logo

XXI September AD

A katonai elmélet az i. e. II. századtól időszámításunk IV. századjáig I. rész

Az i. e. II. századtól időszámításunk IV. századáig terjedő időszakban lefolyt sok háború történetét mindenekelőtt az ókori történészek munkáiban találjuk meg. Az i. e. II. században (körülbelül 210-től 128-ig) élt az ókori világ legnagyobb történésze, Polybios. Görögországban született, de sok éven keresztül élt Rómában. Polybios szemtanúja és részvevője volt a harmadik pun háborúnak, és tanácsadóként működött Scipio Aemilianus, a nagy római hadvezér mellett.

Polybios Általános történelem című munkája a második pun háborútól (i. e. 218) Görögországnak a rómaiak részéről történt meghódításáig (i. e. 146) terjedő időszakot fogja át Negyven könyvéből öt teljesen, a többi csak töredékekben maradt ránk. Ezekből ismerjük a római hadsereg hadászatát és harcászatát. Polybios arra törekedett, hogy a római háborúk leírásával megmutassa Róma erejét és az egyes államok vele szemben tanúsított ellenállásának hiábavalóságát.
Polybios Általános történelme a római világuralmi törekvések ideológiai igazolása, a pun háborúk időszakához hasonló római terjeszkedés szükségességének hirdetése. Polybios Általános történelmének meg kellett győznie a népeket a Róma előtti megalázkodás elkerülhetetlenségéről. Ezért Polybios ismételten hangsúlyozza a történelem-ismeret hasznosságát. „A múlt megismerése - írja - bármilyen más tudománynál gyorsabban szolgálhatja az emberek javát.”

A kutatás módszerével kapcsolatban Polybios bebizonyította, hogy a történelmi jelenségeket kölcsönös összefüggésükben kell tanulmányozni, és a történelmi folyamatot teljes egészében kell vizsgálni. „Igaz, hogy valamilyen részlet alapján is fogalmat lehet alkotni az egészről, de nem lehet pontosan megismerni és felfogni az egészet. Ebből következik, hogy a történelem részletenként csak igen keveset ad az egész megértéséhez, amit nem lehet másként elérni, mint az összes részek összekapcsolásával és összehasonlításával, akár egybevágók azok, akár különböznek egymástól. Csakis így lehet megragadni az egészet és egyúttal felhasználni és elemezni a történelmi leckéket”. Ezután Polybios rámutat arra, hogy az egésszel való előzetes megismerkedés segít megérteni a részleteket, a részletekkel való megismerkedés viszont jelentősen közrejátszik az egész megértésében. A történelem tanulmányozásának ezt a kettős módszerét tekintette a legjobbnak és azt is követte.

Polybios nemcsak egyszerűen rögzítette, hanem mélyen elemezte is az eseményeket. A történészeknek és az olvasóknak azt javasolta, hogy fordítsanak figyelmet „nem annyira maguknak az eseményeknek az elmondására, mint inkább az eseményeket megelőző, és azokat kísérő, vagy utánuk következő körülményekre”.
Polybios azt követelte, hogy az egyik háborút a másikkal összefüggésében tanulmányozzák, ne szakítsák el azokat egymástól és ne ragadják ki az egyes csatákat az általános történelmi összefüggésből. „Véleményünk szerint a történelemnek azok a legnélkülözhetetlenebb részei, amelyekben kifejtik az események körülményeitől függő következményeket és különösen azok okait. Mi úgy találjuk, hogy Antiochos háborúja Philipposéból, Philipposé Hannibáléból, Hannibálé a siciliaiból születik, hogy a közbeeső események, nagy számuk és változatosságuk ellenére is, összességükben mind egy és ugyanazon célhoz vezetnek. Mindezt csak az általános történelem segítségével lehet megérteni és tanulmányozni, és nem egyes háborúk leírásával, amilyenek Perseus vagy Philippos háborúi. Vajon hiszi-e valaki azt az olvasók közül, hogy az egyes ütközeteknek e történészek által javasolt leírása biztosítja az egész háború következetes lefolyásának megértését?”
Amiről Polybios, az ókori történész helyesen beszélt akkor, amikor azt követelte, hogy az összes háborús eseményeket összefüggésükben tanulmányozzák, azt Delbrück, aki a hadművészet történetét az ütközetek puszta felsorolásának tekintette, tudatosan figyelmen kívül hagyta. Az ilyen tudományellenes szemlélet alapját a stratégia és a taktika kapcsolatának Clausewitz által történt elferdítése képezi, aki szerint a háborúban a hadászatot alá kell rendelni a harcászati sikereknek. A történelmi tapasztalatok azonban igazolják, hogy a harcászat a hadművészet alárendelt és azt kiszolgáló része.

