logo

XXI September AD

A katonai elmélet a Kelet-Római Birodalomban a VI. században

A kelet-római birodalom katonai teoretikusai és hadtörténészei az ókori történetírók katonai elméleti és történelmi munkáira, különösen Polybios és Vegetius műveire támaszkodva általánosították a korabeli háborúk tapasztalatait. Ezen időszak hadtörténészei közül különösen kiemelkedik Caesareai Procopius, aki Belisarius hadjáratainak leírását hagyta ránk. Agathias Procopius munkáját folytatta.
Procopius, aki Belisarius titkára volt, részt vett a római hadvezér hadjárataiban. Procopius munkáját személyes megfigyelései teszik igen értékessé. Procopius korának rendkívül képzett embere volt. Alaposan tanulmányozta Herodotos, Thukydides és Polybios történelmi munkáit, és ezeket igyekezett utánozni. Agathias szerint Procopius „hallatlanul nagy tárgyismerettel rendelkezett és úgyszólván áttanulmányozta az egész történelmet”. Belisarius hadjáratainak történetéről írt könyve előszavában munkája céljáúl azt jelölte meg, hogy megőrizze a háborúk tapasztalatait, hogy „ezek az emberfeletti események a történész gyarlósága miatt ne legyenek feledésre kárhoztatva”.
Belisarius hőstetteit „mindennél, még az ókorban legcsodálatosabbnak ismert dolgoknál is magasabbra” értékelte. Procopius egyszerűen és világosan írt, igyekezett elemezni a tényeket, de kritikai képessége kétségtelenül kisebb volt, mint a Polybiosé. Hivatalos munkáiban felmagasztalja Belisariust és Iustinianust, Titkos történelem című művében azonban feltárja a néptömegek nehéz helyzetét és elítélően bírálja Iustinianus rendszerét.

Procopius és Agathias lényegében hadtörténészek voltak. E kor elméleti munkái közül foglalkoznunk kell Pseudius Mauritius Strategicon1 című munkájával, amely a VI. századbeli kelet-római birodalom hadseregének haditapasztalatait általánosítja. Az író ugyanakkor felhasználta az ókori római hadsereg Vegetius munkáiban közzétett tapasztalatait is.
Pseudius Mauritius értekezésének filozófiai alapja idealista. A szerző a háború és a harc sorsát meghatározó egyik alapvető erőnek az istent tekinti és javasolja, hogy a katonai parancsnokok forduljanak hozzá segítségért. Persze az egyház segített a keleti császároknak a colonusokat és a városi szegénységet kordában tartani, ez azonban nem jelentette azt, hogy hadihelyzetben nem kellett érteni a hadművészethez.
„Minthogy régóta nem törődnek a hadművészettel, az úgyszólván teljesen feledésbe merülhet. Előfordulhat, hogy katonai személyek se fogják ismerni a legegyszerűbb dolgokat és az azonos, súlyos helyzetekben különböző módon cselekszenek. Ezért mi, tudván, hogy a rossz csapatkiképzésért és a parancsnokok tapasztalatlanságáért bennünket vádolnak, elhatároztuk, hogy megírjuk e könyvet, amelyben egyet-mást átvettünk az ókori történetíróktól, de ugyanakkor közzétesszük saját ismereteink egy részét is.2 így fogalmazta meg az értekezés szerzője munkája célját. A Strategicon - amint ezt a szerző is aláhúzza - nem az ókoriak haditerveiből merített tapasztalatok összegzése. A Strategicon a keletrómai birodalom hadseregének haditapasztalatai alapján megírt mű.

Az értekezésben a szerző a következő kérdéseket dolgozta fel:
- a csapatok szervezése, fegyverzete és kiképzése;
- a menetrend és a harcrend felépítése;
- a harc megvívásának módjai;
- a csapatok harccselekményeinek biztosítása;
- a különböző népek ellen folytatott hadviselés sajátosságai.

A Strategicon szerzője fő fegyvernemnek a lovasságot tekintette és egész munkáját a lovasság alkalmazására vonatkozó kérdések feldolgozásiának szentelte. A gyalogságról csak röviden beszél. Szüntelenül azt hangoztatja, hogy rendelkezzünk több lovassággal, mint gyalogsággal „... azért, mert az utóbbi csak gyalogharcra alkalmas, az előbbi viszont amellett, hogy képes a gyors üldözésre vagy visszavonulásra, szükség esetén lóról szállva, gyalogosan is jól tud verekedni”.
A lovasság síkságon jól tud tevékenykedni, gyalogságra csak átszegdelt és fedett terepen van szükség. A szerző véleménye szerint a hadsereg szervezeti felépítését a terep jellege és az ellenséges hadsereg sajátosságai határozzák meg. A nagy lovastömegekkel rendelkező perzsák, gótok és más népek elleni harcra szerinte jó lovasságra van szükség. A perzsák, a gótok, a vandálok és a kelet-római birodalom többi szomszédjai erős lovassággal rendelkeztek. Ezért fordítja a szerző fő figyelmét a lovasság szervezésére, kiképzésére és harcászatára.
A lovast jó védőfegyverzettel kell ellátni, vállszíjakkal felerősíthető páncélinggel, lábvérttel és sisakkal. A lovas fő fegyvere az íj (tartalék húrokkal) és a tegezben elhelyezett 30-40 darab nyílvessző. Ezenkívül rendelkeznie kell kopjával (középen szíj csatokkal) és tőrrel is. „Hiszen a katona, annál mozgékonyabb és annál félelmetesebb az ellenség számára, minél jobban felfegyverezték.” A fiatalokat és azokat, akik íjjal nem tudnak lőni a szerző kopjával és pajzzsal javasolta felfegyverezni. A parancsnokok és a válogatott katonák lovait - írja - páncélozott nyeregtakarókkal kell fedni, amelyek oltalmazzák a ló hátát és szügyét. A nyergen legyen két vaskengyel, bőrzsák, pányva és 3-4 napi lótáppal teli zsák. A lovasságnak komoly védőfegyverzettel ellátott lovas íjászokból kell állnia.

