logo

XVIII September AD

A Római Birodalom hanyatlási időszakának hadművészete a III-IV. században I. rész

A római birodalom a III-IV. században

Róma külső hatalma ebben az időben már súlyos belső gazdasági és politikai válságot takart. A római állam az alattvalók vérét szipolyozó, bonyolult, bürokratikus gépezetté változott. Nőttek az adók és a kötelezettségek. A tisztviselők zsarolásai miatt a kereskedelem és a kézműipar hanyatlásnak indult. A mezőgazdaság jellege megváltozott.
A római császárság az i. e. III. századtól kezdve fokozatosan a latifundiumok, az óriási földtulajdonok birodalmává változott, amelynek gazdasága a rabszolgamunkán alapult. A parasztok egyre inkább kiszorultak földjeikről. A földeket legelőkké változtatták. Időszámításunk I. századától kezdve a rabszolgamunkára alapozott latifundiumok azonban már nem voltak elég jövedelmezők. Ugyanez volt a helyzet a városi kézműiparban is. A rabszolgamunka improduktívvá vált. A rabszolgatartás már nem volt kifizetődő, s gazdasági tekintetben nem, volt előnyös. A rabszolgaság következményeként a szabad emberek megvetették a munkát. A rabszolgatartó világ zsákutcába került.

A latifundiumok hanyatlásával az egyetlen kifizetődő termelési forma ismét a kisgazdaság lett. Ez a kisgazdaság a colonátus képében jelentkezett, amelyben egyesült a nagy magántulajdon és a kis egyéni gazdaság. „Leggyakrabban azonban colonusoknak adták ki ezeket a kis telkeket, akik ezért évente bizonyos összeget fizettek, röghöz voltak kötve, s a parcellával együtt el is adhatták őket. Nem voltak ugyan rabszolgák, de szabadok sem, szabadokkal nem léphettek házasságra és egymásközti házasságuk sem volt teljes érvényű házasság, hanem csak ágyasság (contubernium), mint a rabszolgáké, ők a középkori jobbágyok előfutárai.”

A colonusokat a szegények közül toborozták. Ezek eleinte szabad bérlők voltak, de már az időszámításunk I. századában a földbirtokosok függőségébe és lényegében szolgaságába kerültek. Az időszámítás utáni első kétszázad folyamán folyt le a colonusok jobbágyosítási folyamata. A gazdaság decentralizálása is más formában jelentkezett. A rabszolgatartók egymás után kezdték felszabadítani rabszolgáikat és természetbeni szolgáltatásokra, továbbá jobbágyi robotmunka végzésére kötelezték őket. A rabszolga jogot nyert arra, hogy bizonyos vagyona és családja legyen. A colonusok és a felszabadított rabszolgák végeredményben egyformán földhözkötött, foglalkozásukat öröklő termelők voltak.
A rabszolgatartó rendszer felbomlott. A birodalom gazdasági és politikai helyzete rosszabbodott. A mérhetetlen adóteher megsemmisítőleg hatott a munka termelékenységére. A provinciák lakossága részére biztosított polgárjog és a hódítások csökkenése, Itáliában a jövedelmek eséséhez vezetett. A nemesfémek eltűntek a forgalomból. Pénzügyi válság tört ki. A néptömegek helyzete hirtelen rosszabbodott.

A súlyos gazdasági és politikai elnyomás, az éhség és a járványok, a kézműipar és a kereskedelem hanyatlása, a drágaság fokozódása és az eddig szabad polgárság jobbággyá tételére törekvő politika a III. század elejére tűrhetetlen helyzetet teremtett a római birodalom széles tömegei számára. A III. században gyakran fellángoltak a rabszolgafelkelések. A legnagyobb felkelés Sicilia-szigetén tört ki.
A III. század végén a colonusok és a rabszolgák felkelése egész Galliára kiterjedt. Ez a felkelés igazi parasztháború volt, s Róma ennek eredményeként vesztette el Galliát. A polgárháborúk és a római hadsereg bomlása voltak a birodalom összeomlásának kísérői. A hadsereg megszűnt a császári hatalom megbízható támasza lenni.
A III. század második felében Rómában is fellángolt a kézműiparosok és a pénzverdéi rabszolgák felkelése, amelyhez a városi lakosság alsó rétegeinek nagy tömegei is csatlakoztak. E felkelés leverésekor a római légiók hétezer embert vesztettek.

