logo

XXI September AD

A katonai elmélet az i. e. II. századtól időszámításunk IV. századjáig II. rész

A hadsereg által mesterein kezelt fegyverektől való félelem az ellenséget engedelmességre kényszeríti. Szem előtt kell tartani - mondja Vegetius -, hogy „az ütközetekben a sikertelenséget már nem lehet helyesbíteni, mert a hiba után nyomban következik a megtorlás. Mikor lusta és képzetlen katonák lépnek ütközetbe, azok nyomban elpusztulnak, vagy futásnak erednek és a továbbiakban már nem merik összemérni erejüket a győztesekkel”.
Négy vagy több hónapi kiképzés után az újoncokat jegyzékbe vették és feleskették.
„A katonák megesküsznek, hogy igyekezettel megtesznek mindent, amit a császár parancsol, nem hagyják el a katonai szolgálatot és a római állam nevében a haláltól sem rettennek meg.” Vegetius ezzel rendkívül találóan jellemzi a hadsereg előtt álló osztályfeladatokat. A császár iránti hűség a rabszolga tar tó állam iránti hűséget jelentette. A hadsereg ennek érdekében harcolt.
Ami a hadseregszervezést illeti, Vegetius a következőképpen ír: „Seregnek nevezik a légiók, a kisegítő és a lovas osztagok egyesítését a hadviselés céljaira.” A katonai erők - mondja - fegyverzetből és férfiakból állnak és három részre tagozódnak: lovasságra, gyalogságra és a flottára.

A flotta kétféle hajókból, gyorsjáratú könnyű hajókból (liburnae) és felderítő hajókból (scaphae) állt. A felderítő hajókat velencei (tengerhullám-színű) festékkel festették be. A tengerészek és a katonák ezeken a hajókon a hajó színéhez hasonló színű ruhát viseltek. Ezek szerint a környezet színéhez alkalmazkodó védőruházat igen régi eredetű.
A légiók állományába tartozó légiós lovasokat és a harcrend szárnyát képező zászlós lovasságot is a lovassághoz számították. „Lovasokkal biztosították a síkságot, a flottával a tengereket vagy a folyókat, a gyalogsággal a dombokat, a városokat, valamint a sík és szakadékos területeket. így érthető, hogy az állam részére leginkább a mindenütt használható gyalogosok voltak szükségesek. A nagy létszámú gyalogságot kevés költséggel fenn lehet tartani.”

A gyalogság légiókra és kisegítő osztagokra tagozódott. A „légió" elnevezés a „legere“ (kiválasztani) szóból származik. A légió állományába 6100 gyalogos, 730 lovas, ezenkívül kiegészítő osztagok (könnyűfegyverzetűek) tartoztak. Ez utóbbiak a harc támogatására szolgáltak. „... minden tekintetben teljesek lévén, nem szorulnak semmilyen külső segítségre, s az ilyen légiók rendszerint le tudják győzni az ellenség bármilyen tömegét.”

Vegetius a továbbiakban leírja a római légió szervezését, fegyverzetét és technikai ellátottságát. A légió tíz cohorsból állt. Ezek közül az első számszerűleg és a katonák minősége tekintetében is felülmúlta a többit. Ennek a cohorsnak az állományába 1150 gyalogos és 132 lovas, a többi cohorsokba 550 gyalogos és 66 lovas tartozott. Minden cohorsban öt 110- 110 gyalogosból álló centuria (manipulus) és 32-32 főből álló két turma lovas volt. A centuria tíz, egyenként 10-10 embert számláló palatiusból állt, amely fölött a caporale (a palatius feje) parancsnokolt.
Minden cohorsnak volt egy onager-ja (nyíl és kőhajításra) és minden centuriának megvolt a maga arcuballistája (szekérre szerelt ballista). A légióba összesen tíz onager és 55 arcuballista tartozott. Ezt a „tüzérséget“ alkalmazták mind a tábor védelmére, mind a tábori ütközetekben. A légiónak ezenkívül voltak hídverésre alkalmas, egyetlen fadarabból kivájt csónakjai (pontonok), füles vaskampói (harpagonok), hosszú rudakra erősített vassarlói, kétágú kapái, ásói, lapátjai, földszállításra szolgáló kosarai és ládái, baltái, fűrészei, ácsszerszámai és ostromgépek előállításához szükséges vas szerszámkészletei.
„A légiónak rendelkeznie kell mindennel és szállítania kell mindazt, amire bármilyen fajta háborúban szüksége lehet” - írja Vegetius. Az ellenség erődfalai alá vezető aknafolyosók építésére szakemberek, úgyszintén ácsok, kőművesek, kocsimesterek, kovácsok, festők és más kézművesek voltak a légióban. Fegyverkészítő műhelyeket minden légióhoz szerveztek.
Vegetius nagy figyelmet fordított a parancsnoki állomány szolgálati előmenetelére. A magasabb szolgálati beosztásokat - írja - a parancsnokoknak fokozatos előléptetés útján kell elérniük. Ilyenképpen a magasabb parancsnokok nagy tapasztalattal rendelkeztek, és katonai ismereteik alapján választották ki őket. Minden tribunus (cohors-parancsnok) felelősséggel tartozott cohorsa állapotáért. „A tribunus dicséretet kapott a gondoskodásért, a szakértelemért, továbbá, ha katonája tiszta ruhában, szép és ragyogóan tiszta fegyverzettel járt, és mind az elméleti, mind a gyakorlati katonai kérdésekben képzett volt.