Legkisebb szervezési egységül a különböző nagyságú tagmát (200- 400 ember) javasolta. Ez az ellenség számára megnehezítette a hadsereg létszámának megállapítását. A tagma ötödökböl, tizedekből és századokból állt. A tagmák meriába egyesültek. Egy-egy meria létszáma 2-3 ezer ember volt. A meriákból három egyenlő merát állítottak össze: közép, jobb és bal merát. Az egész sereg 18-20 ezer embert számlált.
A sereg parancsnokát strategosnak nevezték. Ha a hadseregben emberfölösleg mutatkozott, akkor a három merába be nem osztott harcosokból tartalékot képeztek, amely a harcrend második vonalában állt fel. A tartalék feladata a merák szárnyról vagy hátulról való támogatása, vagy az ellenség átkarolása, esetleg csapdák létesítése volt. Tartalékot tehát csak „emberfölösleg” esetén jelöltek ki.

Az értekezés szerzője a harckiképzést három fő fokozatra osztja: a katonák egyenkénti kiképzésére, az alegységek (tagmák) kiképzésére és az egész sereg kiképzésére. Az egyenkénti kiképzésnél a fő figyelmet az íjjal való lövészetre fordították. A harcos először gyalogosan, majd lóhátról tanult meg lőni. Kezdetben a gyorslövést gyakoroltatták be római vagy perzsa módra, és csak ezután tértek át a célzott lövés gyakorlására.
A lovasnak előre, hátra, jobbra és balra vágtatás közben is tudnia kellett lőni. Bizonyos mennyiségű nyíl kilövése után az íjat gyorsan a tartójába helyezte és kopjával harcolt, amely a nyilazás idején a hátán volt, majd ismét elővette az íjat. A könyvben leírt gyakorlatok szerint a tagmákat alakzatváltoztatásra is kiképezték.

Az egész sereg köteles volt együttesen gyakorolni a harcrend felvételét, meg kellett tanulnia a különböző csapatok együttműködésével végrehajtani a támadást, továbbá a manőverezést a harcban sík és kedvezőtlen, átszegdelt, vagy lejtős terepen. A csapatok közötti együttműködés és a harcmezőn való manőverezés a kiképzés központi kérdésévé vált. Ez új jelenség volt a katonai elméletben.
A szerző csak a zárószó megírásakor érezte „szükségét annak, hogy valamit mondjon a gyalogos harcrendről, amelyet most elfelejtettek és amivel egyáltalán nem törődnek”, pedig a gyalogos harcrend - írja - „méltó arra, hogy törődjenek vele.” A gyalogságot nehéz és könnyűfegyverzetű gyalogságra osztották. A nehéz gyalogság fegyverzetében herul kardok, kopjak, harcifokosok, parittyák és egyszínű pajzsok voltak. Védőfegyverzetként az arcrészen leereszthető rostéllyal ellátott sisakokat, ezenkívül az első két sorban álló katonák részére páncélingeket használtak.
A könnyű gyalogság fegyverzete a kis pajzs, az íj, a hozzá tartozó tokkal és tegezzel (30-40 darab nyíllal), a dárda és a harcifokos volt. A vesszőkosarakat (turriis1), a kereszt alakú gerendaakadályokat a rögzítésükhöz szükséges fémhorgokkal és a csavarokkal ellátott torlaszokat, továbbá a ballistákat, a 10-20 napi liszt vagy kétezersült tartalékot, valamint a nyíl és hajítófegyver tartalékokat a gyalogsági alegységek szekerein szállították.

Az alapvető gyalogsági alegység a 256 emberből álló tagma volt. Ha a gyalogos csapatok állományába 24 ezer embernél több tartozott akkor a tagmákat négy merára, ha kevesebb, három merára tagozták. A gyalogosok egyenkénti kiképzése a pajzs és kopjafogások, továbbá a dárda és a harci fokos kezelésének oktatásából állt. Az íjászokat íjjal való lövésre, dárdahajításra, parittyahasználatra, futásra és ugrásra tanították. A gyalogosokkal alegység kötelékben a mozgást és alakzatváltoztatást gyakoroltatták. A gyalogság a harchoz falanxban állt fel. Így tehát, míg a lovassági harcászat tekintetében a szerző a római történetírókhoz viszonyítva előljár, addig a gyalogsági harcászatot illetően, csak azt ismétli, amit Vegetius már korábban elmondott.

A hadsereget harcászati rendeltetése szerint több alkotórészre osztották. Állományába tartoztak a sculptatorok (a felderítők), az antecessorok (a hadjáratban szemrevételezést végző katonák, akik megmutatták a felvonulási utat és kijelölték a táborhelyet), a mensorok (a tábor-felosztását, felépítését és megerősítést végző katonák), a cursorok (az arcvonal előtt széttagolt alakzatban támadó katonák) és a defensorok (a cursorok támogatására hivatott, zárt kötelékben támadó harcosok).
Ezek után következett a két harci vonal, melyet a sebesülteknek segítséget nyújtó és azokat hátra szállító, továbbá a fegyverzetet összegyűjtő deputatusok zártak be. Végül a lesállásra, a harcvonalak támogatására és a nem várt, véletlen események elhárítására szolgáló tartalék következett. Ezek szerint a menetrend és a harcrend biztosító részekből és széttagolt, de egymással együttműködő és manőverezésre képes főerőkből állt. Az ilyen felépítés lehetővé tette a harc vezetését és mélységből való táplálását.