A kézműipar, a kereskedelem és a városok hanyatlása, a közlekedési útvonalak rosszabbodása, a földművelés leromlása és általános elszegényedés lett a római világuralom következménye. A római tisztviselők és a nagybirtokosok igája annyira elviselhetetlenné vált, hogy sok római a „barbárok” által megszállt területre, a „barbárok” védelme alá menekült. A római birodalomban ekkorra „ ... a nemzeti különbségek is megszűntek, nem voltak gallok, ibérek, ligurok, nóriaiak, csak rómaiak.” De ez a római polgárság „ ... nem a nemzeti létet fejezte ki, hanem csak annak hiányát.”
Mindezeket az óriási embertömegeket a római állam fogta egységbe, amely a tömegek leggonoszabb ellenségévé és elnyomóiává vált. „Ide jutott a római állam a maga világuralmával, amelynek létjogosultságát a belső rend fenntartásával és a külső barbárok elleni védelemmel indokolta meg. Rendje azonban rosszabb volt a legrosszabb rendetlenségnél is, azok a polgárjai pedig, akiket állítólag a barbárok ellen védelmezett, megmentőjükként áhítoztak a támadók után.” A germánokkal, a gotokkal és a római birodalom határain betörő más törzsekkel olyan római csapatok álltak szemben, amelyek csak igen homályosan emlékeztek a régi római hadsereg hagyományaira és harcászatára.

A római birodalom gazdasági és társadalmi válsága kifejeződött abban a politikai válságban is. mely a császári hatalom állhatatlanságát bizonyította. A III. század római császárjai a katonáktól kapták hatalmukat. Császárokat azonban nemcsak a gárda választott, hanem a provinciákban elhelyezett légiók is. Előfordult olyan eset is, hogy a megüresedett császári széket árverés útján töltötték be. A különböző provinciákban levő légiók néha több császárt is választottak. A III. század római császárjai közül nem egyet azok a katonák öltek meg, akik császárrá kiáltották ki őket. Az ilyen császárok csak néhány hónapig, vagy legfeljebb néhány évig uralkodtak. Csak igen ritkán fordult elő, hogy valaki öt évnél hosszabb ideig ült a császári trónon.
Csak Diocletianusnak (284-305) sikerült megszilárdítania a császári hatalmat, ö fejezte be a római állam korlátlan hatalmú monarchiává való átalakítását. Első intézkedése a rabszolgák és a colonusok felkeléseinek elfojtása volt. Ezután új alapokra helyezte a birodalom adminisztratív felosztását. Itália elvesztette kivételes helyzetét. Adózási, pénzügyi és katonai reformokat vezetett be, amelyek a császárság belpolitikai helyzetének időleges megszilárdulását eredményezték.

Canstantinus (306-tól 337-ig) folytatta Diocletianus politikáját. Befejezte a polgári és a katonai hatalom különválasztását és megvalósította a városi lakosság felső rétege (curiales), továbbá a colonusok és a kézművesek jobbágyosítását. Constantinus 330-ban Byzantion görög colonia helyén Constantinapolis néven új várost építtetett, mely fontos kereskedelmi központ lett.
A római birodalomnak nem volt saját gazdasági bázisa. Ideiglenes, ingatag katonai adminisztratív egyesülés, a törzsek és a népek konglomerátuma volt. Ezek a törzsek és népek harcra keltek a római iga alóli felszabadulásukért. A római császárok politikájának fő célkitűzése e felkelések elnyomása és a széteső birodalom politikai egységének megőrzése volt.

A római birodalom külpolitikai helyzetét a III-IV. században a „barbárok" támadása jellemzi. A germán törzsek, a frankok és az alemannok átlépték a Rajnát; a gótok, akik Dácia megtisztítására kényszerítették a római légiókat, erőszakosan átkeltek a Dunán és feldúlták az egész Balkán-félszigetet; Kis-Ázsiában a perzsák mentek át támadásba; a mauretániai törzsek rátörtek az afrikai provinciára. A római császárok külpolitikája ebben az időszakban egészében véve védelmi jellegű volt, bár közülük néhányan - különösen Keleten - hódító háborúkat is viseltek.