Behatóan kell foglalkoznunk a Vegetius által ajánlott harcalakzatokkal és harcászati formákkal. „Harcrendnek (acies) nevezik - írja Vegetius - az ütközetre felsorakozott sereget, amelynek az arcvonala az ellenség ellen fordult.” A jól felépített harcalakzatnak igen nagy a jelentősége; a rossz elhelyezés következtében a legtapasztaltabb harcosokat is szét lehet verni.

A légió harcrendje két vonalból alakult meg, amelyekben 5-5 cohors helyezkedett el. A cohors 6-10 sorban állt fel. Vegetius szerint a felállítás törvénye ez volt: az első sorba kellett állítani a kiképzett, idősebb katonákat (princepsek), a második sorba a páncélba öltözött válogatott kopjás és pikás harcosokat (hastatusok).
A katonák közötti térköz három lábig, „a sorok közötti távköz hat lábig” terjedt. Ez a legjobb katonákból álló két sor „mint a sziklafal áll. Ezeket nem lehet se visszavonulásra, se üldözésre alkalmazni anélkül, hogy soraik össze ne keveredjenek. A támadást helyben állva és harcolva kell feltartóztatniuk, illetve visszaverniük és megfutamítaniuk az ellenséget”.
A harcrend alapját az első két sor képezte, amely védelmi harcot vívott. A harmadik sor könnyűfegyverzetű, gyors, fiatal, jó kopj ásókból állt. A negyedik sorban a legutóbbi toborzásból származó, pajzzsal ellátott, dárdával és matriobarbulával harcoló könnyűfegyverzetű katonák voltak. A harmadik és a negyedik sor katonái előre mentek és fegyvereiket használva, harcra hívták az ellenséget. Ha az ellenség megfutamodott, a könnyűfegyverzetűek a lovasokkal együtt üldözőbe vették.
Ha a könnyűfegyverzetűek rohamait visszaverték, azok az első és a második sor mögé vonultak vissza, s ezek a sorok védték ki az ellenség csapásait. Az ötödik sorban kézi ballistákkal ellátott katonák és parittyások álltak. A hatodik sorban voltak a legerősebb és legjobban felfegyverzett harcosok (triariusok), akik az ütközet kezdetén rendszerint ültek, hogy pihenten törjenek rá az ellenségre.

Vegetius azt állította, hogy a harcrend felépítésénél jobb a mélységet növelni, mint elnyújtani az arcvonalat, amelyet az utóbbi esetben könnyen át lehet törni. Vegetius itt a légió manipuláris rendszerével szemben a falanxhoz való visszatérés mellett foglalt állást, amely csupán védelmi tevékenységre volt képes. így tehát annak ellenére, hogy meghajolt a múlt haditapasztalatai előtt, nem tudta teljesen figyelmen kívül hagyni a korabeli nézeteket sem. Vegetius harcrendje a régi és az új harcászati formák keveréke.
Vegetius véleménye szerint a gyalogság falanxát nehéz lovassággal (páncélba öltözött, és pikával felszerelt lovasokkal) kell fedezni. A gyors és könnyűfegyverzetű lovasoknak szét kellett szóródniuk az ellenség szárnyain és meg kellett bontaniuk annak rendjét. Ha az ellenség lovassága erősebb volt, akkor a római lovasságot könnyű pajzsokkal felszerelt gyors gyalogosokkal (velites) erősítették meg úgy, hogy két ló közé egyegy gyalogost állítottak.
„Van egy ragyogó fogás, amely erőteljesen hozzájárul a győzelemhez: a sorok vagy a szárnyak mögött, vagy középen a vezér válogatott gyalogosokból és lovasokból osztagokat képez és csatlakoztatja hozzájuk a comesek vicariusait (helyetteseit), valamint a parancsnoklással el nem foglalt tribunosokat”.