Polybios Általános történelem című művében a fő figyelmet a háborúkra fordítja. Ez a hadtörténészeknek alapot adott arra, hogy munkáját hadtörténelemnek nevezzék. Polybios a katonai kérdések szakértője volt. Nemcsak leírta a háborúkat és az ütközeteket, hanem kutatta a győzelmek és a vereségek okait is, a harcrendek előnyeit és hiányosságait, a harceljárásokat és a hadászati formákat. A katonai eseményekkel kapcsolatos elemzései nagy alaposságukkal tűnnek ki. Minden alap megvan arra, hogy Polybiost a rabszolgatartó társadalom nagy hadtörténészének nevezzük.
A II. századbeli történészek közül érdemes megemlíteni Appianost és Arrianost, akik szintén nagy figyelmet fordítottak a hadtörténelmi kérdésekre. Appianos Római történelme című munkáját 24 könyvben írta meg, amelyek közül kilenc teljes könyv maradt ránk. A többi könyv egy része csak töredékekben van meg, egy másik része pedig elveszett. Hannibál háborúi, Mithridates háborúi és a Polgárháború c. könyvei is megmaradtak.

Appianos szavai szerint munkájának az a célja, hogy dicsőítse „a rómaiak hősiességét”. A császári Róma nagyságának okát abban látta, hogy a rómaiak „hősiességükkel, kitartásukkal és állhatatosságukkal felül múltak mindenkit”. A rabszolgatartó császári Róma nagyságát dicsőítve, Appianos igyekezett bebizonyítani, hogy a rómaiaknak célszerű volt leigázniuk Európa, Ázsia és Afrika népeit. Római történelem című munkájának ez az osztálylényege. Appianos műveinek éppen ez az oldala vonta és vonja magára a reakciós osztályok ideológusainak figyelmét.

Arrianos egy időben római hadvezér volt. Alexandros anabasisa című munkáját eredeti forrásmunkák nyomán állította össze, és így megbízható anyagot szolgáltat Makedónia Perzsia elleni háborújáról. A római írónak a makedón időszak felé való fordulása azt a célt szolgálta, hogy felfegyverezze a római hadvezéreket Makedónjai Alexandros haditapasztalataival és megismertesse velük a közel-keleti hadszínteret.
Az ókori világ nagy történészeit az jellemzi, hogy világnézetük a legtöbb esetben naiv-materialista világnézet, továbbá, hogy az általános történelmet a hadtörténelemmel szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban írták meg. A hadtörténelmi munkák írói olyan ténybeli anyagokat gyűjtöttek össze, amelyek általánosítást igényeltek. A tudományos katonai elmélet ebben az irányban is fejlődött. A katonai elmélet mindenekelőtt történelmi formában, témák szerinti csoportosított hadtörténelmi példák formájában (Frontinus, Polyainos és mások stratégainál) jelentkezett.

