logo

XXI September AD

A Római Birodalom hanyatlási időszakának hadművészete a III-IV. században II. rész

A hadművészet sajátosságai a Fekete-tenger északi partvidékén élő törzseknek a római birodalom ellen 250-251-ben viselt háborújában

A római birodalom társadalmi-gazdasági válságát, amely hadseregét is meggyengítette, a gall és a germán törzseken kívül a Kárpátok előterében és a Fekete-tenger északi partvidékén élő törzsek is kihasználták. A III. század derekán e törzsek a védelemről áttértek az aktív, támadó tevékenységre és betörtek a római birodalom területére. Hadművészettörténeti szempontból e háborúk közül leginkább a Fekete-tenger északi partvidékén élő törzsek 250-251-ben vívott háborúi érdemelnek említést.
Diocletianus római császár parancsára 249 decemberében elbocsátották a hadseregből az idejüket leszolgált katonákat. A római hadsereg jelentősen meggyengült. A Duna alsó folyásvidékén elterülő Moesia nevű tartomány - Iordanes szerint - „a császár hanyagsága miatt“ védtelenül maradt. A római birodalom külpolitikai helyzete ebben az időben - a gall törzsek felkelése miatt - igen bonyolult volt. E felkelés leverésére a rómaiak Decius parancsnoksága alatt nagy erőket küldtek ki, s ezért a határok védelme a Dunán még jobban meggyengült. Magában Rómában is nyugtalanság uralkodott.

A szkíta-szarmata törzsek ebben a helyzetben - 250 tavaszán - nagy hadjáratot indítottak a római birodalom ellen. A hatalmas szkíta sereg erőszakosan átkelt a Dunán és benyomult Alsó-Moesiába. Decius császár a szkíták által ostromolt Philippopolis város lakosságához intézett felhívásában ezt mondotta: „Önöknek a szövetségesek segítsége nélkül nem kell megütköznünk a nagyerejű ellenséggel, mert annak erős lovassága és nagyszámú nehézés könnyűfegyverzetű gyalogosa van, akiknek mind a haditapasztaltságuk, mind a kűlsejük félelmetes és akik kardcsörtetéssel, nagyhangú fenyegetésekkel félelembe tudják ejteni azokat, akik először támadnak rájuk.” A szkítáknak tehát volt lovasságuk - ez volt a fő fegyvernemük -, valamint nehéz és könnyűfegyverzetű gyalogságuk is. A szkíta hadsereg sikeresen tudott harcolni városok és erődítmények ellen.

Iordanes feljegyzései szerint a szkíta sereg két osztagra oszlott. A főerők (70 ezer ember) Kniva parancsnoksága alatt a Jatrus-folyó völgyében támadtak, a másik osztag pedig Philippopolisra mért kisegítő csapást azzal a feladattal, hogy dezorganizálja a római hadsereg mögöttes területét. A két, egymással együttműködő osztag tevékenysége azt bizonyítja, hogy a szkítáknak egységes hadvezetésük volt, amely összehangolta a csapatok harcát.
A szkíták alsó-moesiai betörésének idejéig a római hadsereg főerői Trebonianus Gallus, Moesia helytartója parancsnoksága alatt Oescus körzetében voltak összpontosítva. Oescus természetes akadályokkal (tavakkal) védett, jól megerődített város volt, amely - mivel a Duna mentén, továbbá a Philippopolisba és Sardicaba vezető utak kereszteződésénél feküdt - hadászati szempontból fontos szerepet játszott. A római hadsereg Oescusra támaszkodva csapást mérhetett a szkíta osztagok hátába és szárnyaira.


