logo

XXI September AD

A Római Birodalom hanyatlási időszakának hadművészete a III-IV. században IV. rész

A gótok elleni háború és harc Hadrianopolisnál a 378. évben

Valens császár uralkodása idején (364-től 378-ig) újabb támadás kezdődött a nyugati törzsek ellen. A mai Kazahsztán pusztáiról nyugatra vándorló hunok nomád mongol törzsei alárendeltségükbe hajtották a Fekete-tenger melléki pusztákon élő osztogót (keleti gót) törzseket. A Dnyesztertől nyugatra fekvő területet egy másik törzs, a vízigótok (nyugati gótok) szállták meg, akik a hunok nyomása miatt a Dunához vonultak vissza, és a római császár engedélyével a 375-376-ban Thrákiában telepedtek le azzal a fel tétellel, hogy fegyvereiket beszolgáltatják a római tisztviselőknek. A római tisztviselők visszaélései miatt azonban a gótok nem adták át fegyvereiket, hanem fellázadtak a római iga ellen. Hozzájuk csatlakoztak a rabszolgák is. A felkelés rövid idő alatt nagy területekre terjedt ki.

A római hadsereg ebben az időben a perzsákkal háborúskodott. Valens császárnak, hogy lehetőséget nyerjen a felkelés letörésére a Balkánfélszigeten, békét kellett kötnie a perzsákkal. A békekötés után Valens felszabadult csapataival elhagyta Antiochiát, és hosszú menet után Constantinopolisba érkezett, ahol „a lakosság lázadása következtében kellemetlenségei" voltak. A hátország gyengének bizonyult.

Valens néhány nap múlva Constantinopolisból Melantiadosba távozott, ahol főerői tartózkodtak. Itt „a katonákat a fizetés és az élelem kiadásával és gyakori hízelgő beszédekkel igyekezett megnyerni". Ez a tény is mutatja a római katonák erkölcsi ingatagságát és a katonai fegyelem hiányát a hadseregben.
Unokaöccse, Gratianus, légióival Galliából Philippopolison keresztül Valens segítségére Hadrianopolisba igyekezett. Levelet is küldött, amelyben kérte Valenst, hogy várja be érkezését „és ne sodorja magát egyedül, vaktában, kegyetlen veszélybe".

Valens a gyalogság vezetését Sebastianusra. a tapasztalt parancsnokra bízta, és azt a feladatot adta neki, hogy semmisítse meg a gótok Beroa és Nikopolis körzetében gyülekező osztagait. Sebastianus parancsot kapott, hogy válasszon ki az egyes légiókból 300-300 embert, és kétezer katonából álló osztaggal erőltetett menetben vonuljon Hadrianopolis felé. Az osztag este érkezett a városba. Másnap reggel elhagyta a várost és estefelé ráakadt a gótok osztagaira. Sebastianus a sötétség beálltáig osztagát egy magaslat mögött, a bokrok között rejtőztette. Késő éjjel aztán meglepetésszerűen rajtaütött a gólokon és csaknem teljesen megsemmisítette azokat.
Fritigern, a gótok vezére, hírt szerzett osztaga megsemmisüléséről. Ezért összes erőinek parancsot adott a visszavonulásra Kabile körzetébe. A gótok állása lehetővé tette, hogy megakadályozzák Valens és Gratianus csapatainak egyesülését. Ez az állás ugyanis a Hadrianopolis - Philippopolis irány vonatkozásában oldalozó helyzetet foglalt el. Ahhoz azonban. hogy Valensra törhessenek, a gótok az adott pillanatban nem rendelkeztek elegendő lovas erővel.
A gót lovasság egy része távol volt, de már intézkedtek a visszarendelésére. A gotoknak tehát időt kellett nyerniük és meg kellett akadályozniuk a római erők egyesülését. Valens gyalogságból és lovasságból álló hadserege elhagyta Melantiadost, hogy egyesüljön Gratianus csapataival. Amikor túlhaladtak Hadrianopolison, a felderítés megállapította, hogy a gótok erős őrségekkel készülnek elvágni a rómaiak utánszállítási útvonalát. Egy lovasokból és gyalogos íjászokból álló osztagot küldtek ki a veszély elhárítására, amely azt a feladatot kapta, hogy biztosítsa a legközelebbi átjárókat.
Ezalatt a gótok lassan a Hadrianopolistól keletre fekvő Nika erődítményei irányába nyomultak előre. Valens előrevetett könnyűcsapatai tévesen tízezer főre becsülték a gótok erejét. Ennek a tévedésnek igen súlyos következményei lettek. Háromnapos támadás eredményeként a gótok valóban kijutottak a rómaiak utánszállítási útvonalaira. Ezért Valens serege visszafordult Hadrianopolis felé, ahová harcrendben meg is érkezett. A hadsereg hegyezett végű gerendákkal és árkokkal megerődített táborban helyezkedett el, és türelmetlenül várta Gratianus osztagát.