Frontinus időszámításunk I. századában élt. Katonai és állami tevékenységét jól összehangolta az elméleti munkával. Britanniában mint legátus - Tacitus szavai szerint - „meghódította az erős és harcias silur törzseket, és nemcsak az ellenség hősiességét, hanem a természeti nehézségeket is leküzdötte”.
Frontinus mindenekelőtt megadta a strategema meghatározását. A strategemák, szerinte, a hadvezérek történelmi tevékenységéről szóló rövid feljegyzések. A strategemákban a korabeli „hadvezérek rendelkezésére állnak a megfontoltság és az éleslátás példái, amelyekkel táplálni tudják azt a képességüket, hogy maguk találjanak ki és valósítsanak meg hasonló katonai terveket. A már kipróbált tapasztalatokkal való összehasonlítás lehetővé teszi számukra, hogy ne féljenek az új elgondolások következményeitől”.
A strategemák: a katonai cselvetések történelmi munkákból összegyűjtött és típusok szerint rendszerezett összes fajtáinak gyűjteménye. Frontinus szerint a hadászat mindaz, amit „a hadvezér előre kigondolt terv szerint, kellő módon, teljes hivatottsággal és állhatatossággal hajt végre”.

A katonai cselvetések fajtáit Frontinus a hadicselekmények lefolyásának menetéből kiindulva rendszerezte. Négy alapvető fajtát különböztetett meg: a harc előkészítését és a saját szempontból kedvező helyzet létrehozását; a harcvezetést és a győzelem biztosítását; a várerődök ostromát és védelmét, valamint a hadsereg fegyelmének fenntartását. Egyes történészek kétségbe vonják, hogy a strategemáknak ez a felosztása Frontinustól származik.
Frontinus a harc előkészítése és a siker biztosítása érdekében elengedhetetlen feltételnek tekintette a saját terv titokban tartását és az ellenség terveinek felderítését, a helyzetnek megfelelő ténykedést, a lesállások alkalmazását, a felszerelés folyamatos kiegészítését, az ellenséges erők szétforgácsolását és a saját csapatokra kedvezően ható erkölcsi befolyás biztosítását. Az utóbbi tevékenységen a katonai lázadások lecsendesítését, az idő előtti harcba lépés megakadályozását, a csapatok harci szellemének megteremtését és a kedvezőtlen előjelek által sugalmazott félelem eloszlatását értette.

Frontinus szerint a győzelmet a harc idejének és helyének helyes megválasztásával, a harcrend célszerű felépítésével, az ellenség sorainak megbontásával, lesállások megszervezésével, az ellenség számára az „arany híd” létrehozásával, a saját sikertelenség leplezésével és a harcrend erélyes helyreállításával lehet biztosítani. Sikeres harc után be kell fejezni az ellenség szétzúzását. Sikertelenség esetén a rendet hozzáértően helyre kell állítani és nem szabad lehetőséget adni a csapatok csüggedésére.
Frontinus a várerődöket meglepetésszerű rohammal javasolta bevenni. A támadók tevékenységét illetően az ostromlottak félrevezetését és soraikban árulás előidézését ajánlja. Az ostromlottak készleteiben hiányokat kell előidézni, meg kell akadályozni, hogy kívülről erősítést kapjanak, a folyókat el kell vezetni az ostromlott várostól, és a vizet élvezhetetlenné kell tenni a védők számára. Meg kell tőrni az ostromlottak erkölcsi erejét; azt kell híresztelni, hogy az ostrom hosszadalmas lesz, félelmet kell ébreszteni bennük. Arról az oldalról kell a várerődbe betörni, ahonnan az ellenség nem várja, és a védőket színlelt visszavonulással kelepcébe kell csalni. A várerőd sikeres védelme érdekében ébernek kell lenni, erősítéseket kell szerezni, elegendő élelemtartalékot kell fel-halmozni, harcolni kell az árulók és a szökevények ellen, vállalkozásokat kell szervezni, és biztosítani kell az ostromlottak erkölcsi szilárdságát. A strategemák utolsó fejezete a szilárd katonai fegyelem fenntartásának eszközeit, az igazságosságot, az állhatatosságot, a jóindulatot és a mértéktartást tárgyalja.

