logo

XXI September AD

A hadművészet a kelet-római birodalomnak vandálok, gólok és a frankok ellen viselt háborúiban

Iustinianus 533-ban Belisarius parancsnoksága alatt tízezer gyalogosból, ötezer lovasból és egy massageta osztagból álló hadsereget küldött Afrikába. A rómaiak a Karthágótól ötnapi járóföldre fekvő Caputvadisban szálltak partra, majd Karthágó irányába nyomultak előre. A flotta a part mentén haladt azzal a feladattal, hogy biztosítsa a hadsereg jobbszárnyát. A vandáloknak sikerült nagy erőket összegyűjteniük a rómaiak elleni harcra. Ezek az erők megindultak a Karthágó irányába haladó római sereggel szembe.


Harc cselekmények Deciumnál

Az előnyomulás menetvonalán Belisarius egy 300 főből álló osztagot küldött előre, amelynek megparancsolta, hogy meneteljen kb. 3,5 kilométer távolságra a főerők előtt, derítse fel az ellenség felvonulását, és értesítse erről a saját csapatokat, hogy azok a menetalakzatból idejében harcrendbe tudjanak fejlődni. A szövetséges massageta osztag a főerők menetoszlopával párhuzamosan, attól mintegy 3,5 kilométerre balra, önállóan mozgott előre. A főerők Belisarius parancsnoksága alatt a tengerpart mentén támadtak és igyekeztek a flotta közelében maradni.
Belisarius intézkedett a hadsereg fegyelmének fenntartására és a jó viszony megteremtésére a helyi lakosság vagyonos rétegeivel. A libyaiak szívesen adtak élelmet a rómaiaknak és hajlandók voltak velük együttműködni. A hadsereg napi menetteljesítménye nem haladta meg a 14 kilométert. A rómaiak Lejtan és Adramituson keresztül a Karthágótól 63 kilométerre fekvő Grassus területére értek, ahol a felderítők kisebb csetepatéba keveredtek.

A vandálok parancsnoka Gelimer volt, aki elhatározta, hogy aktív tevékenységbe kezd. Fivére, Ammatus parancsnoksága alatt álló egyik osztagának azt a parancsot adta, hogy Deciumnál, Karthágótól 12 kilométerre kerítse be és semmisítse meg a rómaiak elővédjét. Gelimer unokaöccse, Hivamund parancsnoksága alatt egy kétezer lovasból álló másik osztagnak az ellenség bal oszlopát kellett megtámadnia. Maga Gelimer a főerőkkel a rómaiak főerőire akart törni, hogy elvágja őket a flottától.
Az erősen átszegdelt terepen azonban az osztagok együttműködését nem sikerült megszerveznie. A vandálok mégis könnyen be tudták volna keríteni a rómaiakat, mert főerőik a római sereg hátában voltak, egyik osztaguk pedig a rómaiak szárnyán. Egy másik vandál osztagnak arcból kellett tevékenykednie.


A vandál osztagok veresége

A kiküldött osztagok egymástól elszigetelt tevékenysége miatt Gelimer elgondolása meghiúsult. Ammatus nem vonta össze osztagát, s „a kis létszámú és különben se válogatott katonákkal" a megszabott idő előtt érkezett Deciumba. Az osztag többi katonái 20-30-as csoportokban, rendezetlenül haladtak a Karthágó felől vezető úton. A rómaiak erős felderítő osztaga ekkor érkezett Deciumhoz. Egyenlőtlen harc kezdődött, amelyben maga Ammatus is elesett. Az életben maradt vandálok pánikszerűen menekültek Karthágó felé és magukkal ragadták az egész osztagot. A rómaiak üldözőbe vették a menekülőket és eljutottak egész Karthágó kapuiig. A Hivamund parancsnoksága alatt álló vandál osztag ebben az időpontban érte el a karthágói úttól balra és Deciumtól hét kilométerre fekvő szikes területet. Itt a massageták megrohanták és megsemmisítették az osztagot.

A római főerők hamarosan hat kilométerre közelítették meg Deciumot, s így jelentős távolságra szakadtak el flottájuktól. Belisarius megerődített tábor építésére alkalmas helyet talált, és parancsot adott az árkok kiemelésére. A szekereket és a gyalogságot a táborban helyezte el.
A római lovasság a vandálok elé vonult, hogy megállapítsa az ellenség erejét. Belisarius a felderítés eredménye alapján az egész hadsereggel készült harcba lépni. A szövetségeseket előreküldték. Osztagaik azt a feladatot kapták, hogy állapítsák meg az ellenség tartózkodási helyét.