A manőverezés eszköze a legjobb harcosokból szervezett tartalék volt. Feladatai közé tartozott az ellenség erős rohamainak visszaverése, a harcrend áttörése és a szárnyak átkarolása. A sereg kis létszáma esetén rövidebb harcrendet kell alakítani, hogy több erő jusson a manőverezés szabadságát biztosító tartalék képzésére, „...jobb a harcrend mögé sok osztagot helyezni tartalékba mint a harcalakzatot hosszan elnyújtani”.
Vegetius különböző harcrendek alkalmazását javasolta. A szárny átkarolása esetén a harcrendet meg kell fordítani és be kell kanyarítani. A helyzettől függően alkalmazni kell továbbá az „éket“, a „fűrészt” és a „csomót”. „Éknek” nevezték azokat a gyalogos osztagokat, melyek harcrendjében az első sorok rövidebbek voltak, a következők pedig egyre szélesebbekké váltak.

Az ilyen harcrend alkalmas volt az ellenség harcrendjének bomlasztására, mivel a kopják hegye egy helyre irányult. A katonáknak ezt a lel állítását „disznó-orrnak” is nevezték. Az ilyen „ék” ellen az „olló” elnevezésű alakzatot használták. Ez a „V” betű formájú alakzat válogatott katonákból épült fel. Az „olló“ magába zárta az éket és két oldalról teljesen körül fogta azt. Az ék ezek után már nem volt képes áttörni a harcvonalat.
A legbátrabb katonákból álló „fűrész*1 egyenes vonal alakban alakult meg az arcvonal előtt az ellenséggel szemben, azzal a céllal, hogy fedezete mellett a megbontott alakzatot ismét rendbe tudják hozni. ,,Csomó“-nak nevezték azt az alakzatot, amely - a seregből kikülönítve, önállóan - váratlan rajtacsapásokkal hol itt, hol ott igyekezett betörni az ellenség soraiba. Vele szemben rendszerint erősebb és nagyobb létszámú „csomót” alkalmaztak.

A harcrendek tehát fejlődtek és egyre bonyolultabbakká váltak. A harcászati formáknak, Vegetius szerint, különbözőeknek kell lenniük. Vegetius a döntő ütközetek hét nemét, vagy fajtáját mutatja be, amelyeket a helyzettől függően alkalmaztak. „Aki az ellenséget létszámban és bátorságban túlszárnyalja, négyszög alakzatban harcol. Ez az első mód. Aki nem tekinti magát az ellenséggel egyenlőnek, az jobbszárnyával szorongatja az ellenség balszárnyát. Ez a második mód. Akinek az a meggyőződése, hogy balszárnya igen erős, az támadjon az ellenség jobbszárnyára. Ez a harmadik mód. Akinek jól kiképzett harcosai vannak, annak mindkét szárnyon kell kezdenie a küzdelmet. Ez a negyedik mód.
Akinek jó könnyűfegyverzetű csapatai vannak, az dárdavetőket és íjászokat állít a harcalakzat elé és mindkét ellenséges szárnyra támad. Ez az ötödik mód. Aki nem támaszkodhat sem a csapatok létszámára, sem a katonák bátorságára, ha harcba bocsátkozik, jobbszárnyával mérjen csapást az ellenség balszárnyára, fennmaradt csapatait pedig nyárshoz hasonlóan nyújtsa el. Ez a hatodik mód. Aki tudja, hogy vagy sokkal nagyobb létszámú, vagy sokkal gyengébb csapatai vannak, támassza egyik szárnyát hegyre, városra, tengerre, folyóra, vagy valami másra. Ez a hetedik mód. Aki jobban bízik lovasságában, az keressen a lovasság alkalmazására kedvező helyet és harcoljon elsősorban a lovasságával. Aki gyalogos csapataira bízza magát, az válasszon a gyalogos csapatok számára alkalmas terepet és harcoljon gyalogos csapataival”.