Mauritius a menetrendet a menetvonaltól és a helyzettől függően javasolja felépíteni. Amikor az ellenség távol van - mondja - jobb meránként vagy meriánként menetelni, mint az egész sereget együtt előre vonni. Az utóbbi esetben ugyanis nehéz a sereget élelemmel és lótáppal ellátni, ugyanakkor az ellenség számára könnyebb a felderítés. Amikor az ellenség közel van - 6-7, vagy tíz napi járóföldre -, összpontosítani kell és megerődített táborban kell elhelyezni az összes erőket. Ismeretlen terepen történő mozgás esetén jól meg kell szervezni a felderítést és a biztosítást, hogy idejében fel lehessen fedezni az ellenség lesállásait, és meg lehessen kímélni a sereget a váratlan rajtaütésektől.
A menet élén a legelőkelőbb és legbátrabb katonák haladjanak, ezek mögött a gárda és a császár testőrsége. Folyókon és szorosokon való átkelésnél biztosító osztagokat kell előreküldeni, amelyeknek az a feladata, hogy megkapaszkodjanak a túlsó parton és biztosítsák az átkelőhelyet. Szorosokon történő átkeléskor az osztagok a szorosokból kivezető kijáratokat szállják meg.

A harcrendnek mélynek kell lennie, mert „ ... az esetek többségében az ütközet annak eredményeként végződik sikertelenül - különösen akkor, ha a csapatok kopjával vannak felfegyverezve -, hogy az egész sereg egy sorban sorakozik fel.” A csapatok egy vonalban történt felállításakor a vezetés nehéz, a csapatrészeknek nincs egymással összeköttetésük és nincs lehetőség az ellenség átkaroló manőverének elhárítására. A szerzőnek az a véleménye, hogy a harcrendnek két vonalból és tartalékból kell állnia. Ebben az esetben az első vonal harcosai bátrabban harcolnak, mert szárnyuk és hátuk biztosítva van, ugyanakkor az első vonalból senki se tud megfutamodni, mivel a második vonal katonáinak és parancsnokainak szeme előtt vannak. Végül, ha az első vonal megkezdi a visszavonulást, akkor a második vonal támogatja az elsőt, és az ellenség számára váratlan ellenlökést hajthat végre. A szerző szerint a második vonalnak erősítenie és támogatnia kell az elsőt.
Az alakzat mélysége egyik vonalban sem lehet több négy sornál. A gyalogságnál a hátsó sorok tuszkolják az elsőket. A lovasságnál azonban erre nincs lehetőség, ezért nem célszerű egy-egy vonalba négy sornál többet beosztani. A katonák gyenge harckészsége esetén azonban 7-8, sőt tíz sorból kell megalakítani az egyes vonalakat.

Különös figyelmet kell fordítani a szárnyak biztosítására. Az ellenség mindenekelőtt a balszárnyat igyekszik megkerülni, ezért a harcrend első vonalába a bal mera mögött a szárny biztosítására és támogatására 2-3 tagmát kell kijelölni. A jobbszárny merához 2-3 tagma íjászt kell beosztani azzal a feladattal, hogy karolják át az ellenség szárnyát. A szerző ezenkívül csapdák állítása és meglepetésszerű rajtaütések végrehajtása érdekében a harcrend mindkét szárnyára 3-4 tagma kiküldését javasolja. A tagmákban két, a merákban pedig 8-12 felderítőnek kell lennie.
A felderítőket még a harc kezdete előtt ki kell küldeni. A harc folyamán a felderítőknek arra kell figyelniük, „... hogy az ellenség ne hajthasson végre lesállásokból váratlan rajtaütéseket, és ne alkalmazhasson valamilyen katonai cselvetést.”

Az összes katonák egyharmadát a második vonalban kell elhelyezni. Mauritius az első vonalat a másodiktól ezer lépésnyire, az ellenséghez való közeledéskor pedig négy nyíllövésnél nem nagyobb távolságra javasolja felállítani. A második vonalban elhelyezett csapatokat négy merára tagolták. Ezeket a merákat egy vonalban, egymástól nyíllövésnyi térközre helyezték el. A hátulról jövő rajtaütés elleni biztosításra a második vonal szárnyai mögé egy-egy tagmát állítottak. Ezek a tagmák képezték a harcrend harmadik vonalát. A második vonalban levő merák közötti összeköttetés biztosítására a térközökbe egy-két tagma lovasságot rendeltek ki.
Harcbalépés előtt gondosan fel kellett deríteni az ellenséget. A felderítést az őrhelyek legénysége, a hírszerzők és a felderítők figyelés útján végezték. Fel kellett deríteniük az ellenséges csapatok létszámát, fegyverzetét, fegyelmét és mozgását, valamint a terepet az ütközet előrelátható helyétől 2-3 ezer lépés távolságra.
A tábori őrsök figyelték az ellenség tevékenységét, fogadták a szökevényeket, továbbá felderítették az ellenség csapdáit és műszaki létesítményeit. A terepviszonyoktól és a helyzettől függően a tábori őrsöket egyes esetekben két vonalban állították fel. A saját harcrendet, különösen a második vonalat, gondosan rejtették az ellenség elől. A második vonalat, ha nem lehetett rejteni, akkor közelebb helyezték az elsőhöz, hogy a két vonal egynek lássák. Amikor aztán az első vonal ezer lépésnyire megközelítette az ellenséget, a második vonal lelassította a lépést és felvette a normális távközt. A rohamot csak azután kezdték, miután megállapították az ellenség szándékát.