A szövetséges osztagok tevékenysége

A szövetségesek csakhamar Deciumhoz érkeztek, ahol eléjük tárult a felderítő osztag harcának színtere. A helyi lakosságtól értesültek az eseményekről. A magaslatokról szemrevételezték a környező terepet. Deciumtól délre porfelhőt észleltek, majd hamarosan megpillantották a vandálok nagy létszámú lovasságát. Belisariusnak jelentést küldtek a vandálok támadásáról. A szövetségesek jelentésükben kérték a vezért, hogy siessen segítségükre. A szövetséges parancsnokok között nem volt egyetértés a további tennivalókat illetően. Egyesek azt javasolták, vonuljanak a vandálok elé, mások úgy vélték, hogy erejük nem elégséges a támadásra. Amíg a szövetséges parancsnokok vitáztak, a vandálok közeledtek az osztagok felé.
A vandálok Gelimer parancsnoksága alatt álló főerőit a lovasság alkotta, mely eltévedt a hegyi átjárókon és elhaladt a római hadsereg mellett, s így délről érkezett Deciumhoz. A vandálok a között a két út között támadtak, amelyeken jobbról a római lovasság, balról a massageták nyomultak előre. A rómaiak most könnyen bekeríthették volna a vandálokat. Gelimer nem tudott Hivamund osztagának vereségéről, nem vette észre a rómaiak megerődített táborát és a támadó római lovasságot. Megindult a harc.

A vandál lovasság és a szövetségesek is arra törekedtek, hogy birtokba vegyék a környező terep fölött uralkodó magaslatot. Ez a vandáloknak sikerült. A szövetségeseket megfutamították. A szövetségesek visszavonuló osztaga Deciumtól mintegy 1,5 km-re találkozott az Uliaris parancsnoksága alatt álló osztaggal, amelyet Belisarius küldött ki a főerőkből. Az osztag 800 katonából állt. A szövetségesek úgy vélték, hogy erejük most elegendő lesz a vandálok elleni támadásra. A beérkezett erősítés azonban azonnal futásnak eredt és magával rántotta az előrevetett osztagot is. A vandálok nem üldözték a rómaiakat. Ehelyett a magaslatról leereszkedtek a síkságra és elesett katonáikat kezdték temetni.


A római hadsereg főerőinek harca

Belisarius találkozott a szövetségeseknek az erősítéssel együtt rendezetlenül visszavonuló osztagával. Megállította a menekülőket és szigorúan megdorgálta, majd harcrendbe állította őket. Miután értesült felderítő osztaga sikeres tevékenységéről, és megkapta az ellenség tartózkodási helyére és állapotára vonatkozó adatokat, Belisarius lovasságát a vandálok ellen vonultatta.
A rómaiak támadása az ellenséget teljesen váratlanul érte. A vandálok úgy meglepődtek, hogy még a harchoz se tudtak felkészülni. A római lovasság rohamával szemben nem fejtettek ki szervezett ellenállást, hanem megfutamodtak. A harcnak csak az est beállta vetett véget. A szétvert vandál lovasság visszavonult Numidiába.

A felderítő osztag és a massagéták, akik előkészítették a vandálok vereségét, az esti szürkületben csatlakoztak a római hadsereg fő erőihez. Másnap a római gyalogság is megérkezett a szekerekkel együtt. Belisarius egész hadseregét Karthágó ellen vonultatta és a várost hamarosan el is foglalta. A flotta kihasználta a kedvező szelet, elérte a szárazföld kiszögellését és csakhamar behatolt a kikötőbe.
A hadsereg és a flotta ismét egyesült. A vandálok összpontosították erőiket, de a rómaiak Trikameronnál ismét szétverték őket.
A rómaiak Deciumnál vívott harcai megmutatták hadseregük alkotórészeinek harckészségét és a fegyvernemek szerepét. A legharcképesebb rész a római lovasság volt, amelynek Belisarius volt a parancsnoka. A szövetségesek egyes osztagainak parancsnokai között nem volt egyetértés. Egyik se akarta magát a másiknak alárendelni, ezért a harcban elszigetelten és összehangolatlanul tevékenykedtek. A gyalogság a szekerek biztosítására a megerődített táborban maradt.