A harcvezetés első módját Vegetius nem tartja a legjobbnak, mert ennek alkalmazásánál előfordulhat az arcvonal áttörése. A második mód, amelyet „ferde alakzatnak” nevez - véleménye szerint - sok tekintetben jobb az elsőnél. Ebben az esetben ugyanis a jobbszárny előrenyomul, ami lehetővé teszi az ellenséges balszárny átkarolását és hátbatámadását. Vegetius a legjobbnak a harc hatodik fajtáját tekinti, amelyet „fölényesnek“ nevez.
A balszárny átkarolásának ellensúlyozására kéznél kell lennie a lovasságnak. A rohamot az elefántok üvöltését utánzó csatakiáltással hajtották végre. Vegetius munkájának e részében az a legfontosabb, hogy leszögezi, hogy a különböző harcrendeket a helyzettől függően kell alkalmazni.
„A győzelmet rendszerint kevesen érik el“ - állapítja meg Vegetius. Ezért a válogatott harcosokat oda kell állítani, ahol azokra a helyzet mérlegelése alapján a győzelem szempontjából legnagyobb szükség van, vagyis a döntő irányba.

Vegetius nagy jelentőséget tulajdonított a csapatok harc közbeni irányításának és követelte, hogy sokkal alaposabban foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. Az ütközetben a harcosok sokféle parancsnak és jelnek kötelesek engedelmeskedni. Ott, ahol az életért és a győzelemért folyik a harc, a legkisebb hanyagságért sincs megbocsátás. „Többek között semmi nem hat úgy a győzelemre, mint a leadott jelzések pontos végrehajtása”.
A római hadseregben a jelzések három fajtáját különböztették meg: szóbeli jelzéseket (emberi hang), hangjeleket (trombita, harsona kürt) és néma jeleket (sasokat, sárkányokat és egyéb figurákat ábrázoló jelvények, zászlók, lófarkak, tollkötegek mozgatása, karjelek, tűzés füstje lek, valamint a csapatok mozgásakor felvert por). Az alegység, vagy az egység minden harcosa köteles volt követni a saját zászlóját.

A parancsnoki állomány helyét a harcrendben Vegetius a parancsnokok által alkalmazott taktikától függően határozta meg. A vezér a harcrend jobbszárnyán, a gyalogság és a lovasság között volt köteles tartózkodni, s irányítania kellett az ellenség balszárnyának átkarolását. A vezér első hadsegéde a gyalogsági harcrend közepén helyezkedett el és annak a harcát irányította. A második hadsegéd a balszárnyon, a legérzékenyebb helyen tartózkodott. Vegetius szerint a vezér köteles törekedni a kezdeményezés megragadására. Ennek érdekében meg kell előznie az ellenséget a harcrend megalakításában.
Az ellenség megelőzése lehetővé teszi számára, hogy a továbbiakban úgy tevékenykedjen, ahogy neki kedvező és előnyös. Ez bizalmat ébreszt a csapatokban és bizonytalanságot vált ki az ellenség soraiban. „... az látszik erősebbnek, aki nem ingadozik másokat harcba hívni. Amikor az ellenség jól felépített harcrendet lát maga előtt, reszketni kezd. Ehhez társul még az az óriási előny, hogy a már felsorakozott és harckész seregeddel már előre megbontottad a csak éppen rendeződő és remegő ellenség sorait. Zavarba hozni az ellenséget, még mielőtt a harc megkezdődik - ez már a győzelem része; nem is beszélve arról, hogy kedvező feltételek mellett lehetőség van a meglepetésszerű támadásra, vagy a váratlan rajtaütésre, amelyet a tapasztalt hadvezér sohasem mulaszt el“.

Vegetius a hadművészet fontos követelményének tartja a gyors tetteket. „A hadügy terén - írja - a gyorsaság rendszerint nagyobb haszonnal jár, mint a hősiesség”. Nem kisebb jelentőségű a cselekvés szabadságának megőrzése sem. „Minden ütközetben és hadjáratban a fő szabály az, hogy ami neked hasznos, az az ellenség számára káros. Az, ami az ellenséget segíti, neked mindig bajt okoz. Ezért nem vagyunk kötelesek tenni és nem is teszünk semmi olyat, ami az ellenség akaratának megfelel, hanem csak azt, amit hasznosnak tartunk a magunk számára“.