Frontinus könyvében nem írja le részletesen a hadművészet mindezen követelményeit, hanem lakonikus formában kifejtett történelmi példákkal illusztrálja azokat. Az ilyen művek legfőbb hiányossága abban van, hogy szerzőik a történelmi tényeket a helyzettől elszakítva szemlélték, és a helyzet egyes részleteit abszolút érvényűeknek tekintették. Frontinus például azt írta, hogy a Cannae melletti ütközet sorsát a szél döntötte el, amely a rómaiak szemébe fújta a port.
Időszámításunk I. századában egyes katonai teoretikusok már igyekeztek megszabadulni a történelmi formáktól, és megelégedtek a történelmi példákra való rövid hivatkozásokkal. Ezek a teoretikusok rendszerezték a katonai elméleti kérdéseket, és műveiket szabályzat formájában írták. Ilyen például Onisandrosnak időszámításunk I. százada közepén napvilágot látott Utasítások a katonai parancsnokoknak című munkája. A szerző ebben a könyvben gyakorlati tanácsokat igyekszik adni a parancsnokoknak, többek között azzal is, hogy leírja a fővezérrel szemben támasztott követelményeket.

Onisandros nagy figyelmet fordít arra a kérdésre, hogy hogyan lehet a hadsereg erkölcsi szilárdságát megteremteni, megőrizni és megsokszorozni. Ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy a háborút „igazságos okból" kell megindítani. „Én úgy gondolom - írja -, hogy mindenekelőtt meg kell győződni a háború szükségességéről, és fel kell tárni az egész világ előtt a háború megindítására kényszerítő okok igazságosságát. Ez az egyetlen eszköz az istenség jóindulatának megnyerésére, az égi segítség biztosítására és a sereg felbátorítására, hogy hősiesen viselje el a hadjárat veszélyeit. Azok az emberek, akik lelkiismeretükben nyugodtak és meg vannak győződve róla, hogy nem támadnak másokra igazságtalanul, hanem saját biztonságukat védelmezik, ezen utóbbi feladat végrehajtására fordítják minden erejüket. Ugyanakkor azok, akik attól tartanak, hogy az igazságtalan háborúval feldühítik az istenséget, arra a gondolatra, hogy az ellenségtől esetleg vereséget szenvednek, félelembe esnek”.

Időszámításunk I. századában a római birodalom uralkodó osztálya legfőképpen a korábban meghódított területek megtartására törekedett, és megtörte a leigázott népek ellenállását. E feladat teljesítését Onisandros a védelmi háború „igazságos okának" nevezte. Az igazságos háború jelszavával növelni akarta a római katonák erkölcsi szilárdságát. Valójában azonban a római hadsereg igazságtalan, rabló háborúkat folytatott. Éppen ezért a római rabszolgatartók ideológusainak az volt a feladata, hogy álcázzák a háborúk igazi jellegét és azokat úgy tüntessék fel, mint az állam biztonsága és védelme céljából folytatott igazságos háborúkat. Onisandros az ideológiai ráhatás eszközeként a vallást javasolta felhasználni, amely „igazságos" háború esetén az istenség segítségét helyezte kilátásba és az áldozatok bemutatásakor előre jelezte a háború sikeres kimenetelét. Az Utasítások a katonai parancsnokoknak című mű szerzője a hadvezér egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy beleoltsa a hadseregbe a győzelembe vetett hitet.

Onisandros a sikeres háború második feltételének a haditervet jelöli meg, s ennek jelentőségét a ház fundamentumának fontosságával hasonlítja össze. Ahogy szilárd alap nélkül a ház összedől - mondotta -, úgy a háborúban sem lehet a vezető jól átgondolt haditerve nélkül sikert elérni. A terv nélküli vezér a sereget kifárasztja, szétzilálja és a vereség veszélyének teszi ki. A háború tervét „szilárd alapokon" kell kidolgozni, és a hadsereg, valamint a flotta harcértékének növeléséhez szükséges egyetlen eszközt se szabad figyelmen kívül hagyni. Onisandros az elsők között igyekezett bizonyítani a haditerv jelentőségét.