Az értekezés szerzője a meglépés alkalmazását a hadművészet fontos tényezőjének tekintette. Hangsúlyozta, hogy a terepadta és a manőverezési lehetőségeket csapdák állítására kell felhasználni. Véleménye szerint fedett terepen a kis önálló osztagok igen sikeresen tevékenykedhetnek. Néha célszerű a saját csapatok nagyobb részét elrejteni, és az ellenséggel szemben csak kis erőket felvonultatni.
A szerző azt javasolta a római vezéreknek, hogy tanuljanak a szkítáktól, akik jól szervezett, előre megfontolt visszavonulást hajtottak végre és az üldöző ellenséget váratlanul kettős csapással sújtották: hátulról a lesállásban elhelyezett erők mértek rá csapást, arcból pedig a visszavonuló csapatok mentek át ellenlökésbe. Az értekezésnek ez a része megmutatja, hogy hogyan hatott a szomszédos népek - különösen a szkíták és szlávok - harcászata a kelet-római birodalom hadseregének harcászatára.

A rajtaütések sikere nagymértékben attól függ, hogyan választják meg a rajtaütés idejét és helyét. Csapdát nyílt terepen is lehet állítani. Ehhez 2,5-3 méter mély és 15-18 méter széles, hosszú árkot kell ásni, amelyet vékony póznákkal kell befedni és fűvel álcázni. Az árkon keresztül a saját csapatok részére néhány átjáró-sávot kell hagyni, amelyeket meg kell jelölni. Az árok szárnyain csapatokat kell lesállásba helyezni. Ütközet előtt az első vonal az árok előtt álljon fel és miután harcba bocsátkozott az ellenséggel, a kijelölt átjárókon gyorsan vonuljon vissza az árok mögé. Amikor az üldözők az árokban vannak és az ellenséges sereg többi csapatainak harcrendje is megbomlott, a lesállásban elhelyezett osztagok oldalról rohamozzák meg a támadókat, a főerők pedig egyidejűleg hajtsanak végre ellenlökést. Ilyen csapdákat mocsaras vidéken is lehet szervezni.
A saját csapatok számára - amelyeknek a mocsár előtt fel-sorakozva éppen úgy kell tevékenykedniük, mint az előbbi esetben - ilyenkor két-három jól álcázott átjárót (töltést, gátat) kell építeni. Ott, ahol nincs mocsár és nem lehet árkot ásni, jól alkalmazhatók az egymással összekapcsolt, földbe ásott és jól álcázott, vasrudak. Az ilyen mesterséges akadály szélessége lehet 30 méter is, a hosszának pedig egyeznie kell a harcrend arcvonalának hosszával. A saját csapatok mozgásának biztosítására az akadályon keresztül négy-öt, 9-12 méter széles megjelölt átjárót kell létesíteni. Végül eredményesen lehet használni a sakktábla-szerűen ásott farkasvermeket is. A szerző tehát az ellenséges harcrend szétzilálása végett a saját harcrend előtt különleges akadályöv létesítését, vagyis az ellenség számára kedvezőtlen viszonyok létrehozását javasolta.

A háborúban és a harcban - írja a szerző - a siker nagymértékben a hadvezér tehetségétől és hadművészetétől függ. „Az ütközeteket nem a számbeli fölénnyel, nem oktalan hősiességgel és nem kézitusával lehet megnyerni - mint ahogy azt egyesek gondolják -, hanem az isten segítségével, továbbá a hadügyben és a hadművészetben való jártassággal. Tapasztaltság és jó felderítés esetén nyílt harcba bocsátkozás nélkül is le lehet győzni az ellenséget, de csak akkor, ha az idő, a terep, a meglépés és hasonló tényezők lehetővé teszik az ellenség megelőzését.” „Ahogy nem lehet kormányos nélkül a hajót kikötőbe vinni, ugyanúgy nem lehet legyőzni az ellenséget sem rend és hadművészet nélkül.”
A hadművészet segítségével - írja - győzedelmeskedni lehet a fölényben levő ellenségen is. Ennek érdekében hozzáértéssel kell kihasználni a terepviszonyokat és az időt, ismerni kell az ellenség szándékát és cselvetéseit, ki kell élezni az. ellenséges csapatokon belüli ellentéteket, meg kell fosztani az ellenség seregét élelem és lótáp-tartalékaitól, jól kell ellátni és biztosítani a saját csapatokat, végül nem szabad megosztani a saját erőket. Mindezt csak tapasztalt hadvezér tudja végrehajtani. „A katonai mesterség hasonló a vadászathoz. Amint a vadállatot is jobb nem nyíltan, hanem háló, csapda és nyomkeresés segítségével, továbbá hajtóvadászattal, vagy ezekhez hasonló eszközökkel elejteni, ugyanúgy, akár kisebb, akár nagyobb erőkkel állunk szemben, az ellenséggel sem célszerű nyílt ütközetet kezdeni. Azért nem, mert a nyílt harc - még ha szemmel látható is a győzelem - azt jelenti, hogy a veszély és a veszteség nem kizárt...”
„Aki jobban gondoskodik seregéről és kiképzéséről, az a harcban kevésbé teszi ki magát veszélynek. Soha nem szabad harcba vinni azt a sereget, amelynek bátorsága felől előzetesen nem győződtünk meg. Az ellenséggel nem kell mindig nyílt harcba bocsátkozni. Jobb azt katonai cselvetéssel, váratlan rajtaütéssel vagy az élelmiszereitől való megfosztás útján megverni, mert a harcban mindinkább nem a bátorság, hanem a szerencse játssza a főszerepet.” Ezek a szerző véleménye szerint, a fővezér kötelességei.