Belisarius a csapatok lelkesítése érdekében beszédet intézett a sereghez. Azt mondotta, hogy a helyzetet csak győzelemmel lehet megmenteni. A győzelem lehetőségét elősegíti a háború jellege, az ellenség erkölcsi állhatatlansága és a római csapatok fölénye. A VI. század római hadvezére ezeket a tényezőket tekintette a győzelem előfeltételeinek.
Figyelemre méltó, hogy Belisarius külön osztagokat küldött ki az ellenség felderítésére. Mivel azonban az első osztaggal nem tartottak összeköttetést, Belisarius ezektől nem tudott meg semmit az ellenségről. A másodszor kiküldött osztagokat egy harmadik osztaggal erősítette meg, amely viszont csak demoralizálta a szövetségeseket. Csak a vandálok passzivitása mentette meg a rómaiakat a vereségtől. A vandálok nem üldözték a pánikba esett, menekülő ellenséget.
Belisarius nemcsak azzal forgácsolta szét erőit, hogy erős osztagokat különített ki a főerők állományából, hanem azzal is, hogy csapatait két menetoszlopban vonta előre, amelyek között nem volt összeköttetés és együttműködés. A gyalogság ugyanakkor a táborban tartózkodott és nem tudott semmiféle befolyást gyakorolni a harccselekmények menetére. Az ellenség ugyancsak szétforgácsolta erőit.
A rómaiak hadművészetét a vandálok elleni háborúban az jellemzi - ez volt jellemző egyébként a Decium mellett vívott harcra is -, hogy harccselekményeik önálló, egymással alig összefüggő részletcselekmények sorozatai voltak.


A rómaiak harccselekményei Itáliában

A római hadsereg Belisarius parancsnoksága alatt 535-ben Észak-Afrikából Sicilia szigetére hajózott, ahol partra szállt és háborút indított a gótok ellen. A rómaiak Sicilia meghódítása után átkeltek Itáliába és csakhamar elfoglalták Rómát, ahol egy éven keresztül állniuk kellett a gót hadsereg ostromát. Az Itáliában partra szállt újabb kelet-római hadsereg megszüntette Róma zárlatát, Belisariust pedig visszahívták a perzsák elleni küzdelem vezetésére.
551-ben Narses parancsnoksága alatt új hadsereg indult Itáliába. Narses a hadjárat céljaira elegendő pénzt, embert és hadifelszerelést kapott a császártól. E hadsereg nagy részét zsoldos osztagok képezték: szlávok, longobardok, herulok, hunok és mások. A római hadsereg gyengeségének ez a különböző törzsekből származó személyi állomány volt a forrása.


A gótok elleni harc Taginaenál

A hadsereg Narses parancsnoksága alatt 552 tavaszán indult el Dalmáciából és gyalogmenetben érkezett Észak-Itáliába. Ravennából Taginae felé nyomult előre, ahol összetalálkozott a Totila parancsnoksága alatt álló gót hadsereggel. A rómaiaknak körülbelül 20 ezer emberük volt. A gótok sem voltak kevesebben, sőt az is lehet, hogy túlerővel rendelkeztek, mert a későbbiek folyamán támadó szellemben működtek.
A rómaiak és a gótok a síkságon megerődített táborokban helyezkedtek el, amelyeket minden oldalról dombok öveztek. A két tábor között fekvő térség kiterjedése nem haladta meg a két nyíllövésnyi távolságot, vagyis a 400 métert. Az ellenfelek táborai között egy harcászati jelentőségű magaslat feküdt. A magaslat elfoglalása a rómaiaknak biztosította volna, hogy a gotokat felülről lőhessék. Ha viszont a gótok foglalták volna el a dombot, úgy lehetőségük lett volna oldalozó manőver végrehajtására, mert e magaslat mentén haladt a rómaiak hátába vezető út. A magaslat előtt szakadék volt. Narses megelőzte a gotokat és egyik sötét éjjel 500 gyalogosból álló osztagával elfoglalta a dombot.
A gótok reggel megkísérelték leszorítani a magaslatról a római osztagot, de a római gyalogosok szorosan összevonva pajzsaikat és az ellenségnek szegezve kopjáikat, visszaverték a gótok lovasrohamait és megtartották a dombot. Így kezdődött a harc. Az ellenfelek megalakították harcrendjeiket.