A sikeres haditettek alapjait fejtegetve, az ókori teoretikus a menet megszervezésével kezdi. Véleménye szerint menet közben mindenekelőtt a rendet és a hadsereg állandó harckészültségét kell biztosítani, még abban az esetben is, ha az ellenség távol van. A menet biztonságos végrehajtása eszközének a csapatfelderítést tekinti, amelyet - véleménye szerint - a lovasságra kell bízni.
A hegyi átjárókon való erőszakos átkelés biztosítása érdekében a hegycsúcsok előzetes megszállását javasolja néhány osztaggal. Pihenők tartásánál - ha csak egyetlen napról is van szó - sáncokkal és árkokkal megerődített tábor létesítését, éjjelre pedig megerősített közelbiztosítás szervezését tartja szükségesnek.
„Hosszabb pihenő esetén és olyan időszakban, amikor a hadsereg nem hajt végre harctevékenységet, a tapasztalt hadvezérnek mindig meg kell szerveznie a csapatkiképzést, mert a sereg bármennyire fáradt is, a kiképzést köteles pihenésnek tekinteni, helyes módszernek arra, hogy úgy harcoljon, hogy ne rendítse meg semmiféle harci veszély”. Az ókori teoretikus hangsúlyozza, hogy a tétlenség lazítja a katonai fegyelmet és észrevehetően csökkenti a csapatok harckészségét.

Onisandros nagy figyelmet fordított az ellenség felderítésének meg-szervezésére, a kémek elleni harc rendszabályaira és a katonai titkok megőrzésére. Az Utasítások a katonai parancsnokoknak részletesen tárgyalja a csapatok harcrendjét, a gyalogság és a lovasság, továbbá a harcrendi elemek közötti együttműködés megszervezését. A szerző nem javasolta túlságosan elnyújtani a falanx szélességét, azért, hogy az ellenség ne tudja arcvonalát átkarolni és áttörni. Véleménye szerint az erők egy részét a harcoló csapatok biztosítására, egy másik részét pedig lesállásba kell rendelni. Az utóbbi az általános tartalék szerepét is betöltheti.
A harc folyamán - írja Onisandros - különösen dezorganizálja az ellenséget a hátába irányuló roham, amelyet előzetesen elő kell készíteni. A saját csapatok harci kedvének növelése céljából harc közben ki kell hirdetni „a kedvező híreket, még ha hamisak is azok”. Az ókori teoretikus igen gyakran javasolta a saját csapatok megtévesztését. Ez az álláspontja hibás, mert a saját csapatok becsapása a hadvezérbe vetett bizalom elvesztésére vezet, s kizárja a győzelem lehetőségét.

A hadvezér a csapatok vezetését és általában a harci utasítások kiadását az alárendelt parancsnokokon keresztül, a katonai hierarchia szigorú betartásával köteles megvalósítani. E követelmény be nem tartása dezorganizálja a sereget és megfosztja a katonai parancsnokot a harc irányításának lehetőségétől. A harctervet gondosan ki kell dolgozni, a hadvezér azonban a helyzetnek megfelelően köteles tevékenykedni, mert már a harc felvétele is megváltoztathatja az eredeti helyzetet és feltárhatja „a sok mindenben különböző körülményeket".
A hadvezér - hogy csapatai vezetését el ne veszítse - ne harcoljon. A személyes példamutatás több veszélyt rejt magában, mint amennyi hasznot hajt, mert - Onisandros szerint - a harcoló katonára háruló kötelességek teljesítése lehetetlenné teszi, hogy a hadvezér „ésszel tevékenykedjék", holott ez a legfőbb kötelessége.
A harc sikeres befejezésekor a hadvezér köteles kitüntetni mindazokat, akik a harcban bátran és hősiesen viselkedtek. Ami a foglyokat illeti, Onisandros véleménye szerint, nem mindig kell megengedni a kirablásukat, jobb rabszolgaságra vetni őket. „A hadijog és az igazságosság" a zsákmánynak a katonák közötti szétosztását követeli. Biztosítani kell számukra „a lakomát, a nyugodt életet otthonaikban és a nehéz munka alóli mentesítést”. A rabszolgatartó rendszer ideológusának elképzelései szerint ezek az „igazságos okból folytatott háború” erkölcsi és gazdasági alapjai.

