logo

XXI September AD

A római rabszolgatartó birodalom és hadserege az I-II. században

A császári hatalom kialakulása Rómában

A rabszolgák és a szabad szegények forradalmi mozgalmai, valamint a rómaiak által leigázott népek felkelései állandóan veszélyeztették a római rabszolgatartó állam létét. Az uralkodó osztály számára világossá vált, hogy az adott helyzetben a rabszolgák és a szabad szegények mozgalmának elnyomását, továbbá a leigázott népek fékentartását a rabszolgatartó köztársaság nem képes biztosítani. A Caesar halála utáni polgárháborúk a rabszolgatarló állam új politikai formájáért vívott harc befejező időszakát jelentették. Ez az új politikai forma a principátus volt, amelynek lényege a tényleg az egyeduralom régi, köztársasági formák között való megvalósítása volt.
Iulius Caesar végrendeletében unokaöccsét, Caius Octavianust fiává fogadta és fő örökösévé nyilvánította. Caesar meggyilkolása után Octavianus kifejezte az örökség elfogadására irányuló óhaját és a nevét Caius Iulius Caesar Octavianusra változtatta. Ezzel kezdetét vette egy hosszadalmas polgárháború, amelynek eredményeként Caesar utóda a római állam korlátlan uralkodója lett.

Octavianust az i. e. 31. évtől kezdve minden évben megválasztottak consulnak. I. e. 27-ben felvette az „Augustus”, vagyis az „(istenség állal) gyarapítóit”, vagy „felmagasztalt” megtisztelő címet és magát „Augutus Caesar császárnak, az istenként tisztelt fiának” neveztette. A császári (imperator) címet korábban a győztes hadvezérnek adták, aki e címet győzelemtől a diadalmenetig viselte. Azáltal, hogy magát imperatornak nevezte, Augustus Octavianus a hadsereggel való állandó kapcsolnia akarta kihangsúlyozni és ezzel juttatta kifejezésre a legfelső katonai és polgári hatalom összpontosítását a saját kezében. A császár „önkényesen rendelkezett mind a magántulajdonnal, mind az összes társadalmi javakkal”.

A polgárháború befejezése után Augustus Octavianus az államhatalmat ünnepélyesen visszaadta a senatus kezébe. Ezzel látszólag visszaállították a köztársasági formát, megőrizték a köztársasági létesítményeket, de a hatalom lényegében az állam első emberére és az első senátorra, a princepsre szállt. A régi politikai formák teljesen új tartalmat kaptak. Az államot nem a köztársasági hivatalok igazgatták, hanem a princeps, a teljhatalmú uralkodó.
Augustus Octavianus a birodalmat az általa kinevezett hivatalnokokon és a ténylegesen neki alárendelt magistrátusokon1 keresztül igazgatta. A senatus megmaradt, de az államtanács funkcióját látta el. A hadsereg és a flotta a császár közvetlen alárendeltségébe tartozott, aki belátása szerint leválthatta és kinevezhette a magasabb parancsnokokat. A császár maga döntött az összes külpolitikai kérdésekben; ő üzente meg a háborút és kötötte meg a békét. A császárság a rabszolgatartók uralmának új politikai formája volt, amely átmenetileg megszilárdította a rabszolgatartó társadalmat.

Az új politikai rend megerősítette a rabszolgák feletti hatalmat, biztosította a provinciák rendszeres kifosztását és megszilárdította az állam katonai erejét. Itália területén az i. e. I. században megközelítőleg 16 millió ember élt. A római birodalom ugyanebben az időben viszont 60-65 millió lakost számlált. A városállamból birodalommá vált Róma mindenekelőtt a provinciák kizsákmányolásából élt. A római uralomnak a provinciákon való megerősítésére nagy, jól szervezett és harcképes hadseregre volt szükség. Ezért a római császárok belpolitikája mindenekelőtt a hadsereg harcképességének fokozására irányult.
A római császárok belpolitikájában a másik fontos kérdés a rabszolgatartás megszilárdítása volt, minthogy a fő termelőerő továbbra is a rabszolga maradt, bár szemmel látható volt, hogy a rabszolgamunka - különösen a nagy latifundiumokon - kevésbé termelékeny. „Az ókori rabszolgaság túlélte önmagát. Sem a vidéken, a nagyszabású földművelésben, sem a városi manufaktúrákban nem hozott többé olyan jövedelmet, amely megérte volna a fáradságot - termékeinek nem volt többé piaca. A kisbirtokon űzött földművelés és a kis kézműipar, amire a birodalom virágkorának óriási termelése összezsugorodott, nem sok rabszolgát foglalkoztatott.”
Megindult a rabszolgarendszer bomlása, s ennek termékeként megjelent a colonatus. A latifundiumok birtokosai ebben az időben kis földdarabokat bérbe adtak a colonusoknak, akik kezdetben szabad bérlők voltak. Engels szerint a colonusokat tekinthetjük a középkori jobbágyok elődjeinek. A colonusok, akik nem a római köztársaság parasztjai voltak, a hadsereg feltöltésére nem jöhettek számításba. Ezért a római hadsereg kiegészítésének összeszűkült társadalmi bázisát a colonusok nem tudták kiszélesíteni. A római hadsereget más alapokon kezdték feltölteni.