A háborúban azok a legjobb eszközök, amelyekről az ellenség nem tud. Mindennél hasznosabb a ravaszság. A harcban azonban fontos a harcrend is. „Aki erőit nem hasonlítja össze az ellenséges erőkkel, az kegyetlenül elszámíthatja magát. A kérdést inkább az alakzat, mint a létszám dönti el. Gyakran a terep is segít és a gyengéket erősebbekké teszi.”
A harcrend felépítésénél - véleménye szerint - feltétlenül figyelembe kell venni a terep jellegét. A harcrendet ezenkívül az ellenség harcrendjéhez viszonyítva kell megalakítani: a gyalogságot a gyalogsággal, a könnyűfegyverzetűeket, a lovasságot és a nehézfegyverzetűeket az ellenség hasonló csapataival kell szembe állítani. Aki jobban bízik saját lovasságában, az ütközzön meg síkságon, akinek jobb a gyalogsága, az inkább átszegdelt, lejtős és nehezen járható terepen harcoljon. Ha a sereg kicsi, szélességben nem nagy kiterjedésű és a szárnyak biztosítására alkalmas állást kell kiválasztani, hogy az ellenség ne tudja felfejlődtetni összes erőit és így meg lehessen fosztani számbeli fölényétől.

A győzelem egyik legfőbb előfeltétele a kezdeményezés megragadása. Az ellenség megelőzésével cselekvési szabadságot kell biztosítanunk magunknak. A vezérnek azonban nem szabad rögtön a harc kezdetén bevetnie az összes rendelkezésére álló erőket. Feltétlenül számításba kell vennie az ellenséges fővezér személyi tulajdonságait (ahogy ezt annak idején Hannibál tette), továbbá az időjárást és az ellenséges katonák hangulatát. Ha az ellenséges hadseregben túlsúlyban vannak az íjászok, akkor a harcra nyirkos időt kell kiválasztani, mert ilyenkor a húrok meglazulnak. „Az ütközetben legfontosabb a rend és az alakzaton belül megállapított távközök betartása.”

Mauritius nagy figyelmet fordított arra a kérdésre is, hogy hogyan kell a sikert megszilárdítani. Az ellenség üldözését - véleménye szerint - annak teljes szétszórásáig kell folytatni. Ha az ellenség visszavonul - írja - különleges osztagok kiküldésével a teljes megsemmisítésig, vagy a kedvező békekötésig kell üldözni. Üldözés idején fontos a rend megőrzése és a jól szervezett felderítés, amely köteles megállapítani, hogy az ellenség nem létesített-e jól álcázott árkot, nincs-e csapdája és nem készít-e elő valamilyen cselvetést. Olyan terepen, amely csapdák létesítésére alkalmas, őrizkedni kell a visszavonuló ellenség üldözésétől. Nem szabad hinni se az ellenség ajánlatainak, se tetetett futásának. A győzelem után nem szabad könnyelműnek lenni, és gondosan meg kell szervezni a legyőzött ellenség váratlan rácsapásaival szembeni biztosítást. „Aki üldözni kezdi az összevissza futkosó, szétvert ellenséget és az üldözés kezdetén nem szedi rendbe saját osztagát, az maga adja a győzelmet az ellenség kezébe.”
Mauritius - akárcsak a többi ókori teoretikus - az ellenség teljes bekerítésétől való tartózkodást javasolja. Ha az ellenséget sikerül bekeríteni - mondja -, meg nem szállt térközöket kell hagyni, hogy az ellenség, erőit megosztva, azokon keresztül visszavonulhasson. Különben a veszély az ellenséges erőket eggyé forraszthatja, a kétségbeesés hősiességet szülhet és a vereséget győzelemmé változtathatja.

Mauritius munkájában részletesen foglalkozik a hadvezér tevékenységével. A hadvezér fontos szerepét többször hangsúlyozza. Kétszer is hivatkozik arra a régi szállóigére, amelyet annak idején Hannibál is szem előtt tartott: „Jobban szeretnék a szarvas vezetése alatt álló oroszláncsordával, mint az oroszlán vezetése alatt álló szarvascsordával harcolni.”
A szerző véleménye szerint a fővezérnek egyszerűen kell viselkednie, egyenes jelleműnek, keménynek, hajthatatlannak és igazságosnak kell lennie; szeresse a katonákat, mintha apjuk lenne, oktassa őket jóindulatúan és állhatatosan követelje meg kötelességeik teljesítését. Legyen nyugodt, higgadt, pontos és a legnehezebb kérdéseket is könnyen érthetően magyarázza meg. Siker esetén nem szabad megnyugodnia, sikertelenség esetén pedig a kedvét vesztenie. Sikertelenség esetén helyesebb a balsikert nem híresztelni. Seregét ne illesse keserű szemrehányásokkal, hanem igyekezzék a legkülönbözőbb módon lelkesíteni.

A főparancsnoknak gondosan titkolnia kell szándékát. Mást kell mutatnia az ellenségnek és mást kell tennie, éppen az ellenkezőjét kell híresztelnie annak, mint amit cselekedni akar. A seregnek előzetesen ne hirdesse ki a hadjáratba indulás napját és óráját, hogy az mindig készenlétben legyen. „Nem az a jó vezér, akit származása miatt dicsőítenek, hanem az, aki katonai dolgokban tapasztalt.” A parancsnoknak nemcsak a jelenre kell gondolnia, hanem előre kell látnia a jövőbe is. A vezérnek gondoskodnia kell a fegyverzetről, mert fegyverzet nélkül lehetetlen győzni, továbbá a csapatok vezetéséről, mert az győz, aki jobban intézkedik a csapataival.
A vezér köteles tanulmányozni azt az országot, ahol a háború folyik, ismernie kell az ellenség erős és gyenge oldalait, de ugyanolyan jól kell ismernie saját alparancsnokai személyi tulajdonságait is. Ami hasznos, azt átveheti az ellenségtől, de háborúban csak azt teheti, ami a saját csapatok szempontjából kedvező. „A harcmező kiválasztásakor nemcsak a fegyverzetet, hanem a csapatok nemzeti sajátságait is figyelembe kell venni.” így például a parthusok és a gallok a sík terepen való harcra alkalmasak, a hispániaiak és a liguriaiak jobban harcolnak a hegyes és az átszegdelt terepen, a britek az erdőben, a germánok pedig a mocsaras vidéken. Ezeket a sajátosságokat mindig számításba kell venni. A főparancsnok mindezeken kívül köteles csapatait sokoldalúan biztosítani. „Aki nem gondoskodik arról, ami a seregnek a győzelem eléréséhez szükséges, az már az ütközet előtt vereséget szenvedhet.”