A háború első időszakának tartalma: Novus római várerőd ostroma és a Nikopolis melletti ütközet

Novust, mivel fontos harcászati jelentősége volt - egyrészt a dunai átkelést biztosította, másrészt a Philippopolis felé vezető útvonalon feküdt - jól megerődítették. A szkíta főerők először Novus ellen fordultak. Ezzel egyrészt biztosítani akarták az összeköttetést a Philippopolisra támadó osztaggal, másrészt veszélytelenné akarták tenni visszavonulási útvonalukat.
A szkíták ostrom alá vették Novust. Gallus parancsnoksága alatt azonban római légiók érkeztek a várerőd megsegítésére, ezért a szkíták kénytelenek voltak a város ostromát beszüntetni és a Jatrus folyó völgyében Nikopolis felé vonulni.

A Balkán-hegység lábánál fekvő Nikopolisnak ugyancsak fontos harcászati jelentősége volt. Ez a római erőd, amely Moesia és Thrákia legfontosabb útjainak kereszteződésénél feküdt, torlaszolta el a Balkán-hegység gerincén átvezető átjárókat. Moesia lakossága Nikopolisba menekült, és megfelelő megerősítéssel ideérkezett Decius is.
A római és a szkíta főerők Nikopolis mellett megütköztek. A harcban a Kniva parancsnoksága alatt álló szkíták vereséget szenvedtek. Sinkel adatai szerint a szkíták csak halottakban 30 ezer embert vesztettek, ami egyértelmű volt főerőik teljes megsemmisülésével. A valóságban azonban Kniva osztaga a Nikopolis mellett elszenvedett vereség után is folytatta a küzdelmet. Iordanes feljegyzései szerint a szkíták rendben visszavonultak a hegyek közé és - azzal a céllal, hogy egyesüljenek a Philippopolisnál tevékenykedő osztaggal - átkeltek a hegyi átjárókon.
A szkítáknak nem sikerült elfoglalniuk a Duna melletti római erő-dítményeket, és így nem tudták haderejük hátát biztosítani. A Gallus és Decius parancsnoksága alatt álló római tábori hadseregek sikeresen együttműködtek a dunai várerődök helyőrségeivel, s mindig idejében segítségükre siettek. Ez volt a római védelem erős oldala.


A háború második időszakának tartalma: Philippopolis ostroma, a Beroa melletti ütközet és Philippopolis eleste

A jól megerődített Philippopolis, amely a Dunát az Égei-tengerrel, valamint a Bosporust Rómával összekötő hadászati utak csomópontjában feküdt, a Dunától délre elterülő provinciák gazdasági és politikai központja és a római védelem legfontosabb bázisa volt. A város dombokon épült, egyik oldalról a Gebrus folyó fedezte, ami megkönnyítette védelmének megszervezését. A várerődben Priscus, a provincia helytartója parancsnoksága alatt erős helyőrség tartózkodott, amely szoros kapcsolatban állt a Decius parancsnoksága alatt északon működő római tábori hadsereg főerőivel. A várerőd felkészült a tartós védelemre.
A történészek adatai szerint a várerőd ostromára és megrohamozására a szkíták ostromgépeket - faltörőket, összerakható ostromlétrákat és kerekeken mozgatható ostromtornyokat - használtak.

Philippopolis ostromát megelőzően a szkíták szemrevételezték az erődítményt. Megállapították a védelem leggyengébb pontjait és minden szükséges előkészületet megtettek a rohamhoz. A szkíták könnyűfegyverzetű gyalogsága a falakat lőtte, ugyanakkor a többi harcosok előretolták a tornyokat, felállították a faltörőket és megkezdték a résnyitást. A védők nagy köveket és égő fáklyákat dobáltak, továbbá szurkot és ként öntöttek az ostromlókra, felgyújtották és megsemmisítették ostromgépeiket. A szkíták nehéz gyalogsága mindezek ellenére felállította a rohamlétrákat és igyekezett elfoglalni a várerőd falait. Rohamukat azonban visszaverték.
A sikertelen roham után a szkíták árkokat ástak és földtöltéseket emeltek, amelyek csakhamar elérték a falak magasságát Ezután áttértek az erődítmény ostromára. A védők még magasabbra építették a falakat és éjjeli vállalkozásokkal próbálták meghiúsítani az ostrommunkákat. Mikor a védelem sikere szemmel látható volt és északról hírek érkeztek a szkíták Nikopolis melletti vereségéről, a gazdag városiak követelni kezdték az általános kitörés megszervezését és a város körüli blokád felszámolását. Ezzel kapcsolatban Decius így írt Philippopolis lakosaihoz:
„Tehát tartóztassák törekvéseiket, ha nem akarnak kárt szenvedni, se a vezér iránt engedetlenkedni; önöknek a városon belül kell maradniuk. Serkentse önöket az a remény, hogy se tetteinkkel, se szándékainkkal nem áruljuk el a közjót, és néhány nap múlva katonai segítséggel jelenünk meg önöknél, s amíg önök a városon belül vannak, addig mi a falakon kívül gondoskodunk az ügy sikeréről”. (Dexippos)