Narses a római hadsereg harcrendjének szárnyain mintegy nyolcezer íjászt helyezett el, középre pedig a longobardokat, a herulokat és a többi ..barbár” osztagokat állította. A rómaiak balszárnya a magaslatra támaszkodott. Narses parancsot adott, hogy a balszárny széle (1500 ember) mozogjon előre és képezzen tompaszöget. Ezen a szárnyon 500 embert a második vonalban helyeztek el, akik parancsot kaptak, hogy harc közben siessenek arra a pontra, ahol a hadsereg nem ér el sikert. Narses parancsára a harcrend jobb és balszárnyának azonnal szárnycsapást kellett mérnie a gotokra, mihelyt azok harcba szálltak. A római hadsereg ezek szerint védelmi harcra készült. Állását az elfoglalt magaslat és az előtte fekvő szakadék megerősítette, mert akadályozta a lovasság tevékenységét.
Totila felsorakoztatta a gót sereget, de nem sietett megkezdeni a harcot, mert kétezer emberből álló erősítés beérkezését várta. A gótok harcrendje két vonalból állt: az elsőben helyezkedett el a lovasság, a másodikban a gyalogság. A gótok parancsot kaptak, hogy a harcban ne íjaikat, hanem kopjáikat használják. Ez azt mutatja, hogy Totila támadó tevékenységre törekedett. Narses kihasználta azt, hogy a gótok halogatták a harc megkezdését és 4-4 ezer íjászból álló szárnyainak parancsot adott az előnyomulásra. A római hadsereg harcrendje félholdalakot öltött. Délben a gótok megrohamozták a rómaiakat.


A harc első etapja: a római hadsereg visszaveri a gót lovasság rohamát


A rómaiak ,,... hol lovon, hol gyalogosan harcoltak az arcvonalban. Az adott helyzetben az utóbbi hasznosabb volt. Meg tudták valósítani az ellenség bekerítését is, rá tudtak törni a támadókra és pajzsaikkal el tudták hárítani a csapásokat. A gót lovasok ugyanakkor maguk mögött hagyták gyalogságukat, és csak a kopjáikra támaszkodva, vak hősiességgel igyekeztek rohamra. Mihelyt azonban csatába keveredtek, kegyetlenűl megfizettek oktalanságukért. Az ellenség közepére törtek és nem vették észre, hogy nyolcezer gyalogos közé kerültek; jobbról is, balról is nyilakkal pusztították őket és csakhamar elcsüggedtek, mivel az íjászok, ... akik az arcvonal szárnyain álltak, harcvonaluk végét holdsarlóhoz hasonlóan erősen megnyújtották. Ebben az összecsapásban a gótok még az ellenséggel való harcérintkezés felvétele előtt sok embert és lovat vesztettek, és csak miután pótolhatatlanul nagy veszteségeket szenvedtek, későn és nagy nehézségek árán érték el az ellenség vonalát.” A gót lovasság támadása sikertelen volt.


A harc második etapja: a római hadsereg ellenlökése

Miután az ellenség rohamait visszaverték, a rómaiak estefelé ellenlökést hajtottak végre a gótok ellen, amelynek eredményeként a gót lovasság megfutamodott és a római hadsereg megkezdte az üldözést. A gót lovasság olyan pánikszerűen menekült, hogy a második vonalban levő saját gyalogsága harcrendjét is összezavarta, sőt a gyalogosok egy részét - akik nem nyitottak rést a számára - legázolta. A gótok nagy része fogságba esett, a többiek az éj leple alatt szétszéledtek. Totila halálos sebet kapott és egy Capri nevű helységben meghalt.

A gót hadsereg támadó harctevékenységet folytatott, ami biztosította számára a kezdeményezés megragadását. A gótok azonban a kezdeményezést - a lovasság és a gyalogság közti együttműködés hiánya miatt - nem tudták megtartani. A lovasság mögött elhelyezett gyalogságot tétlenségre kárhoztatták. Az ellenséget rohamozó gót lovasság szárnyait nem biztosították, ezért az az ellenséges íjászok oldalozó csapásai alá került.
A lovasságot nem használták fel se manőverezésre, se a rómaiak szárnyainak megkerülésére, vagy átkarolására. Narses helyesen értékelte a terepet, elfoglalta a magaslatot, és kedvező feltételeket teremtett a római hadsereg felállására. A harcrendet annak figyelembevételével alakította meg, hogy megvalósítható legyen az íjászok oldalozó csapása. A rómaiak a gót rohamok elhárítása után ellenlökést hajtottak végre, ami eldöntötte a harc sorsát.