Az ellenség akaratát saját akaratunknak alárendelni - ez a hadviselés és a harcvezetés legfőbb szabálya. E szabály alkalmazásának legfontosabb előfeltétele a kémek elleni harc és saját szándékunk titokban tartása. „Amit megtenni kényszerülsz, vitasd meg többekkel, de amit tenni szándékozol, csak igen kevesekkel, a legmegbízhatóbbakkal, sőt a legjobb, ha csak önmagáddal”. Ha az ellenség tudja, hogy milyen módszerekkel szándékozunk harcolni, könnyen megtalálja az eszközöket a megfelelő ellenintézkedésekre. „Nincs annál jobb terv, mint amelyet - amíg végrehajtásra nem kerül - nem ismer az ellenség „. Ha a tervet elárulták az ellenségnek, meg kell változtatni az eredeti szándékot és a tevékenység módját. „A meglépés megijeszti az ellenséget, a megszokott nem sokat ér“.

A csapatok a hadmozdulatok idején nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint harc közben. Ezért biztonságukat minden eszközzel meg kell teremteni. A terepről, amelyen a hadművelet folyik, igen pontosan összeállított térképpel kell rendelkezni. A térképen meg kell jelölni a különböző pontok egymástól való távolságát lépésekben, fel kell tüntetni az utak jellegét, az összes útkereszteződéseket, hegyeket és folyókat. Mindezeket nemcsak ábrázolni kell, hanem ki is kell festeni, hogy a menetvonal szembeötlő legyen. A térkép azonban egymagában nem elegendő. A parancsnok köteles köztiszteletben álló és a terepet jól ismerő, értelmes embereket egyenként minden részletről kikérdezni. A pontos adatok megszerzése érdekében több embert kell meghallgatni. Emellett helyi ismerettel bíró vezetőkre kell szert tenni, akiket őrizet alatt kell tartani.
Az elővigyázatosság legfontosabb rendszabálya a csapatok mozgási irányának titokban tartása. „Nyugodt az az út, amelyen az ellenség a legkevésbé gyanítja a mozgást”. Jól meg kell szervezni a felderítést és a menet biztosítását. Felderítésre a legjobb lovasokat kell kiküldeni. A felderítést legjobb éjjel végezni. A hadmozdulatok megszervezésekor az előosztagba lovasságot kell kijelölni. A gyalogság a lovasság mögött haladjon. A szállító szekereknek középen kell mozogniuk, s mögöttük utóvédnek (a gyalogság és a lovasság egy részének) kell menetelnie. A szárnyak biztosítására oldalbiztosító osztagokat kell kiküldeni.
A katonákat előre figyelmeztetni kell, hogy legyenek nyugodtak, és fegyvereiket tartsák készenlétben. Ismerni kell az ellenség taktikáját, s tudni kell, hogy miben rejlik e taktika fő előnye. „Nehezen győzhető le az, aki helyesen tudja értékelni saját csapatait és az ellenséget.”
Vegetius igen fontos feladatnak tekinti a hadsereg ellátásának meg-szervezését. A szükséges eszközöket még a háború előtt elő kell készíteni és azokból megerődített helyeken tartalékokat kell képezni. „Legjobb fegyvered minden hadjáratban az, hogy az élelemben nálad bőség van, az ellenség pedig éhségtől szenved.” Vegetius azt is követelte, hogy gondoskodjanak a csapatok egészségügyi ellátásáról.

A győzelem nem jön magától, kitartó munkával elő kell készíteni. A vezér köteles az ellenség soraiban viszályt kelteni, demoralizálni az ellenséges hadsereget. A saját csapatokat ugyanakkor minden tekintetben jól elő kell készítenie az ütközetre. E célból a csapatokat oktatnia és gyakoroltatnia kell, kis harci sikerekkel képessé kell őket tennie a döntő ütközet megvívására, amelyre minden erőt és eszközt össze kell gyűjtenie.
„Ha úgy találja, hogy sok tekintetben felülmúlja az ellenséget, akkor ne térjen ki a számára kedvező ütközet elől. Ha viszont úgy ítéli meg a helyzetet, hogy az ellenség erősebb nála, térjen ki a nyílt harc elől, mert a jó hadvezérek meglepetésszerű rajtaütésekkel és kelepcék alkalmazásával kisebb létszámú és gyengébb erőkkel is kivívhatják a győzelmet.” A jó vezérek nyílt harcba csak kedvező körülmények között, vagy elkerülhetetlen végszükség esetén bocsátkoznak”. Ingadozó vagy megfélemlített csapatokkal feltétlenül kerülni kell a harcot.