Decius jó előre felhívta Priscus figyelmét a Philippopolis körül összevont nagy ellenséges erőkre, megszervezte az együttműködést a várerőd helyőrségével, és a tábori hadsereg csapásával szándékozott feloldani a város körüli blokádot.
A római légiók Nikopolis alól a Balkán-hegységen keresztül erőltetett menetben vonultak Philippopolis irányába, hogy megszüntessék a város körüli blokádot. Decius szemmel láthatóan igyekezett megakadályozni a két szkíta osztag a Philippopolis melletti egyesülését. A fárasztó menet után a rómaiak a Balkán-hegység déli lejtőin fekvő Beroanál pihentek. Úgy látszik, nem építették fel szokásos táborukat és Decius nem szervezte meg a harcbiztosítást. A szkíták kihasználták a rómaiak gondatlanságát. Kniva parancsnoksága alatt váratlanul megrohamozták a pihenő légiókat és megfutamították őket. A rómaiak, hogy a Gallus parancsnoksága alatt álló légiókkal egyesülhessenek, rendezetlenül visszavonultak északra, Oescus felé.

A rómaiak Beora melletti veresége után a szkíták folytatták a menetet Philippopolis felé és csatlakoztak a várost ostromló osztaghoz. Ezzel az erőviszonyok hirtelen megváltoztak a szkíták javára, ami károsan hatott a védők erkölcsi állapotára. Philippopolist a szkíták rövidesen elfoglalták. Ebben nem kis szerepet játszott Priscus árulása. A várost kirarabolták, lakosságát részben lemészárolták, részben foglyul ejtették. A fontos hadászati pont a szkíták kezére került. Ez azonban még nem borította fel a római védelmet, mivel a Gallus parancsnoksága alatt álló hadsereg tartotta Oescust. Dáciában a harccselekmények menete a rómaiaknak kedvezett.
A szkíták sikerei tehát csak harcászati sikerek voltak. Az adott helyzetben még Philippopolis elfoglalásának sem volt nagy hadászati jelentősége, mert a szkíták utánpótlási útvonalai a rómaiak ellenőrzése alatt álltak. A hadászati helyzet a szkítákra nézve igen kedvezőtlenül alakult. A valóságban ők kerültek blokád alá Thrákiában. Harctevékenységüket hátrányosan befolyásolta szállító részlegüknek az összerabolt holmikkal és a foglyokkal való túlterheltsége is.

Az elszenvedett hadiveszteségek és a nagy szekérkaraván erősen csökkentette a szkíták harcképességét. A foglyok őrzésére is nagy erőket kellett kikülöníteniük. A szekérkaravánt és a foglyokat képtelenek voltak a Duna mögé irányítani, mivel az utánszállítási útvonalak a rómaiak ellenőrzése alatt álltak. Ugyancsak emiatt erősítések beérkezésével sem számolhattak.


A háború harmadik időszakának tartalma: a szkíták visszavonulása és az Abritusnál 251 júniusában vívott ütközet

Decius és Gallus a 250-251. év telét Oescus körzetében a csapatok feltöltésére, az erődítmények megerősítésére és a támadásba való átmenet előkészítésére használták fel.