Valens összehívta a haditanácsot, amelyben két vélemény alakult ki: egyesek azt javasolták, hogy várják meg a gall csapatokat, mások viszont az azonnali harcba lépés mellett kardoskodtak. „Győzött azonban - írja Ammianus - a császár szerencsétlen makacssága és néhány hízelgő udvaronc véleménye, akik a lehető leggyorsabb cselekvést javasolták, hogy - amint ők elképzelték - Gratianust ne engedjék részt venni a győzelemben.”
Valens elhatározta, hogy a Gratianus-osztag beérkezése előtt megrohamozza a gótokat. Valensből ezt az elhatározást nemcsak az unokaöccse iránti féltékenység váltotta ki, hanem az a körülmény, hogy a gótok elvágták n rómaiak utánszállítási út vonalait és elpusztították a környéket. A felderítési adatok szerint a gótok ereje nem volt jelentős, s ez a könnyű győzelem reményével kecsegtette a rómaiakat.

378. augusztus 9-én hajnalban - a szekereket és a málhát Hadrlanopolis falainál hagyva - Valens seregét a gótok ellen vonultatta. Forió nap volt. A köves úton menetelő harcosokat szomjúság gyötörte. A rómaiak nappal két óra körül pillantották meg a gótok szekereit, amely - mint a felderítők jelentették - kör alakban helyezkedtek el. Valens parancsot adott a harcrend megalakítására, amit - mivel a harcrendet menetalakzatból kellett felvenni - a hadsereg nem tudott gyorsan végrehajtani. Ekkor béketárgyalások végett Valenshez érkeztek a gótok követei. Fritigern a tárgyalásokkal valójában csak időt akart nyerni arra, hogy a már odarendelt lovassága a harc kezdetéig beérkezzék.

A rómaiak harcrendje két vonalból állt: az elsőben lovasság volt, a másodikban gyalogság. A lovasság jobbszárnyát előre vonták, a balszárny azonban még nem fejezte be a szétbontakozást. A gyalogság - Ammianus szerint - tartalék volt. A valóságban azonban a batávusok osztaga volt a tartalék, és a gyalogság a harcrend második vonalát képezte. A gót gyalogság a római lovasság rohama ellen a megerődített szekértáborban keresett oltalmat. A gót lovasság már nem volt messze a harcmezőtől.
A harcot a könnyűgyalogosok kezdték, akik önkényesen előre törtek és lőni kezdték a gótok táborát. A könnyűgyalogság azután maga után vonta a lovasság balszárnyát, amely már a tábort is megközelítette. A szekereik mögé rejtőzött gótok visszaverték a római lovasság rohamát. A római lovasság jobbszárnya még nem fejezte be a harcalakzat felvételét és így a gyalogság biztosítás nélkül maradt. Ekkor jelent meg a gót lovasság. „Mint a villám, száguldott le a meredek hegyről és útjában mindent elseperve, viharos erejű támadásba lendült. A gót lovasság csapása eldöntötte a harc sorsát. A római katonák rendetlen futásba kezdtek, és a gótok megsemmisítették őket. A római császárt is megölték.