Vegetius a hadműveletek átalános menetében a harcnak döntő helyet tulajdonít. A győzelmet csak harccal lehet elérni, és csak a harc képes végérvényesen megtörni az ellenség akaratát. A harc - írja Vegetius - „az a mozzanat, amelyben mindennél világosabban megmutatkozik a szerzett tapasztalatok jelentősége, a hadi dolgokról szóló tudományban való harci jártasság, a terv helyessége és a lélekjelenlét”.
A hadvezér legfontosabb feladata: a harc előkészítése. Az ütközet napján fel kell derítenie az ellenséges katonák hangulatát, a saját katonákhoz beszédet kell intéznie és fel kell ébresztenie bennük az ellenség iránti gyűlöletet, szívüket haragra és felháborodásra kell gyújtania. A katonák azonban előzetesen . ismerjék meg jól az ellenség jellemét, fegyverzetét és lovait, hiszen az, ami megszokottá vált, már nem okoz félelmet”.

A győzelem nagymértékben a harc helyétől függ. „A terep gyakran nagyobb előnyt jelent, mint a hősiesség”.5 Ezért a harcmezőt gondosan kell kiválasztani és a csapatokat úgy kell elhelyezni a terepen, hogy az az ellenség számára hátrányos legyen. A hely annál jobb, minél magasabban fekszik. A támadó ellenségnek így kettős harcot kell vívnia, egyrészt a tereppel, másrészt az ellenféllel kell megküzdenie. Vegetius szerint három körülményre kell figyelmet fordítani: a napra, a porra és a szélre. Ezek a saját csapatok mögött legyenek és vakítsák az ellenséget.
Abban az időben, amelyről Vegetius írt, a harc időtartama nem haladta meg a 2-3 órát. Gondoskodni kell arról - írja Vegetius -, hogy amikor az ellenség ellenállása megtört, vissza tudjon vonulni. Ha ugyanis az ellenséget bekerítjük, akkor a félelem és a kétségbeesés arra kényszeríti, hogy fegyver után nyúljon. „Amikor a visszavonulás útja szabad, valamennyien egyértelműen hátra fordulnak, s ilyenkor az ellenséget félelmet nem ismerve lehet mészárolni, mint az állatcsordát”. Az üldözést óvatosan kell folytatni, hogy csapdába ne essünk. „Azoknak, akik már a győzelmet ünnepük, nem változhat meg jobban a hangulatuk, mint akkor, amikor a magabiztos bátorságot hirtelen félelem váltja fel”.

Részleges sikertelenség esetén nem szabad elkedvetlenedni, mert „azok válnak győztesekké, akik legkevésbé vesztik el lélekjelenlétüket”. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a harc kezdetén tanúsított előrelátás. Sikertelenség esetén úgy kell megszervezni a visszavonulást, hogy a csapatok azt higgyék, hogy ellenséges csapda, vagy egyéb katonai cselvetés miatt hajtanak végre manővert. Ezenkívül a visszavonulást gondosan álcázni kell az ellenség elől, és azt egyik terepszakasztól a másikig terjedő ugrásokkal kell végrehajtani a lovasság segítségével. Visszavonulásra jól fel lehet használni az éjszakát. Az üldözés megnehezítése végett csapdákat kell állítani, a szorosokban fatorlaszokat kell emelni, a folyókon az átkelő helyeket meg kell semmisíteni stb. Mesterien megszervezett visszavonulással ki lehet ragadni a győzelmet az ellenség kezéből.

Vegetius munkáiban tekintélyes helyet szentel a várerődök védelmének és ostromának. A városok és az erődök - írja - természetes vagy mesterséges erődítéssel, esetleg mindkettővel rendelkeznek. Az utóbbi esetben különösen erősek. A mesterséges erődítési elemek az árkok és a falak. Hogy a faltörők működése lehetetlenné váljék, a külső falak vonala ne legyen egyenes. „... a város védelme érdekében az ókoriak a falakat kiszögellésekkel és behajlásokkal építették, a sarkokon pedig masszív tornyokat emeltek azzal a céllal, hogy ha valaki ostromlétrát, vagy ostromgépet akar az így felépített falhoz tolni, azt - mintha zsákba szorult volna - necsak arcból, hanem oldalról és majdnem hátulról is meg lehessen semmisíteni.” A falakhoz vezető utak oldalozása alapvető követelmény volt a várerődök védelménél. A vízzel telt árkok megnehezítették az aknafolyosók létesítését az ellenség részéről.