A római hadsereg bomlásának és a hadművészet hanyatlásának időszakában a katonai teoretikusok figyelmüket a múltra irányították. A IV. század egyik katonai teoretikusa Vegetius volt. Vegetius gondosan tanulmányozta a múlt haditapasztalatait és katonai elméleti munkáit, majd megírta A hadügy alapjainak rövid kifejtése című munkáját, amelyben képet ad a rómaiak hadművészetének fejlődéséről. Vegetius a hadművészet általános elméletét a görögök és különösen a rómaiak gazdag hadtörténeti tapasztalatainak tanulmányozása alapján fejti ki. Beszél a hadsereg feltöltéséről, kiképzéséről és szervezéséről, leírja a harcrendeket és a harceljárásokat, rögzíti a hadviselés és a harc megvívásának legfontosabb szabályait, valamint a várerődök védelmének és ostromának módjait.
Vegetius egész munkája négy kis könyvből (fejezetből) áll, amelyeket röviden és érthetően írt meg. E könyvecskék tulajdonképpen a régi római hadsereg szabályzatai voltak. Vegetius abban a korszakban élt. amikor a római hadművészet és az egész rabszolgatartó társadalmi rend már a hanyatlását élte. Ez a körülmény Vegetius munkáira is rányomta bélyegét.
Vegetius nem tudta feltárni a római hadsereg harckészsége hanyatlásának igazi okait. A császári hadsereg gyengeségét a múlt hagyományainak elvetésével és a régi példák elfeledésével magyarázza. Ez az oka annak, hogy állandóan a rabszolgatartó köztársaság idején elért katonai vívmányokat hangoztatja, és ezért követeli tüzes hangú felhívásaiban, hogy állítsák vissza a IV. század császári hadseregében ezeket a vívmányokat. Vegetius a múltat dicsőíti és a hadsereg harckészségének növelése érdekében a múlt hagyományainak visszaállítását javasolja. Ezáltal akarta biztosítani az elnyomott tömegek felkeléseinek letörését és a provinciák megtartását. Mindenekelőtt ebben nyilvánul meg Vegetius munkájának osztálylényege.

A hadsereg kiegészítésekor - Vegetius szerint - az újoncokat a mérsékelt éghajlat alatt fekvő országokból kell kiválogatni, és a városiakkal szemben előnyben kell részesíteni a faluról származó népet, amely alkalmasabb a katonai szolgálatra. Ha városiak behívása is szükséges, akkor azokat haladéktalanul meg kell tanítani dolgozni, futni, terhet cipelni, hozzá kell szoktatni őket a forrósághoz és a porhoz, a szűkös és nyers ételekhez, valamint a szabad ég alatt, vagy könnyű sátrakban való éjjelezéshez.
A hadseregbe a fiatalságot kell bevonultatni. A fiatal harcos jobban elsajátítja a katonai ismereteket, kitűnik mozgékonyságával és ügyességével. „A mozgékonyság az - írja Vegetius -, ami a sok gyakorlat után a harcost erőteljessé teszi.” Az újoncok kiválasztásánál a termettel szemben előnyben kell részesíteni az erőt, nagy figyelmet kell fordítani az arckifejezésre, a tekintetre és a test felépítésére.
„Az állam java egészében véve attól függ, hogy az újoncokat helyesen választják-e ki, nemcsak testileg, hanem lelkileg is.” Ezért - Vegetius véleménye szerint - tekintetbe kell venni az újoncok származását és erkölcsét is. „A bécsületérzet teszi leginkább alkalmassá a katonát, a kötelességérzet megakadályozza abban, hogy megfutamodjék és győztessé teszi.” A gyávát oktatni hasztalan. A katonának bátornak kell lennie, „hiszen bármilyen összeütközésnél nem annyira a katonák számának, mint inkább azok bátorságának van jelentősége".

A hadsereg kiképzéséről szólva, Vegetius azt tanítja, hogy „aki békét akar, az készüljön háborúra; aki győzni akar, szorgalmasan képezze katonáit; aki kedvező eredményt akar elérni, az a hozzáértésre, a tudásra és nem a véletlenre támaszkodva viseljen háborút”. A győzelem záloga a hadsereg kiképzése. „Nincs erősebb, boldogabb és dicsőbb állam, mint az, amely kiképzett katonákban gazdag.”