A római birodalom hadserege és háborúi a III-IV. században

Az itáliai szabad parasztság eltűnése és az ország elnéptelenedése megváltoztatta a római hadsereg feltöltésére szolgáló szociális bázisát. A katonákat most már nem Rómában és Itáliában, hanem főleg a provinciákban szedték össze. A provinciákban levő légiók szerepe nőtt. A birodalom határainak védelmére Marcus Aurélius parancsa szerint a rómaiak a határövezetben fogoly „barbárokat" és szabad „barbár törzseket kezdtek letelepíteni. Septimius Severus (193-211) lefegyverezte és feloszlatta a gárdát és az egész hadsereget, vagyis a tartományi légiókat tette hatalma támaszává. Szolgálati ideje alatt most minden katona elérhette a tiszti rendfokozatot, ami korábban csak a római polgárok számára volt lehetséges. A katonáknak joguk volt családot alapítaniuk. Egyes határőr csapatok részére földet is juttattak. A katonai tisztség örökölhetővé vált. Ez az intézkedés azonban nem javította, hanem csak rontotta a római légiók minőségét.

A köztársasági időkben Rómának paraszt-hadserege volt, amely azután a hivatásosok, a lumpenproletárok hadseregévé változott. A III. században a római hadsereg ismét paraszt-hadsereggé vált. Ezek a parasztok azonban már nem a korábbi parasztok voltak. A hadsereget a katonai telepesekké változtatott itáliai és tartományi szegénységből egészítették ki. A hadsereg deklasszált, alacsony harcértékű katonatömeg volt.
A hadsereg harcképességének fokozása végett Diocletianus uralkodása idején (284-től 305-ig) katonai reformokat vezettek be. A római hadsereg létszámának emelése céljából - az önkéntesek toborzásának fenntartása mellett - a fel töltés új elvét alkalmazták: a nagy földbirtokosokat a rendelkezésükre álló colonusok és rabszolgák számától függően meghatározott katonalétszám kiállítására kötelezték. Ezenkívül új elveket érvényesítettek a csapatok elhelyezésénél is.
Azelőtt a légióknak a provinciákban állandó elhelyezésük volt. Most a római hadsereget két részre osztották: határőr csapatokra (limitanei) és a manőverező egységekre (comitatenses). A határőr légiók állandóan a határok közelében tartózkodtak, a manőverező csapatok pedig mozgó hadászati tartalékot képeztek, amelyet szükség esetén átdobtak a veszélyeztetett szakaszokra. A római légiók korábbi harcértékét azonban ezek az intézkedések se tudták visszaállítani.

A római birodalom válsága a III. században mindenekelőtt az elnyomott és kizsákmányolt néptömegek felkeléseiben nyilvánult meg. Lázadások törtek ki Itáliában, Galliában, Sicilia-szigetén és Afrikában. Gyakran a római hadsereg katonái is a felkelőkhöz csatlakoztak.
A III. századbeli felkelések jellemző vonása a colonusok és a rabszolgák együttes fellépése volt. Különösen nagy méreteket öltöttek a IV. században kezdődő és az V. század végéig tartó rabszolga és colonus-felkelések, amelyek teljesen aláásták a római birodalom tartópilléreit és megteremtették a szükséges feltételeket a végső pusztuláshoz.

Más volt a társadalmi fejlődés folyamata a Rajna és a Visztula között élő népeknél. A Balti-tenger partvidékén a III. században már elég fejlett volt az ipar. A lakosság gyorsan szaporodott. Ezek a körülmények lehetővé tették a „barbárok” számára, hogy már a II. század végétől megkezdjék a római birodalom visszaszorítását, majd a III. században az Északi-tengertől a Fekete-tengerig a Rajna és a Duna egész vonalán általános támadásba menjenek át. E háborúk sorsa szempontjából nagy jelentőségű volt a nemzetségi közösségi szervezet bomlása, a törzsi szövetségek létrejötte, valamint a katonai parancsnokok szerepének növekedése. A germánok, a gótok és más törzsek támadása a római birodalom ellen tehát nem a népvándorlás népeinek külső nyomására, hanem a saját helyzetükben bekövetkezett belső változások hatására indult meg.

A Rajna és a Visztula között élő törzsek benyomultak a római birodalom területére és elpusztították a határmenti körzeteket. Az egyesült törzsek támadása a közös ellenség, a római birodalom ellen különösen a IV. század második felében vált nagy erejűvé. A birodalom ellen fellépő törzsek támogatásra találtak a rabszolgák, a colonusok, a minden függetlenségüktől megfosztott kézművesek, sőt még a római hadsereg körében is. A sok évig tartó küzdelem végeredménye a római birodalom széthullása lett.



Folytatás: A római birodalom hanyatlási időszakának hadművészete a III-IV. században II. rész