A római birodalom külpolitikájának legfőbb célja az elfoglalt területek megtartása, a tartományokban a felkelések elfojtása és a határ megbízható védelme volt. Ez azonban nem zárta ki a kizsákmányoló háborúk folytatását Európában, keleten és Afrikában. A római császárság 400 évig állt fenn. Időszámításunk I. és II. százada a császárság megszilárdulásának és a rabszolgatartó állam katonai hatalma további növelésének az időszaka volt.
A birodalom politikai válsága a III. században kezdődött és bár e válságot ideiglenesen sikerült leküzdeni, valójában ez volt a kezdete a római birodalom bukásának, amely kettős csapás alá került: belülről a rabszolgák, a colonusok és a Róma által elnyomott népek felkelései szorongatták, kívülről pedig a germánok, a szlávok és más törzsek támadásai.


A római birodalom hadserege az I-II. században

Augusztus uralkodása első időszakában - az i. e. 27. évtől időszámításunk 6. évéig - hódító háborúkat viselt, amelyek célja mindenekelőtt a rabszolgák számának növelése és a terület további kiszélesítése volt. A rómaiak Hispániá-ban befejezték az északnyugati törzsek leigázását, a Duna mentén jelentősen megnövelték területüket, a Rajnánál azonban a germánok szívós ellenállásába ütköztek és nem érték el a kívánt sikert. 6-tól 14-ig a római hadsereg hadászati védelembe ment át. A határokon összefüggő védelmi létesítmények jelentek meg.

Augustus uralkodása idején a római hadsereg 75 légióra nőtt, uralkodása végére azonban (14-re) a légiók száma 25-re csökkent. A hadsereg összlétszáma 300-350 ezer ember volt. A légiókat az Augustus uralkodása időszakában kiadott intézkedések értelmében csak római polgárokkal lehetett feltölteni. A hadsereg emberanyag-szükséglete azonban jelentősen túlhaladta a meglevő tartalékokat. Ezért a teutoburgi erdőben elszenvedett vereség után Augustus megparancsolta, hogy a hadsereget szabadon bocsátott rabszolgákkal töltsék fel. A hadsereget a provinciákban toborzott kisegítő csapatokkal erősítették meg.

Időszámításunk II. századában Hadrianus császár teljesen. új kiegészítési rendszert vezetett be. A császár parancsára nemcsak a római polgárokat, hanem a provinciák lakóit is behívták katonai szolgálatra. Ez még inkább megváltoztatta a római légiók összetételét. Ebben az időben katonai szolgálatra - önkéntesek toborzása útján 17-20 éves fiatalokat vettek fel. Abban az esetben, ha az önként jelentkezők száma nem volt elegendő, erőszakos toborzáshoz folyamodtak. A légionárius a császárra esküdött fel és 25-30 évet volt köteles szolgálni vagyis hivatásos katona lett.
A légionárius a katonai szolgálat fejében rendszeresen megkapta zsoldját. Ez azonban nem zárta ki a hadseregben anyagiak vagy a kegyetlen fegyelem és a légionáriusokat terhelő munkák miatt - a felkeléseket. Tacitus részletes adatokat közöl a három pannóniai római légió nyári táborában közvetlenül Augustus halála után kitört felkelés részleteiről. E felkelést - a felkelők legfontosabb követeléseinek teljesítési után - nagy nehézségek árán sikerült felszámolni. Majdnem ugyanebben az időben lázadtak fel a rajnai légiók is.

A római hadsereg - ellentétben egyes történészek állításával - az I-II. században nem volt zsoldoshadsereg. Ebben az időszakban csak a kisegítő csapatok voltak zsoldosok. A légiókat római polgárokkal és nem idegen zsoldosokkal töltötték fel. A hadsereg jellegének megállapításánál nem a fizetés a döntő szempont. A hadsereg jellege elsősorban összetételétől függ. A római hadsereg ekkor állandó hadsereg volt. Légióit hadjáratok után nem oszlatták fel, mint a köztársaság időszakában. A hadseregnek szigorúan meghatározott szervezeti formája, nevelési és kiképzési rendszere volt, valamint megvolt benne a parancsnoki állomány hierarchiája is. Ez a hadsereg állandó, reguláris hadsereg volt. A hadseregben visszaállították a szigorú katonai fegyelmet, amely a polgárháborúk idején erősen meglazult. Augustus a római légióknál újra bevezette a kiképzés és a nevelés régi római rendszerét.