Az ellentámadást, amely a szkíták és parthusok elleni háborúk tapasztalatai alapján vált ismeretessé, Mauritius a hadművészet egyik fontos tényezőjének tekintette. „Idejében visszavonulni, hogy azután újra átmehessünk támadásba - írja -, ez mindennél jobban a hadvezér művészetétől függ. Döntő ütközetbe csak a legvégső esetben és főleg kedvező helyzetben szabad bocsátkozni. E kérdés eldöntésénél a vezér ne higgyen a kapott jelentéseknek, mert azok alapján végzetes hibát követhet el.
A szerző munkájában különösen kiemeli a csapatok tevékenységét lesállásokban, továbbá az éjjeli harccselekményeket. Ezekre a kérdésekre többször visszatér. A meglepetésszerű rajtaütéseket alapos felderítésnek kell megelőznie. A rajtaütést legjobb éjjel, holdfénynél vagy virradat előtt 2-3 órával végrehajtani. Nappali rajtaütés esetében, a csapatok álcázása végett, ajánlatos előttük marhacsordát terelni.

Az értekezésben terjedelmes helyet foglal el az éjjeli harccselekmények leírása. Az éjszakát fel kell használni arra, hogy az ellenségen rajta üssünk. A rajtaütéseket a gyalogság és a lovasság erőivel kell végrehajtani. Az éjjeli harcra a katonákat íjjal és dárdával célszerű ellátni. Az ellenséget két vagy három oldalról kell megrohamozni - semmi szín alatt se négy oldalról, nehogy tömörülni kényszerüljön -, hogy elősegítsük erői szétforgácsolását. Éjjeli rajtaütésnél feltétlenül legyen tartalék.
Az értekezésnek az az egyik legfontosabb része, amely a várható ellenség tanulmányozásával foglalkozik. Az ellenség és harcászata iránti érdeklődés mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a kelet-római birodalom a szlávok, a perzsák és más népek ellen gyakran harcolt sikertelenül. A szerző akarva, nem akarva kénytelen ezt elismerni. Mauritius ebből levonja a megfelelő következtetést: az ellenséget nem elég csak tanulmányozni, hanem tanulni is kell tőle. „Hiszen a különböző népek nem azonos módon viselnek háborút - írja - és nem azonos a harcrendjük sem.
Ebből az következik, hogy nem lehet ellenük egyformán hadakozni. Egyesek ugyanis mérhetetlen bátorságuk következtében sokkal gyorsabban és célravezetőbben tevékenykednek, míg mások zárt kötelékben és rendben vetik magukat az ellenségre.” A várható ellenség megismerése azért szükséges, hogy a háborút minél jobban elő lehessen készíteni. Az a követelmény, hogy ne csak számba vegyék, hanem hasznosítsák is az ellenség hadi tapasztalatait és tanuljanak tőle - új jelenség a katonai elméletben.

Mauritius leírja a szlávok, a perzsák, a szkíták, a törökök és a „vörös hajú népek” (frankok, longobárdok és mások) jellemét és harcrendjét. A szerző szerint a perzsa nép munkaszerető, zárkózott, „rabszolgaságra hajló”, de szereti hazáját és hűségesen kiáll érte. A perzsák nemzeti sajátosságainak leírásakor Mauritius indokolni és igazolni igyekszik a perzsa nép leigázására irányuló római politikát.
A perzsák - írja - el tudják titkolni bánatukat és férfiasán elviselik a sikertelenséget. Félelemmel eltelve engedelmeskednek a vezetésnek, de a háborúban szigorúan betartják a rendet és a hadművészet követelményeinek megfelelően, öntudatosan igyekeznek cselekedni. A perzsa katona szívós. Könnyen elviseli a hőséget, a szomjúságot és az éhséget. „Nem bátrabb más harcias népeknél, de mégis hajlamosabb a háborúra.”

A perzsák karddal és nyíllal harcoltak. Testüket páncéling védte. A perzsa katona íjjal mesterien lőtt. A perzsák táborukat rendszerint nem vették körül árokkal. Ehhez csak közvetlenül a harc előtt folyamodtak. Seregük harcrendje három részből állt: középből, jobb és balszárnyból. A közepet 400-500 válogatott katona képezte, akik mögött a tartalék helyezkedett el. Harc alakzatuk mélysége változó, de arcvonala mindig egyenes és hézagmentes volt.
A perzsák igyekeztek kerülni a harcot. A rajtaütések végrehajtását nem elhamarkodottan határozták el, hanem előbb értékelték a helyzetet és kiválasztották a legkedvezőbb pillanatot. Lassú ütemben támadtak és egymásután több rohamot hajtottak végre. Az a körülmény, hogy a perzsa csapatok harcrendjének nem volt mélysége és nem gondoskodtak a szárnyak biztosításáról, lehetővé tette átkarolásukat és hátbatámadásukat. Visszavonulás idején a perzsák rosszul védekeztek, mert nem volt kopjájuk és pajzsuk, és ahhoz se értettek - ellentétben a szkítákkal -, hogy hogyan kell rajtaütni az üldöző ellenségen. A perzsák az üldözést lassan, de rendezetten és szervezetten hajtották végre.