A csapatkötelékben töltött hosszú szolgálat önmagában még nem biztosítja a katonai ismeretek elsajátítását. „Minden művészet a gyakorlattól függ.” Ezért - Vegetius nézete szerint - a fegyverforgatás elsajátítását mindennap és főleg terepen kell gyakorolni, „mert amennyire szomjúhozza a jól képzett katona az ütközetet, annyira fél tőle a képzetlen. Végül is tudni kell, hogy az ütközetben a harci jártasság nagyobb haszonnal jár, mint az erő. Ha a katona nem tanulta meg a fegyverforgatás művészetét, semmi különbség nincs a katona és az egyszerű falusi lakos között.”
A kiképzésnek huzamos ideig kell tartania, hogy a katonák a fegyverforgatás elsajátításának művészetét ne tekintsék jelentéktelen vagy könnyű dolognak. A katonákat mindenekelőtt dolgozni kell megtanítani. „Igen gyakran kell kényszeríteni erdőirtásra, teherhordásra, árokugrásra, a tengerben vagy a folyóban való úszásra, teljes lépésben végrehajtott menetelésre, vagy fegyverzettel és felszereléssel történő futásra, hogy a mindennapi munkához szoktatás eredményeként háború idején ne érezze azt nehéznek.”
Vegetius azt javasolta, hogy a kiképzésnél használt fegyvereket a hadifegyvereknél nehezebbre készítsék, mint ahogy ez a köztársaság idején a római légióknál szokásos volt. „A munka jóvoltából - mondja - a sereg megifjodik, de a semmittevéstől elöreg-szik és legyengül.”

Mire kell tanítani a csapatokat? „Amint az mindenki előtt világos, béke idején meg kell csinálni mindazt, amire a harcban szükség van” - írja Vegetius. Milyen volt az akkori időben a harckiképzés? Az újonckiképzés első része a katonai lépés, a gyors és egyöntetű mozgás oktatása volt. A mozgás három fajtáját különböztették meg: a katonai lépést (nyáron öt óránként 20 mille"), a teljes lépést (ugyanezen idő alatt 24 mille) és a futást. A katonai lépés oktatását 60 font megterheléssel végezték. A katonákat megtanították szökelléssel előremozgatni, akadályokat leküzdeni és úszni. A harckiképzés következő fontos része a fegyverforgatás oktatása volt.
A légionárius megtanult a kopjával bánni, íjjal lőni és 200 lépés távolságra parittyával követ hajítani. A katonát megtanították a pajzs mesteri kezelésére is. Minden katonának jó lovasnak kellett lennie. „Ismeretes - írja Vegetius -, hogy a csatában semmi se segíti úgy a katonákat, mint az állandó gyakorlásból fakadó jártasságuk abban, hogy a harcrendben hogyan kell megőrizni a sorok felépítését és hogyan kell megakadályozni a sorok széthúzódását, továbbá annak ismerete, hogy a rend megbomlása esetén sehol sem szabad sűrű tömegben összegyülekezni.” Ezért tanították az újoncokat hosszú sorokban menetelni, a sorokat megkettőzni, karré alakban (négyszögű alakzatban), ékben (háromszögű alakzatban), továbbá kör alakzatban felállni.
A lovasok és a gyalogosok havonként háromszor kötelesek voltak teljes fegyverzetben és felszereléssel kivonulni a terepre, menetgyakorlatra, amelyet 10 mille távolságra, katonai lépésben hajtottak végre. A menetgyakorlatot sík és átszegdelt terepen tartották. Végül megtanították az újoncokat a megerődített tábor építésének művészetére is. Az újoncnak tudni kellett árkot ásni, karót földbe verni és más műszaki munkát végezni. „A fiatal katona, aki mindezt elsajátította, bármilyen ellenséggel tud harcolni, s az számára nem félelmet, hanem élvezetet jelent.”



Folytatás: A katonai elmélet az i. e. II. századtól időszámításunk IV. századjáig II. rész