251 tavaszán a szkíták Nyugat-Moesia megerődített körzeteit megkerülve, megkezdték a visszavonulást. Philippopolistól Beroa, majd tovább Anchialum irányába vonultak vissza. Decius parancsot adott Gallusnak, hogy a parancsnoksága alá tartozó légiókkal szállja meg a Duna partját és vágja el a szkíták vissza vonulási útvonalát. A Decius parancsnoksága alatt álló hadseregnek ti visszavonuló ellenség főerőit kellett megsemmisítenie. Előkészítették ti szkíta csapatok bekerítését.
A szkíták alig érkeztek ki a síkságra, a rómaiak máris támadást indl tottak ellenük. A szkíták, miután elvesztették szekereik egy részét, béketárgyalásokba kezdtek, és ígéretet tettek a rómaiaknak, hogy visszaadnak minden zsákmányt, ha akadálytalanul átengedik őket a Duna mögött. Decius, mivel arra számított, hogy harcban megsemmisítheti a szkítákat, elutasította a javaslatot. Az ütközetre Abritusnál került sor, amely valószínűleg a jelenlegi Dobrudzsa területén feküdt.
A szkíták a mocsaras terephez alkalmazkodva, védelmi harcra rendezkedtek be. Harcrendjük három vonalból állt. A főerők a mocsár mögé helyezett harmadik vonalban voltak. A mocsáron keresztül valószínűleg rejtett átjárókat létesítettek az első és a második vonal visszavonulására. Az első és a második vonal feladata a rómaiak fárasztása és gyengítése, majd a mocsár felé csalogatása volt, ahol a harmadik vonal erőivel be akarták keríteni őket. A római légiók falanxot alakítottak. Tartalékkal nem rendelkeztek. Decius arra számított, hogy légiói egyetlen, hatalmas csapásával megfutamítják az ellenséget.


A harc első etapja: a rómaiak rohama a szkíták első és második vonala ellen

A rómaiak megrohamozták az ellenség első vonalát. A roham alatt Decius fia elesett. Hogy a császár fiának halála ne hasson nyomasztólag a római légiókra, Decius fennhangon kijelentette: „Senki se búsuljon, egy katona halála nem nagy veszteség az állam számára.”
A légiók fokozták a nyomást, és megfutamították a szkíták első vonalát. De mögötte ott állt a második vonal. A rómaiaknak újabb rohamot kellett indítaniuk, amely szintén sikerrel végződött, de a légionáriusok alaposan kifáradtak.


A harc második etapja: a rómaiak rohama az ellenséges harcrend harmadik vonala ellen, a szkíták ellenlökése, a rómaiak bekerítése és szétzúzása

Zosimos, a görög származású római történész a harc befejező etapjáról a következőket jegyezte fel: „Amikor ez (vagyis a második vonal) megfutamodott, a harmadik vonalból néhányan megjelentek a mocsár közelében. És itt Decius - Gallusnak arra a tanácsára, hogy hatoljon keresztül a mocsáron - terepismeret nélkül, meggondolatlanul támadást indított és az egész sereggel a mocsárba ragadt. A barbárok hajítógépeitől minden oldalról pusztítva, együtt esett el azokkal, akik vele voltak."
Ezek szerint a szkíták második vonalát visszaszorítva, Decius Gallus javaslatára határozta el, hogy a terepfelderítés megszervezése nélkül megrohamozza a szkíták harmadik vonalát. A mocsártól nem messze megjelentek az ellenség „harmadik vonalából néhányan", s a légiók azok megrohamozása közben belesüppedtek a mocsárba. Ekkor a szkíták harmadik vonalából a főerők ellenlökést hajtottak végre a rómaiak szárnyaira és bekerítették őket. A harcban Decius is elesett. Gallus az erők egy részével kitört a bekerítésből.