A kelet-római birodalom hadtörténészeinek és katonai teoretikusainak a VI. században írt munkái az akkori idők katonai elméletének magas színvonalát mutatják. Procopius és Mauritius nemcsak egyszerűen lemásolták elődeik műveit, hanem a szlávok, a perzsák, a vandálok, a gótok, valamint Európa és Ázsia egyéb népei ellen viselt háborúk tapasztalatai alapján folytatták és továbbfejlesztették azok tudományos tevékenységét.
Mauritius a korabeli háborúkban szerzett tapasztalatok általánosítása alapján írta meg a hadművészetről szóló tudományos értekezését. A Szun Ce, Xenophon és Vegetius által feldolgozott kérdéseken kívül új problémákat is tárgyal. Mauritius elsőként foglalkozik a harc előkészítése, megvívása és az ellenség üldözése időszakában végrehajtott manőverezéssel. A tudományos értekezés nagy figyelmet fordít a harc megszervezésére, a harcrend egyes részei közötti együttműködésre, a szárnyak biztosítására és a harc mélységből való táplálására. Ezzel megvetette a szó legtisztább értelmében vett harcászat kidolgozásához szükséges alapokat. A szervezeti formákat alárendelte a harcászati követelményeknek. Minden szervezési egységnek megvolt a maga meghatározott harcászati jelentősége.

A hadviselés és a harcmódok vizsgálatakor Mauritius óva inti a hadvezéreket a sablontól. „Az ellenséget nem mindig egy és ugyanazon módszerrel akarják legyőzni és nem mindig alkalmazzák a hadművészet egy és ugyanazon szabályait. Emiatt senki sem tudja határozott vonásokkal megrajzolni a jövőt. A háború okai sokrétűek és különbözőek, de a hadviselés módjai is eltérnek egymástól.”

A harcászati kérdéseket a várható ellenség hadviselési és harcmódjainak figyelembevételével dolgozta fel. Mauritius könyvének igen fontos része az a fejezet, amely a kelet-római birodalommal szomszédos népek hadviselésével és harcmódjaival foglalkozik. A szerző felismerte a szláv, a perzsa és a frank hadművészet jellemző vonásait és rámutatott arra, hogy azok összefüggenek jellemével, valamint az általuk lakott terület sajátosságaival. Az a felismerés, hogy tanulni kell az ellenségtől, a korábbi történetírók munkáihoz viszonyítva szintén új vonás.
A tudományos értekezésben felfedezhetők a katonaföldrajz első elemei. Mauritius nem a területet és a népeket írja le általánosságban, hanem had-művészetük sajátosságait: „hogyan kellene harcolni a vörös hajú népekkel?”, vagyis frankokkal és a longobardokkal, „hogyan kellene harcolni a szkítákkal szemben?” - teszi fel a kérdést, amelyre konkrétan válaszol.

Mauritius a hadászatot és a harcászatot lényegében nem különböztette meg egymástól. E tekintetben Xenophon mögött marad, aki felvetette a hadászat és harcászat különbözőségének kérdését és igyekezett is azt megmagyarázni. Mauritius munkájában a harcászati kérdések vannak túlsúlyban: a harcrend megalakítása, a harc megvívása és a csapatok harctevékenységének biztosítása. Az, amit az értekezés szerzője hadászatnak nevez, valójában nem más, mint harcászat. A strategemák - a katonai cselvetések - harcászati tevékenységet jelentenek és elsősorban a csapdák és a meglepetésszerű rajtaütések szervezési kérdéseit foglalják magukban. A hadászati kérdéseket, vagyis a hadviselés problémáit csak összességükben és alkalmilag érinti.
Mauritius a különböző törzsekből származó zsoldosok túlsúlyát vizsgálva a kelet-római birodalom hadseregében, kitér az erkölcsi tényezőre is. A szerző ismerve a zsoldosok hajlamát a felkelésekre, több rendszabályt javasol a fővezérnek, amelyekkel elejét veheti a felkelések kirobbanásának. Ugyanezt a célt szolgálja az általa javasolt eskü és büntetési rendszer is, amelyben a fő helyet a minden tizedik katonát sújtó halálos ítélet, a tizedelés foglalja el. A fegyelmi jogkör gyakorlása abban az időben teljesen egyoldalú volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a szerző csak a büntetésekről beszél, de jóformán említésit sem tesz a dicséretekről.


***

A hadművészet elméletét - írta Gibbon, a XVIII. századbeli angol történész - a görögök éppen olyan jól ismerték Iustinianus és Mauritius idejében, mint a rómaiak Iulius Caesar és Traianus korában. A fegyverkészítés mestersége, a tengerjáró hajók, a hajítófegyverek, a hadigépek és az erődítések építése és alkalmazása, továbbá a városok elleni támadás és a városok védelme igen magas fokon állt. A fegyverraktárak telve voltak különböző fegyverekkel. Az ókorból fennmaradt művek arról tanúskodnak, hogy a görögök és a rómaiak gondosan tanulmányozták a csapatok alakzatát, harcrendjét és a katonai strategemák, illetve cselvetések minden fajtáját. És mindezek ellenére a barbárok állandóan és mindenütt legyőzték a görögöket, mert teljes erkölcsi hanyatlásuk közepette ezek mind csak puszta, külső formák voltak, kellő lelkesedés nélkül, mint a test lélek nélkül.”
Gibbonnak a kelet-római birodalom hadművészetére vonatkozó „elmélete” mindmáig népszerű a burzsoá hadtörténészek körében, ezért fel kell tárni hibás alapjait. Gibbon elismeri, hogy a kelet-római birodalom szilárd gazdasági alapjain komoly katonai szervezet jött létre. De ennek az anyagi alapnak - Gibbon szerint - nem volt jelentősége az ellenség fölött aratott győzelemben. Gibbon a győzelem alapját egyoldalúan, kizárólag az erkölcsi erőben látja. Valójában azonban a kelet-római birodalom technikailag jól felszerelt és jól kiképzett hadserege aratott győzelmeket a perzsák, a vandálok, a gótok, a frankok és egyéb népek hadseregei fölött.