A frankok elleni harc a Casulinus folyónál 554-ben

A római hadsereg Narses parancsnoksága alatt 553-ban a Vezúvnál még egy nagy vereséget mért a gotokra. 554 őszén a frankok 30 ezer főből álló hadserege az ókori Campaniában, a Tyrrheni tengerbe ömlő Casulinus folyó balpartján, Capuatól tíz kilométerre megerődített táborban helyezkedett el. A tábor egyik oldalán a folyó folyt, a többi oldalon pedig földsánccal volt megerődítve. A sáncra szállító szekereket állítottak. A szekerek kerekeit a talajhoz rögzítették, ezenkívül egymással is összekötötték. A szekereket a hágcsókig földdel rakták körül úgy, hogy azoknak csak a felső része látszott. A táborból való kitörésre kijáratot hagytak, amelyet jól biztosítottak. A Casulinus folyón keresztülvezető híd őrzésére a frankok fa-tornyot építettek, amelyben erős őrséget helyeztek el.
A 18 ezer emberből álló római hadsereg Narses parancsnoksága alatt kivonult Rómából és Capuaba érkezve „az ellenségtől nem messze, ahonnan mindent meg lehetett hallani, és ahonnan az erődítés is látható volt”, megerődített táborba szállt. Narses ezután egy osztagot küldött ki az ellenség takarmánybeszerzői elfogására. A rómaiak egy szénával megrakott elfogott szekeret a híd melletti fatoronyhoz vontattak és azt meggyújtották. A torony elégett és helyőrsége a táborba menekült. A híd a rómaiak kezére került. A frankok kivonultak táborukból és felsorakoztak a harchoz. Narses parancsot adott, hogy serege a két tábor közti terület közepén vegye fel a harcrendet.
A rómaiak harcrendjének közepén a gyalogság falanxa állt (négyezer ember). A szárnyakon kerek pajzsokkal, dárdákkal, íjakkal és hosszú kópiákkal felszerelve a lovasság helyezkedett el. Két lovas osztagot a lovasság szárnyaitól jobbra és balra rejtve, sűrű erdőben állítottak fel.

Ezeknek az volt a feladatuk, hogy bekerítsék az ellenséget. A harcrendet arcból nehézfegyverzetű gyalogság, hátulról pedig könnyűfegyverzetűek és dárdavetők biztosították. A herulok osztaga megtagadta a harcot, de Narses a falanx közepén fenntartotta a helyüket.
A frankok sajátos harcrendet alakítottak. „Harcrendjük ékalakhoz hasonlított és a deltára emlékeztetett Hegyben végződő elülső része sűrű és minden oldalról pajzzsal zárt volt. Mondhatjuk azt is, hogy harcalakzatuk a disznó fejére emlékeztetett. A falanxok, amelyeket mindegyik oldalon századonként és cohosonként mélységbe tagoltak, és rézsútosan a lehető legjobban elnyújtottak, fokozatosan távolodtak egymástól és nagy területet zártak be.
A falanxok között meglehetősen nagy hézagok voltak és láthatók voltak a sorokban a katonák meztelen hátai. A katonák egymásnak hátat fordítva álltak, hogy az ellenségnek ellenállhassanak, azonban csak azok harcoltak biztonságban, akiket a pajzsok fedeztek, hátukat pedig az ellenkező sorban állók védték.” A frankok ilyen faltörőszerű harcrenddel akarták áttörni a római hadsereg harcrendjét.


A harc első etapja: a frankok rohama a római hadsereg ellen és a római harcrend áttörése

Először a frankok indultak rohamra. Hegyes ékeik behatoltak a római hadsereg harcrendjébe, és minthogy annak közepén a herulok helye üres volt, teljes mélységben áttörték a rómaiak sorait. Narses parancsot adott csapatainak a szárnyak összezárására és az ellenség átkarolására, a lovasságnak pedig ugyanakkor megparancsolta, hogy kerüljön az ellenség hátába. Mivel a frankok éke középen üres volt, a római lovas íjászok számára lehetőség nyílt arra, hogy az ék egyik arcvonalában álló katonák feje fölött a másik arcvonalban állókat hátulról lenyilazzák. A frankok emiatt nagy veszteségeket szenvedtek.