A gótok a római tábori hadsereg szétverése után Hadrianopolist is megrohamozták, de nem tudták bevenni, ezért visszavonultak. Ezután Constantinopolist ostromolták, ahonnan Theodosius, az új császár parancsnoksága alatt álló hadsereg visszaszorította őket. Theodosius azonban kénytelen volt a gótokkal békét kötni és Illyriát - letelepedésük végett - nekik adni.

A rómaiak Hadrianopolis mellett elszenvedett vereségét Ammianus a Cannae melletti ütközettel hasonlítja össze. Most azonban más volt a helyzet: a széteső római birodalom nem tudott az elvesztett légiók helyett újakat szervezni, és mind a bel-, mind a külpolitikai feladatok megoldásában gyengének bizonyult. Nem tudta elfojtani a rabszolgafelkeléseket és visszaverni a germánok, a gótok és egyéb törzsek támadásait.
A birodalmi határok védelmét és a forradalmi mozgalom elfojtását teljes egészében a „barbárok” önkéntes osztagaira bízták. A Hadrianopolis melletti vereség a római rabszolgatartó birodalom utolsó válságának következménye volt, amelyet az uralkodó osztály már nem tudott leküzdeni.

A gótok Hadrianopolis melletti győzelmét Delbrück a germán fejedelmek „velük született” katonai tehetségével magyarázza. „És ha a harcászati következtetéseket nem is tudjuk levonni ennek az ütközetnek a leírásából - írja -, ha az események katonapolitikai összefüggése számunkra érthetetlen is marad, ez az ütközet hadtörténelmi szempontból akkor is igen érdekes, mert mindenekelőtt újra megmutatja a germán fejedelemben a született stratégát.” Persze, nem a „született stratéga” tulajdonságai határozták meg a harc kimenetelét, hanem a római birodalom politikai és katonai gyengesége.
Valens akkor követte el az alapvető hibát, amikor hadseregét bevetette a gótok ellen, és nem várta be Gratianus osztagát. így az erőfölény a gótok oldalán volt. A tábori harcban a gótok megerődített támpontját a szekértábor képezte. A gyalogság a szekerek mögül sikeresen visszaverte a római lovasság rohamát. A harc sorsát a gót lovasság meglepetésszerű csapása döntötte el. A római hadsereg ösztönösen és elhamarkodva lépett harcba még azelőtt, mielőtt befejezte volna a harcrend felvételét.
Katonai fegyelem a római hadseregben lényegében nem volt. Argentoratumnál a katonák követelték harcbavetésüket, Hadrianopolisnál pedig önkényesen rohantak a gótokra. A harc szervezetlenül folyt. Hiányzott a fegyvernemek és a harcrend egyes részei közötti együttműködés. Valens egyszerű közkatonává vált, s nem vehette a harcot. A gótok számára nem hadművészeti fölényük biztosította a sikert, hanem a római birodalom légióinak alacsony harcértéke.

A római állam külső hatalma hanyatlásának folyamata már Diocletianus alatt megkezdődött, amikor a birodalmat először osztották két részre: keletire és nyugatira. 330-ban a birodalom fővárosát áttették Constantinopolisban, amelyet „második Rómának” kezdtek nevezni. Theodosius római császár 395-ben felosztotta a birodalmat két fia közt: egyiknek adta a keleti részt, a másiknak a nyugatit.

Az V. század elején a keleti gótok Alarich vezetésével behatoltak Itáliába és a római rabszolgák segítségével 410-ben elfoglalták Rómát. Róma a rabszolgák és szövetségeseik, a „barbárok” csapásai alatt esett el. A birodalom határai megnyíltak. A frankok és a burgundok átlépték a Rajnát és betörtek Galliába. A vandálok elfoglalták Hispániát.

476-ban megszűnt a nyugat-római birodalom. Az egyik „barbár” közösség képviselője megfosztotta címétől az utolsó római császárt és ki-ki áltatta magát a kelet-római birodalom császári helytartójának



Folytatás: A Római Birodalom hanyatlási időszakának hadművészete a III-IV. században V. rész