A rómaiak katonai elmélete meglehetős magas színvonalat ért el. Amint ez Mauritius tudományos értekezéséből és más elméleti munkákból is látható, az V-VI. század haditapasztalatai alapján új kérdéseket dolgoztak fel. A hadsereg és a haditengerészet technikai ellátottságát, kiképzését, hadviselési és harcmódjait, valamint a katonai elméletet Gibbon helytelenül nevezi puszta formának, léleknélküli testnek, és helytelenül tekinti az erkölcsi tényezőt a hadügy egyetlen tartalmának. Ez lényegében idealista felfogás, amely tagadja a hadművészet anyagi alapjait. 

A kelet-római birodalom, amely a nyugat és a kelet csatlakozásán, a Földközi és a Fekete-tenger tengeri útvonalain feküdt, hatalmas piac volt, s egyszersmind a kereszténység központja. Ez a földrajzi helyzete, továbbá a kül és belpolitikában egyre jelentősebb szerepet játszó kereszténység határozta meg a kelet-római birodalom politikájának jellegét és stratégiájának sajátosságait.
A keleti birodalom, erős flottája és szárazföldi hadserege segítségével -, amelyeknek meg kellett hódítaniuk a tengerparti vidéket és a hódításokat erődvonalak építésével kellett megszilárdítaniuk - igyekezett biztosítani a maga számára a Fekete és a Földközi tenger feletti uralmat. A másik - mégpedig védelmi jellegű - stratégiai feladat a rabszolgák és colonusok forradalmi mozgalma és a nyugat-római birodalmat feldúló barbárok elleni harc volt. Ezeket a feladatokat olyan helyzetben kellett megoldani, amikor a hadsereg nemcsak politikai fegyver volt, hanem maga is politikai erővé változott, császárokat döntött meg, a bel és külpolitikájukban lényeges változtatásokat eszközölt.
A rómaiak VI. századbeli hadászatát csak az erőviszonyok értékelése alapján - amint ezt Delbrück teszi - nem lehet helyesen megérteni. A stratégia mindenekelőtt a bel és külpolitikai helyzet függvénye volt. Bármely stratégiai részletfeladat sikeres megoldása végett (például a vandálok elleni harc sikere érdekében) mindenekelőtt a birodalom keleti határait kellett szilárdan biztosítani. A gótok elleni hadjárat biztosítása céljából meg kellett kapaszkodnia Észak-Afrikában és erős hátországgal kellett rendelkeznie.

A kelet-római birodalom hátországa a Balkán-félsziget volt, amely azonban a VI. században a szlávok csapásai alatt állt. A hátország gyengeségét mindenekelőtt a rabszolgák és colonusok forradalmi mozgalma okozta. A birodalom kül és belpolitikai helyzete és mindenekelőtt a háború reakciós céljai okozták, hogy a gótok elleni küzdelem elhúzódott. A rómaiak erői azokhoz a nagy kiterjedésű területekhez viszonyítva, amelyekért harcoltak, jelentéktelenek voltak. A gótok elleni háború sorsát nem a kimerítés stratégiája döntötte el - amint ezt Delbrück Belisarius szavaival igyekszik bizonyítani -, hanem a gót seregnek a harcban elszenvedett veresége.
A keleti birodalom hadseregét Delbrück szerint az jellemzi, hogy az nem a fegyverfajták szerint tagozódott. A dolog lényege természetesen nem az, hogy szinte eltűnt a fegyvernemi tagozódás, hanem az, hogy a lovasság fő fegyvernemmé vált és a gyalogság hanyatlásnak indult. A kelet-római birodalom hadseregére a fegyvernemek együttműködése menetben és harcban egyaránt jellemző volt.

A lovasság túlsúlya, a hadseregben alkalmazott szervezési formák tökéletesítése és a hadsereg harcászati tagozódása számos harcászati kombináció alkalmazását tette lehetővé. Az ellenség mozgékonysága a hadsereg manőverező képességének növelését kívánta és szükségessé tette, hogy a harcbiztosításra, különösen a felderítésre és a közel biztosító szolgálatra nagy figyelmet fordítsanak. A harcászatban új jelenség volt a földből készült és a harcrend támaszául szolgáló védelmi létesítmények széleskörű alkalmazása, valamint a mesterséges akadályok használata a harcmezőn. A Dara melletti ütközetben, az ellenség teljes szétzúzása végett a tábori védelemben új, aktív harceljárást alkalmaztak.
A jelenlegi angol-amerikai történelemhamisítók, akik katonai kérdésekben a saját fölényüket akarják bizonyítani, a kelet-római birodalom hadművészetének minden eredményét elhallgatják. így tesz például Mitchell is Általános hadtörténelem című munkájában. Szerinte a fejlődés Caesartól egyenes vonalban halad Dzsingisz kánig és elutasít mindent, ami a köztük levő időszakban történt. Ez alatt az évszázadokat felölelő idő alatt azonban a hadművészet és a katonai elmélet sok újat alkotott, amelyek számba vétele nélkül nem lehet helyesen megérteni a hadművészet fejlődésének történelmi folyamatát.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)