A császári hatalom támasza a hadsereg volt és mint ilyen, önálló politikai erőt képviselt. A császárokat a légiók hadvezérükké kiáltották ki. Tacitus szerint Néró halála „... mozgásba hozta az összes légiókat és Imi vezéreket, mert rájöttek a császári hatalom titkára, arra, hogy a csapniuk nemcsak Rómában, hanem más helyeken1 is nevezhetnek ki államfőt.”
Augustus, miután a hadsereg segítségével megszilárdította hatalmát, a légiókat kivonta Itáliából és a határmenti területekre irányította őket. A hadsereget központi vezetés alatt, szétszórtan helyezték el. A Rajnánál nyolc légió volt és ezek képezték a római hadsereg főerőit.
A Duna menti országokban hat, Szíriában és Kis-Ázsiában négy, Hispániában három, Afrikában és Egyiptomban 2-3 légió állomásozott. „Az itáliai helyőrségekben kizárólag itáliai és a császári gárdát képező válogatott csapatokat helyeztek el. A császári gárda előbb 12, később 14 cohorsból állt. Ezen kívül Róma városának is volt - kezdetben a felszabadított rabszolgákból alakított - hét cohorsból álló városi gárdája (vigiles). E reguláris hadseregen kívül a provinciáknak továbbra is ki kellett állítaniuk könnyű fegyverzetű kisegítő csapatokat, amelyek most már nagyobbrészt a milícia szerepében helyőrségi és rendőri szolgálatot láttak el.”3 A veszélyeztetett határokon zsoldosokat is felvettek szolgálatra, de ezek száma ebben az időben még aránylag kicsi volt.
Történtek bizonyos változások a légiók szervezetében is. Létszámuk 6100 gyalogosra és 726 lovasra nőtt. Az első cohors kétszer akkora volt, mint a többi. Minden légióba tartoztak könnyű és kisegítő csapatok is. A légió felett a praefectus, a cohorsok felett a tribunusok parancsnokoltak. A centuriók ebben az időben az alacsonyabb beosztású parancsnoki állományhoz tartoztak.

A légiók élete mind háború idején, mind békében szigorúan szabályozott rendben folyt. A légionáriusok a nap nagy részét zártrendi gyakorlatokkal töltötték. A harci fegyverzetnél kétszer súlyosabb, különleges, kiképzési pajzsokkal és fakardokkal felfegyverzett légionáriusok gyakorló feladatokat hajtottak végre. A manipulusok és centuriák először alaki kiképzéssel foglalkoztak, majd két csoportra oszolva, egymással harcoltak. A lovasok akadályugratásban gyakorolták magukat és a gyalogság elleni támadást tanulták.
A nagyobb harcászati kötelékek közös hadgyakorlatokát tartottak. Minden harcosnak és parancsnoknak gyakorolnia kellett magát a futásban, az úszásban és a közelharcban. Az alaki kiképzés elősegítette a katonai fegyelem megszilárdítását. Nagy figyelmet fordítottak a vezényszavak pontosságára.
Asklepiodotos és Ailianos a görögök harcászatáról írva Taktika című tudományos feljegyzéseikben hangsúlyozzák, hogy a parancsnak rövidnek és világosnak kellett lennie és a vezényszavaknál a részleteknek meg kellett előznie az általánost. Ilyenképpen a vezényszó előzetes felhívásra és a végrehajtást elrendelő részre tagozódott.

A magasabb parancsnokok egészen a császárig bezárólag nagy figyelemmel kísérték a katonai kiképzés menetét és személyesen ellenőrizték a légiókat. Ismeretes előttünk például Hadrianus császárnak egy szemle után a 3. légió katonáihoz intézett beszéde. „Önök nem követtek el semmiféle mulasztást a katonai gyakorlatokon - mondotta Hadrianus - és energikusan hajtották végre az összes gyakorlatokat.”
A katonai gyakorlatokon kívül a katonák kötelesek voltak építőmunkát is végezni. A táborépítési és az erődítési munkálatokon kívül hidakat, vízvezetékeket építettek, továbbá határmenti falakat létesítettek és karbantartották azokat. A munka nagyrészét a légiók később rabszolgákkal végeztették. A határok mentén a rabszolgák hatalmas védelmi berendezéseket építettek. E létesítmények palánkokkal megerősített földsáncból és mély árkokból álltak. A sáncokon őrtornyokat emeltek, amelyekben őrségek álltak. A sáncok mögött épült a hadiút, amelyet a csapatoknak és hadianyagnak a határmentén való gyors átdobására használtak. Ilyen megerődített vonalak biztosították a római határokat: Britannia északi részén a Hadrianus-sánc, Besszarábiában a Dnyeszter és a Prut között a Traianus-sánc.

Az egész hadsereg élelemmel és katonai felszereléssel való ellátása különleges ellátó szerveken keresztül történt. A teljes katonai fejadag kenyérből, szalonnából és ecetből állt. A gyéren lakott határmenti körzetekben a katonáknak maguknak kellett gondoskodniuk a húsról. E célból vadász-osztagokat szerveztek. Az állam részéről biztosított ruhát, fegyverzetet és technikai eszközöket különleges tábori műhelyekben javították.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)