A rómaiaknak az Abritus melletti ütközetben elszenvedett veresége okát a római történészek a harc után császárrá kiáltott Gallus árulásában látják, aki béketárgyalásokat kezdett az ellenséggel. A vereség legfőbb oka valójában az ellenség és a terep felderítése nélkül kezdett esztelen támadás volt, amelynek eredményeként a rómaiak a szkíták kelepcéjébe estek.
Gallus kötelezte magát, hogy a szkítákat minden zsákmányukkal együtt akadálytalanul átengedi a Duna mögé és azért, amiért lemondanak a római birodalom elleni további támadásról, minden évben adót fizet nekik. Ilyen, a rómaiakra nézve megalázó feltételekkel kötötték meg a békét.

A rómaiak vereségének óriási politikai következményei voltak. A Földközi-tenger medencéjében több évszázadon keresztül uralkodott római rabszolga tartó állam gyengesége nyilvánvalóvá lett. Mivel a római birodalom nem rendelkezett szilárd és erős hadsereggel, a római védelmi vonalak a szkíták és más törzsek számára már nem jelentettek leküzdhetetlen akadályokat, és könnyűszerrel áttörték azokat. Emellett az ellenség élvezte a római provinciák lakossága jelentős részének támogatását is.

A szkíták elleni háború arról tanúskodik, hogy a római hadsereg csak akkor harcolt sikeresen, ha a tábori csapatok együttműködtek a várerődökkel. A tábori hadsereg támogatása mellett a várerődök szilárdak voltak, és a várerődökre támaszkodva a csapatok is sikeresen tevékenykedtek. A harcmezőn vívott harcokban azonban a római légiók vereséget szenvedtek (Beroa, Abritus). A csapatok támogatása nélkül a várerődök sem bírták ki a tartós ostromot (Philippopolis). Az Abritus melletti harcban a római hadsereg harcrendjének nem volt harcászati mélysége, sőt még tartaléka sem. Ezért a római légiók nem tudták leverni az ellenség ellenállását, és az ellenség manőverével szemben nem fejtettek ki semmiféle ellentevékenységet.
A szkíták a római birodalom elleni háborúban bizonyságot tettek csapataik magas fokú harcképességéről, amit még sikertelenség (Nikopolis) és hadműveleti bekerítés esetén is (Abritus) meg tudtak őrizni A szkíta osztagok jól manővereztek a hadszíntéren, és jól együttműködtek egymással. Sikertelenség esetén idejében beszüntették a harcot és megőrizték harcképességüket. A támadó és a védelmi harcokban (Beroa, Abritus) gyakran alkalmazták a meglepetést.
A szkíták harcrendjének volt harcászati mélysége, ami szilárdságul biztosított számukra és lehetővé tette, hogy a szárnyakra mért csapásokkal kifárasszák, majd bekerítsék az ellenséget. A mocsaras terepet ügyesen felhasználták az ellenség ellenálló erejének gyengítése érdekében A szkíták tevékenységének ezt a sajátosságát az ókori történészek a hadviselés szkíta módjának nevezték.

A Fekete-tenger északi partvidékén élő törzsek a III. században hadművészet tekintetében jelentősen felülmúlták a római hadsereget. A hadművészet sajátosságai a germán törzseknek és a gotoknak a IV. században a római birodalom elleni viselt háborúiban. Hadművészettörténeti szempontból igen érdekesek a germán törzsek és a gótok IV. századbeli háborúi a római birodalom ellen. Különösen az Argentoratumnál és a Hadrianopilisnál lefolyt ütközetek tanulságosak.
Az alemannok törzsei a III. század második felében áttörték a római határmenti erődítés vonalát, és elfoglalták a Rajna jobbpartján, valamint a Rajna és a Vogezek közt fekvő területeket. Gallia kormányzását Iulianusra bízták, akit Ammianus Marcellinus római történész tapasztalt hadvezérként jellemez. Ammianus ebben az időben katonai parancsnok volt Iulianus hadseregében.

