megváltani. A hunok 447-ben ismét betörtek a birodalom határain, leromboltak mintegy 100 várost és a Vidus folyó partján másodszor is szétverték a római hadsereget. A császár kénytelen volt ismét váltságdíjat fizetni és a birodalom területének egy részéről a hunok javára lemondani.
A császár 465-ben erős hadsereget és hatalmas flottát (1113 hajó) küldött a vandálok ellen. A vandálok a Mercurii foknál megsemmisítették a flottát, s a szárazföldi hadsereget is visszavonulásra kényszerítették. A keleti birodalomnak se a flottája, se a hadserege nem volt abban a helyzetben, hogy az V. században a siker reményében vegye fel a harcot a „barbárokkal". A birodalmat gazdagsága - ami lehetővé tette, hogy a „barbároknak" váltságdíjat fizessen -, továbbá a szomszédok egymásra uszítását célzó politikája mentette meg.
A VI. században, Iustinianus császár uralkodása éveiben (527-től 565-ig) kísérletet tettek a rabszolgatartó rendszer feltámasztására Nyugaton, s emiatt hosszan tartó háborúk kezdődtek. Ezeket a háborúkat a rabszolgatartó uralkodó osztály érdekében viselték, amely arra törekedett, hogy visszaállítsa és az egész római birodalom területén megszilárdítsa a rabszolgatartó rendet.

Az uralkodó osztály belpolitikája, amely az elnyomott tömegek forradalmi mozgalmainak elfojtására és a rabszolgatartók uralmának megszilárdítására irányult, szintén reakciós jellegű volt. Ezt a reakciós belpolitikát tükrözi a Polgári jogok törvény könyve is, amelyben ezt írták: „A magánjog alapját az képezi, hogy minden ember vagy szabad, vagy rabszolga.”
A törvénykönyv szerves része lett Iustinianus kódexének, amely rögzítette a rabszolgák és a colonusok alárendelését az uraknak, és a forradalmi felkelésekben való részvételért a néptömegeket kegyetlen büntetésekkel sújtotta. A kódexben a császárt korlátlan hatalmú uralkodóvá nyilvánították, s ideológiai támaszává a görögkeleti egyházat tették. Megkísérelték a birodalom fegyveres erői szervezésének szabályozását is.

A kelet-római birodalom hadserege a kódex szerint három részből állt: az udvari gárda tizenegy osztagából (schola), a helyi lakosságból szervezett reguláris egységekből, valamint a hadsereg nagyobb és jobbik részét kitevő „barbár" zsoldosokból (szövetségesek). Ezenkívül a „barbárok" mintájára minden fővezérnek több ezer főt számláló személyi kísérete is volt. Belisarius hadvezér személyi kísérete például több mint hétezer emberből állt. A lovasság a szövetségesek osztagaiból alakult.
A hadsereg állománya nem volt egynemű, különböző törzsekből származó harcosokból tevődött össze. így például a Narses parancsnoksága alatt Itáliába küldött hadseregbe longobardok, herulok, perzsák, sarmaták és más, az ezekhez hasonló „barbárok" ellen pénzért harcoló törzsek osztagai tartoztak. A zsoldosok a hadsereg megbízhatatlan rétegét képezték, és - ha számukra előnyösnek látszott - gyakran átálltak az ellenség oldalára.

A lovasság és a gyalogság fő fegyvere az íj és a nyíl volt. Széleskörűen alkalmazták a hajítógépeket és a tábori erődítményeket. A gyalogság ez utóbbiak mögül szórta nyilait. A hajítófegyverekkel vívott harc itt már önálló harcmóddá vált, és nem a kézitusa előkészítésére szolgált. A gyalogság differenciálódása eltűnt, a nehéz és könnyűfegyverzetű gyalogság egybeolvadt. A fő fegyvernem - mivel a perzsák, a vandálok, a gótok és egyéb népek, amelyek ellen a keleti birodalom hadserege harcolt, erős lovassággal rendelkeztek - a lovasság lett.
Az íjász lovon ült, és megbízható védőfegyverzettel rendelkezett; az íjon és a nyílon kívül kopjája is volt. A hajításra szolgáló kopjatartalékot - a féldomborművek tanúsága szerint - szekereken, a málhával együtt szállították. Az íjászok kiképzésére nagy figyelmet fordítottak. Kidolgozták a Vezérfonal az íjjal való lövészethez című segédletet, amely szerint az íjászoknak oldalozó lövéseket kellett leadniuk, mert az ellenséges katonákat arcból a pajzs fedezte. A szövetséges osztagok fegyverzete a legkülönbözőbb volt. Sokan harcoltak harci fokosokkal.

A keleti birodalom hadseregének szervezeti formáit elsősorban a szövetséges osztagok túlsúlya határozta meg. A római légióból, mint szervezeti és harcászati egységből egyedül az elnevezés maradt meg. Légiónak most a különböző létszámú és szervezetű csapatokból álló osztagot nevezték.
A római hadsereg harcrendjében két alapvető vonal volt: az első vonalban állt a lovasság, a másodikban a gyalogság. A lovasság tömör, sűrű sorokban harcolt. Harcrendjét rendszerint 5-10 sor mélységben építették fel. A lovasság egy része széttagolt alakzatban tevékenykedett. Az a rész, amelynek az első vonal támogatását kellett ellátnia, zárt rendben sorakozott fel. A harmadik résznek az ellenséges szárny átkarolása volt a feladata. A negyediknek az ellenség másik szárnyát kellett lekötnie.

A „barbárok” állandó betörései, különösen a szlávok VI. század eleji tömeges rajtaütései, a rómaiakat nagy munkálatok megindítására kényszerítették: utakat építettek, hidakat vertek és megerődített támpontok rendszerét hozták létre, amely azonban nem összefüggő sáncokból és falakból állt.
A Balkánon sok földbirtokos építtetett erős várat. A régi római erődítmények első vonala mögött a Duna körzetében két új vonal jelent meg: az első Dáciában, Dardaniában és Moesiában, a második Epirosban, Makedóniában és Thrákiában. A Fekete-tenger partvidékét, Chersonessust, Alustinust (Alustust) és Grusuvistust (Gursuthust) megerődítették. Az erődítmények vonala Armenia hegyeiig és tovább az Euírates partjáig, valamint Ceutatól, egész Afrikán keresztül, Marokkóig húzódott. A kelet-római birodalom hadseregének a VI. század elején a szlávakkal és az arabokkal kellett háborúskodnia. A szlávok többször megjelentek Thrákiában, Makedóniában és Thesealiában.

A kelet-római birodalom hadserege a tehetséges katonai vezetők egész sorát termelte ki. Közülük is kiemelkedett a thrákiai születésű Belisarius, aki 23 éves korában Dara határerőd helyőrségének parancsnoka, 25 éves korában pedig már a hadsereg magistere volt. Sikeresen parancsnokoltak a hadsereg felett Narses, Munda és más vezérek is.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)