A várerődben a helyőrség és a lakosság részére kenyeret, sót, sózott húst, bort, ecetet, gyümölcsöt, a lovak részére pedig takarmányt tartalékoltak. Ezenkívül szurkot, ként, gyantát, folyékony olajat (kőolajat) készítettek elő az ellenséges gépek felgyújtására. A raktárakban vasat és szenet, kopja és nyílkészítéshez szükséges fát, hajítófegyverek készítéséhez nélkülözhetetlen inakat és lószőrt, továbbá szarut és nyersbőrt tároltak. Az erődöket vízzel (kutakkal, ciszternákkal, esővízgyűjtőkkel) is ellátták.

A várerődök védelmére széleskörűen alkalmazták a gépeket: a ballistákat, az onagereket, a scorpiókat, az arcuballistákat, a parittyákat az ellenséges faltörők birtokbavételére szolgáló „farkasokat”. Vegetius a várerődöket kirohanások végrehajtásával, aktívan javasolja védelmezni. A védőknek óvakodniuk kell - mondja - az ellenség mindennemű csel vetésétől és gondosan tanulmányozniuk kell az ellenség szokásait.

„...Az ostrom végrehajtásának két módja van: Az egyik az, ami km az ellenség kedvező terepen helyezi el légióit és váratlan rajtaütésekkel akadálytalanul nyugtalanítja az ostromlottakat. A másik az, amikor n várerődbe zártaktól elvágja a vizet, vagy azt várja, hogy - miután nem enged hozzájuk juttatni semmiféle élelmet - az éhség következtében megadják magukat.”
A várerődöt rohammal, ostrommal vagy zárlattal (blokáddal) vették birtokba. Az ostromhoz és a rohamhoz különböző gépeket alkalmaztak; faltörőket, sarlókkal ellátott rudakat, a falak veszélytelen megközelítését biztosító, hordozható fedezékeket, vesszőfonásos kerítéseket, a faltörés biztosítására szolgálati bódékat és tornyokat.
Vegetius leír minden gépet és ismerteti a gépek használatát is. Abban az időben igen elterjedtek a gyújtó nyilak és kopják. A várerődbe való behatolásra, vagy az erődfal leomlasztására az ostromlók aknafolyosókat alkalmaztak. Ilyen esetben az ostromlottak az erődfal belső oldala felől mély árkot ástak és átvágták az aknát. Az erődharcot abban az időben a technika széleskörű alkalmazása jellemezte.

Vegetius nemcsak a szárazföldi, hanem a tengeri hadviselés módszereit is ismerteti. A tengeri harceljárások sokfélék voltak. Leggyakrabban a hegyes hajó orral az ellenséges hajónak való nekirohanást és a csáklyázást alkalmazták. A tengeri harc megkövetelte mindazoknak a fegyverfajtáknak, gépeknek és hajítófegyvereknek a használatát, amelyeket az erődök ostromakor bevetettek. A hajók felgyújtására gyújtó nyilakat készítettek.
A tengeri harcban váratlan rajtaütéseket és csapdákat is alkalmaztak. A nyílt tengeren a harchoz a liburnák holdsarlóhoz hasonló alakzatban álltak fel úgy, hogy a harcrend szárnyai előrehajlottak. A szárnyakon válogatott hajókat helyeztek el a legjobb harcosokkal. „Ezenkívül előnyös, ha flottád a szabad, mély tenger felől áll, az ellenséges flotta pedig a part felé szorul, mivel azok a hajók, amelyek a parthoz vannak szorítva, elvesztik az erőteljes támadás lehetőségét”.