Gallia kormányzásának átvétele után Iulianus elhatározta, hogy vereséget mér a nagy alemann erőkre. A rómaiak hamarosan szét is verték az alemannok egyik osztagát. Ezt követően azonban Iuliánusnak kis létszámú helyőrségével igen nehéz ostromot kellett kiállnia.
Az alemannok megtámadását 375-re tervezték, mégpedig két irányból, azzal a céllal, hogy bekerítsék és megsemmisítsék őket. 25 ezer fős hadsereggel megérkezett Itáliából a gyalogság magistere. A másik római hadsereg fölött Iulianus parancsnokolt. A bekerítési tervet azonban nem sikerült megvalósítaniuk, mert a római katonai parancsnokok közt nem volt meg a szükséges egyetértés.
Az alemannok ezt kihasználták, meglepetésszerűen rajtaütöttek a magister hadseregén, és veszteségeket okoztak neki. A győzelem után az alemann vezérek a Rajna balpartján fekvő Argentoratum városánál gyülekeztették erőiket és azt követelték Iulianustól, hogy távozzon arról a földről, amelyet az alemannok „fegyverrel és hősiességgel” szereztek.

A Iulianus parancsnoksága alatt álló hadsereg ebben az időben helyreállította az alemannok által lerombolt Taberna erődítményeit és a maga számára itt erős támpontot rendezett be, amelyben egy évre elegendő élelmiszertartalékot halmozott fel. Amint a munkálatokat befejezték, Iulianus 13 ezer gyalogossal és lovassal Argeintoratumhoz vonult.

Ammianus feljegyzései szerint az ellenségnek 35 ezer embere volt. Delbrück vitatja ezt a számot és - hogy a rómaiaknak a germán törzsek feletti kétszeres erőfölényét bizonyítsa - azt állítja, hogy az alemannok létszáma 6-10 ezer ember körül mozgott. Erre azért volt szüksége, hogy megindokolhassa az Argentoratum melletti ütközetig legyőzhetetlennek hitt Knodomár vezér parancsnoksága alatt álló alemannok vereségének okát, „ö mindig bátor katona volt - írja Delbrück - most pedig remek hadvezérré vált". És ezt az Argentoratum melletti ütközetben elszenvedett teljes veresége ellenére állítja.

A Tabernában levő megerődített római tábortól Argentoratumig mintegy 30 kilométer volt a távolság. A rómaiak könnyű lovasságot küldtek előre, majd napkeltekor elhagyták a tábort. A gyalogság mindkét szárnyán is lovasság menetelt. A rómaiak már délben megérkeztek az ellenség elhelyezési körletének közelébe. Iulianus pihenőt tartott, kiadta a csapatoknak a megállásra, a megerődített táborépítésre és a biztonsági őrök felállítására vonatkozó utasításait, és közölte velük azt a szándékát, hogy az étkezés és pihenő után másnap virradatkor megrohamozza az alemannokat.
A katonák az azonnali harcbalépést követelték. Ezt a követelést az alparancsnokok is támogatták. Közülük az egyik kijelentette, hogy bár az azonnali harcba lépés kockázatos, mégis komoly előnnyel jár, mert a „barbárok11 sűrű oszlopokban állnak; ha viszont szét-bontakoznak, „akkor az elégedetlenkedésre hajlamos katonákat nem lehet visszatartani a lázadástól: haragudni fognak, hogy a győzelmet kiragadták a kezükből és a legvégső tettekre is képesek lehetnek”. Ez az epizód a IV. századbeli római hadsereg gyenge katonai fegyelmét bizonyítja. A római katonák ebben az időben hajlottak az elégedetlenségre és a lázadásra. A hadvezérnek elhatározása meghozatalakor ezzel számolnia kellett.

Iulianus elhatározta az ellenség megrohamozását. Amikor a rómaiak a Rajnától nem messze fekvő magaslatok lábához értek, az alemannok figyelő őrsei értesítették csapataikat az ellenség közeledéséről. Az alemannok és a rómaiak felsorakoztak a harchoz.



Folytatás: A római birodalom hanyatlási időszakának hadművészete a III-IV. században III. rész