A harc második etapja: a herulok ellenlökése, a frankok bekerítése a római hadsereg gyalogságával és lovasságával

Ekkor „Sindual és a herulok, akik az ütközet helyére érkeztek, megütköztek a harcrenden áttört, előnyomuló ellenséggel. Azonnal kézitusába keveredtek velük és harcolni kezdtek. A frankok a meglepetéstől meghökkentek, és mivel csapdát gyanítottak, azonnal futásnak eredtek.” A frankok harcrendjét végérvényesen szétzilálták és több részre szakították. „A rómaiak pedig nemcsak nyíllal pusztították a frankokat, hanem a nehéz és könnyűfegyverzetűek is rájuk vetették magukat és dárdákat hajigáltak rájuk, kopjáikkal döfködték és karddal aprították őket. A lovasok, szárnyaikat összezárva, bekerítették az ellenséget és elvágták visszavonulási útját.” Az üldözők elől menekülő frankok a folyóba ugráltak és vízbe fulladtak. A frank sereg megsemmisült. A vereség után a „barbárok” kivonultak Itáliából, illetve nagy részük járványos betegségben pusztult el.

Agathiasnak a Casulinus folyónál lefolyt ütközetről szóló elbeszélését Delbrück „a fantázia szabad szárnyalásának” nevezte, „amelyet egyetlen szó, a vaddisznófej szült”. A frankok harcrendjét - jelenti ki alaptalanul Delbrück - Agathias „találta ki”. Delhinek szerint Narses „szemmel láthatóan” jelentős számbeli fölénnyel rendelkezett. Az ütközet lefolyása azonban ezt megcáfolja.

A római hadsereg harcrendjét a frankok harcászatának számbavételével és azzal az elgondolással építették fel, hogy bekerítsék az ellenséget. Narses irányította a harc menetét és erőivel manőverezett. Ez a magyarázata annak, hogy a rómaiak bekerítették és megsemmisítették az ellenséget. Érdekes az a mód, ahogy Narses befolyásolta a sereg ingadozó részét. Bátran helyet hagyott számukra a harcrend közepén - ez egyébként megfelelt az ellenség bekerítésére vonatkozó elgondolásának is - és ezzel a herulakot harcba lépésre kényszerítette.

A kelet-római birodalom hadseregét értékelve Engels megjegyezte, hogy a római gyalogság hanyatlása folytatódott, ugyanakkor a hadsereg hierarchikus és adminisztratív szervezetét a legteljesebb bürokratizmusig fejlesztették. Virágzott a csalás és az állami eszközök herdálása. A hadsereg, amely túlságosan sokba került az államnak, nagyrészt csak papíron létezett. A lovas íjászok, akik hajító fegyverekkel harcoltak, fő fegyvernemmé váltak. A közelharcot túlhaladottnak tekintették.
„A gyalogságra úgy tekintettek, mint valami ócskaságra. Távol tartották a harcmezőtől, és főleg helyőrségi szolgálat ellátására alkalmazták. Belisarius ütközeteinek nagy részében kizárólag csak a lovasság harcolt. Amikor a gyalogságot is harcba vetették, az elkerülhetetlenül megfutamodott. Belisarius taktikája egészében véve erre az elvre alapozódott: kerülni a kézitusát és kiéheztetéssel törni meg az ellenséget.”

A rómaiak sikeresen harcoltak a gótok ellen, akiknek egyáltalán nem voltak hajítófegyvereik. Az ütközetek színhelyéül átszegdelt terepet választottak, hogy a gótok ne tudjanak sikeresen tevékenykedni. A frankoktól viszont, akiknek a gyalogsága zárt kötelékben harcolt, a rómaiak vereséget szenvedtek. A perzsa lovasság sokkal magasabb harcértékű volt, mint a római. Ezek voltak a kelet-római birodalom hadserege harcászatának jellegzetességei, amelyek elsősorban a fegyvernemek harci értékéből fakadtak.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)