logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a VI. század háborúiban

A reakciós külpolitika következményeként Iustiniánus uralkodása idején keleten és északon, Észak-Afrikában, Itáliában és Hispániában vég nélküli háborúk folytak. Az ilyen politika az erők szétforgácsolását kívánta és nem tette lehetővé az elért sikerek megszilárdítását. A kelet-római birodalom hadászatára az volt a jellemző, hogy a római hadsereg a keleti és az északi határokon védekezett, Észak-Afrikában, Itáliában és Hispániában pedig, a római birodalom elveszett területeinek visszaszerzése céljából, támadott.
Különösen súlyos, ugyanakkor eredménytelen volt az Irán ellen, 527-ben indított hosszú háború. E háború legfőbb oka a kelet-római birodalom kormányának a kaukázusontúli területek (Arménia, Ibéria, Azerbajdzsán) meghódítására törekvő politikája volt. Az irániak, hogy kijáratot biztosítsanak a maguk számára a Fekete-tenger délkeleti partvidékére, a lazak országát igyekeztek megszerezni. A háború másik oka a keleti országokkal folytatott kereskedelmi versengés volt. A háború ezek szerint mindkét részről rabló háború volt. A rómaiaknak a háborúban - bár 562-ig tartott - nem voltak nagy hadászati céljaik.

Hadművészettörténeti szempontból csak a háború harcászati tartalma érdemel figyelmet.
Az északi határokon a szlávok, az avarok és más népek ellen folytatott háborúk szintén sikertelenek voltak, mivel a „barbárok“-at támogatta a birodalom elnyomott lakossága is, különösen a rabszolgák és a colonusok. A keleti birodalom kormánya megvesztegetéssel és provokációkkal igyekezett a különböző törzseket egymás ellen uszítani. A „barbárok" elleni háborúra készülve, gondosan tanulmányozták azok hadviselési módjait.
A római rabszolgatartó birodalom visszaállítása 534-ben Észak-Afrikában a vandálok elleni támadással vette kezdetét. A keleti birodalom hadserege sikeresen tevékenykedett, mert az ellenséges hadsereg erejét a törzsek közötti viszályok és a vezérek árulásai erősen meggyengítették. A sikereket azonban a rómaiak nem tudták megszilárdítani.

535-ben Itáliában a keleti gótok ellen 20 évig tartó háború kezdődött. A római hadsereg eleinte sikeresen harcolt, mert a katolikus papság és a rabszolgatartó előkelőség maradványai támogatták. A reakciós restaurációs politika, a rabszolgatartó rendszer visszaállítására irányuló kísérletek azonban a keleti gót parasztok és a széles néptömegek elkeseredett ellenállását váltották ki Itáliában és ez az ellenállás csakhamar népi felszabadító háborúvá változott.
A rabszolgatartó osztály és a jelenkori imperialista burzsoázia ideológusai eltussolják és leplezik e felszabadító harc társadalmi okait. A kizsákmányoló osztályok ideológusainak azért van erre szükségük, hogy idealizálhassák a monarchikus hatalmat, és Iustinianust e hatalom védelmezőjeként és a római állam rendíthetetlen alapjainak helyreállítójaként mutathassák be.

541-ben Totilát kiáltották ki keleti gót királlyá, aki felszabadító háborút viselt a kelet-római birodalom hadserege ellen. Totila felszabadította a rabszolgákat, a colonusokat pedig felmentette a földbirtokosok ja vára előírt szolgáltatási kötelezettségek teljesítésétől. E politika lehetővé tette, hogy a keleti gót sereget rabszolgákkal és colonusokkal egészítsék ki. Totila parancsnoksága alatt és a széles néptömegek támogatása mellett a hadsereg egyik vereséget a másik után mérte a rómaiakra. Totilának saját flottája is volt. Hamarosan felszabadította Itáliát, továbbá Sicilia, Corsica és Sardinia nagy részét.
A keleti birodalom reakciós kormánya azonban az uralkodó osztály támogatásával mozgósította erőit, és új sereget küldött Itáliába, amely Taginae mellett 552-ben szétverte a keleti gótok csapatait. Iustinianus 554-ben érvénytelennek minősítette a Totila által kiadott összes törvényeket, és visszaállította a rabszolgatartó rendszert. 555-re a kelet-római birodalom hadserege meghódította egész Itáliát.

553-ban a flottát és a hadsereget a nyugati gótok ellen Hispániába küldték és azok csakhamar el is foglalták a félsziget délkeleti részét. Az afrikai, itáliai és hispaniai hódítások azonban nem bizonyultak tartósaknak, mivel a VI. század végétől a rabszolgák, a colonusok és a városi plebs újabb felkelésekbe tört ki, ugyanakkor egyre sűrűbbek lettek a szlávok betörései is. A kettős nyomás pusztulásba vitte a rabszolgatartó birodalmat.
A kelet-római birodalomban a VII. században a társadalmi rend észrevehetően megváltozott, új, haladóbb, feudális viszonyok alakultak ki. A keleti birodalomban a feudalizmus létrejöttében nagy szerepet játszottak a szláv betörések, amelyek szoros kapcsolatban álltak a birodalmon belül élő elnyomott népek forradalmi megmozdulásaival.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)