A hadművészetet egészében értékelve Vegetius kijelenti: „Ki kételkedhet abban, hogy a hadművészet mindennél magasabban áll? Hiszen azzal biztosítják az állam szabadságát és méltóságát, azzal védelmezik a provinciákat és tartják fenn a birodalmat”. Vegetius a római rabszolgatartó birodalom fenntartásának biztosítása végett írta meg könyveit, és azokat a császároknak ajánlotta abban a reményben, hogy valóra váltják javaslatait. Így lehet röviden összefoglalni Vegetius munkájának tartalmát. Vegetius igyekezett általánosítani az ókori világ hadművészetének tapasztalatait és felhasználni azokat a római császári hadsereg harcképességének visszaállítására.
Vegetius nem látta a római császári hadsereg gyenge harcképességének társadalmi okait. A hadsereg gyengeségét külső tényezőkkel magyarázta: a helytelen kiegészítéssel, a rossz szervezéssel, a gyenge kiképzéssel és a nem megfelelő harcrendekkel. Hátrafelé nézett és a múltban keresett receptet a jelen problémáinak megoldására. Ebben nyilvánul meg a történelmi viszonyokból és osztályhelyzetéből adódó korlátozottsága. De hátratekingetve, a történelemhez, a felgyülemlett katonai tapasztalatokhoz fordulva, Vegetius összegezte az ókori rabszolgatartó társadalmi rendszerben kialakult katonai elmélet fejlődését.

Gondosan összegyűjtötte a véleménye szerint tanulságos tapasztalatokat és rendszerezte az ókori katonai teoretikusok munkáját. Ez Vegetius legfőbb érdeme. Vegetius munkája nem „az összeollózott anyag újszerűsítése", amint ezt Delbrück állítja. Vegetius műve tudományos munka, mely - az akkori időket tekintve - magas elméleti színvonalon áll. Vegetius bizonyságot tesz arról, hogy jártas a katonai kérdésekben, és hozzáértően általánosítja a katonai elmélet vívmányait. Mivel azonban osztályérdekek vezették, sablonizálta a római rabszolgatartó köztársaság hadseregének történelmi tapasztalatait. Aligha szükséges felhívni a figyelmet Vegetius sok tételének naivságára és primitívségére. A figyelmes olvasónak ezek azonnal szemébe ötlenek.

Delbrück ócsárolja az ókori katonai teoretikusokat. Munkája második kötetében négyoldalas fejezetet szentel nekik. Ebben a fejezetben, amelynek az Elmélet címet adta, egyetlen szóval sem beszél az ókori katonai elméletről. Ailianos, Appianos és más ókori írók kritikájával kezdi és kijelenti, hogy „ezekben a munkákban az értelem legkisebb szikrája sem lelhető fel“, és hogy azokban „a legszegényesebb sematizmust" látja. „E korszak római irodalmának egyedüli említésre méltó katonai elméleti műve Celsus elveszett munkája és Frontinus egyik könyve." Csak azért, mert ezek először is elvesztek, másodszor pedig, mert hadtörténelmi példákat tartalmaznak. Delbrück legélesebben Vegetiust bírálja. „Vegetius nem volt a hadügyet gyakorlatilag is ismerő katona és semmiféle elképzelése sem volt azokról a dolgokról, amelyekről irt." Íme bírálatának kiinduló pontja. A továbbiakban arról beszél, hogy Vegetius „... olyan igazságokat fejt ki, amelyek felismerése nem kíván klasszikus tekintélyt. De hi-szen valamikor a közhelyeket is meg kellett fogalmazni.. ,”
Vegetius érdeme - ezek szerint - a közhelyek és az egyszerű igazságok megfogalmazásában van. Ismeretes azonban, hogy az egyszerű igazságok feltárása minden tudomány fejlődése szempontjából korszalkalkotó volt. „Vegetius - írja a továbbiakban Delbrück - az élettől elszakadt irodalmár volt, aki művét tudományos forrásmunkák alapján írta, és aki értesüléseit hallomásból szerezte”. Ha egyszer Vegetius a római hadsereg harcképességének visszaállítására törekedett, akkor ez már önmagában is azt jelenti, hogy nem volt elszakadva az élettől. A tudományos forrásmunkák felhasználása pedig munkájának pozitív vonása.
Delbrück szerint Vegetiust az egész középkor folyamán olvasták.

A X.-től a XV. századig e műnek nem kevesebb, mint 150 másolatát ismerték, a reneszánsz korszakában pedig többször is kinyomtatták. Ez a tény Vegetius munkájának nagy jelentőségéről tanúskodik. Vegetius hatása világosan látható az utána következő katonai teoretikusok műveiben is. Delbrück azonban azt állítja, hogy „ennek a munkának nincs különösebb filozófiai jelentősége, és ezért valójában nem volt befolyással a hadművészetre és annak fejlődésére".

Az ókori katonai elmélet fejlődése történetének meghamisítása Delbrück számára azért volt szükséges, hogy II. Frigyest és Clausewitzet tehesse a haditudomány ősapjává.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)