logo

XXI September AD

A hadművészet az I-II. században a római birodalom ellen küzdő népek háborúiban III. rész

Hadművészet a 77-83. évi britanniai háborúban

A judeai háború idején Galliában lázadás tört ki a római elnyomók ellen. Ennek elfojtása után a rómaiak a Középső és az Alsó-Rajnán előbbre tolták a határt és annak biztosítására megerődítetett támpontok, castellumok rendszerét hozták létre. Rajna menti helyzetük megszilárdítása után a rómaiak hódító hadjáratokat indítottak Britanniába. Tacitus szerint Iulius Caesar csak megmutatta, de nem adta át utódának, vagyis nem hódította meg Britanniát.
Az i. e. I. század végén a római flotta végighajózott Britannia partjai mentén és megállapította, hogy az sziget. A sziget déli részén veteránokat telepítettek le, és azt római provinciává tették. A Britanniában lakó törzsekre adót vetettek ki és kötelezték őket, hogy katonákat adjanak a római hadseregbe. A hatalmukkal visszaélő római tisztviselők kegyetlenűl elnyomták és megalázták Britannia törzseit. A britek gyakori felkelései a római hódítók ellen, ennek a zsarnok politikának voltak a következményei.

Az I. század második felében a britek fő fegyverneme a hosszú karddal felfegyverzett gyalogság volt. A kard vége nem volt hegyes, így szúrni nem lehetett vele. A britek védőfegyverzete a rövid pajzs volt. Néhány törzs, mint korábban is. harci szekereken harcolt. A britek ellenállóerejét a törzsek közötti viszály igen meggyengítette. Nem véletlenül mondotta Tacitus, hogy minden törzs egyedül harcol, de valamennyit együtt győzik le.
Vespasianus 77-ben Britannia igazgatásával Iulius Agricolát bízta meg, aki a hadseregben megszilárdította a fegyelmet, harcot indított a hatalmukkal visszaélő tisztviselők ellen, és több hadjáratot indított a felkelő törzsek megfékezésére. Tacitus feljegyzései szerint a hadjáratok idején Agricola figyelme mindenre kiterjedt. Az engedelmes katonákat megdicsérte, a hanyagokat megbüntette. A mocsarak és az erdők felderítését, továbbá a táborhelyek kiválasztását maga végezte. Nem hagyta nyugton a felkelő törzseket. Meglepetésszerű rajtaütésekkel pusztította területüket. Agricola a meghódított területeket mesterien kiválasztott helyeken épített erős támaszpontokkal erődítette meg. A helyőrségek részére egész évre elegendő tartalékokat biztosított. A brit törzsek e támaszpontok közül egyet sem tudtak se rohammal, se blokád útján elfoglalni.

Agricola 82-ben nagy hadjáratot tervezett Caledonia, a sziget északi része meghódítására. A flotta erőivel már előzetesen felderítette az összes kikötőket, és összeállította a szárazföldi-tengeri hadjárat tervét. Meg-szervezte a szárazföldi hadsereg és a flotta együttműködését. A flotta a gyalogságot és a lovasságot közvetlenül kísérte, és a tengerről biztosította együttműködésüket. Tacitus szerint egy ugyanazon táborban gyalogosokat, lovasokat és tengerészeket is lehetett látni. A flotta támogatta a szárazföldi hadsereget a mocsarak, az erdők és a hegyek leküzdésében. „És - a foglyok elbeszélése szerint - a britek flottánk láttára sóbálvánnyá váltak, mert a legyőzöttek számára azután, hogy tengerük titka feltárult, az utolsó menedékhely is bezárult.
A caledoniai törzsek elhatározták, hogy megelőzik a rómaiakat és néhány, egymással együttműködő osztaggal támadást kezdeményeztek. Számszerűleg túlszárnyalták a rómaiakat, és emellett jól ismerték a terepet is. Agricola, hogy a britek meg ne kerülhessék a rómaiakat, csapatait három részre osztotta. A brit törzsek ezt kihasználták, és éjjel váratlanul megrohamozták a leggyengébb 9. légiót. Az őröket sikerült megölniük, és betörtek a táborba. Agricola felderítőitől értesült a 9. légió elleni támadásról. Gyalogos és lovas osztagot küldött ki, amely hátulról megrohamozta a briteket és megmentette a rómaiakat a teljes megsemmisüléstől.

A germán törzsekből toborzott római csapatok nem voltak elég megbízhatóak. A 82. évi hadjárat idején a germán usipet törzs egyik cohorsa megölt egy római centuriót és több római katonai instruktort, majd birtokba vett három hajót, és megszökött.
Agricola 83 nyarán a hadjáratot a flottával kezdte, amelyet azzal a feladattal küldött előre, hogy pusztítsa végig a partmenti övezetet, ö maga a szárazföldi hadsereg főerőivel kijutott a Grampians-hegységhez (Közép-Skócia hegyei), melyet Caledonia törzsei több mint 30 ezer emberrel szálltak meg. A Grampians-hegység lejtőin folyt le az ütközet, amelynek részleteit Tacitus feljegyzéseiből ismerjük.
A britek három vonalban építették fel harcrendjüket: az első vonalat az arcvonal mentén nagy zajjal közlekedő harci szekerek képezték; a másodikat a széles arcvonalon szétbontakozott gyalogság, a harmadikat pedig oszlopokban álló gyalogos osztagok. Az első és a második vonal sík terepen helyezkedett el, a harmadik viszont - Tacitus szerint - „mintha felfelé kapaszkodott volna a hegy lejtőin.”

A rómaiak harcrendjének mélységi, de különösen szélességi kiterjedése igen kicsi volt. Az első vonalban a kisegítő gyalogság nyolcezer embere állt, s ezek szárnyain háromezer lovas helyezkedett el. A második vonalat a légiók képezték, amelyek sánc mögött álltak, hogy a győzelem díszei legyenek, ha azt római vér(ontás) nélkül vívnák ki, és segítségül szolgáljanak, ha (a kisegítő csapatokat) visszaszorítanák.” Mivel a rómaiak arcvonala keskenyebb volt a britek arcvonalánál, Agricola parancsot adott a sorok lazítására. Az első sort megnyújtotta, hogy az ellenség az arcvonal megrohamozásával egyidejűleg ne tudja a szárnyakat átkarolni.


A harc első etapja: harc a hajítófegyverekkel és a római harcrend első vonalának támadása

A harcot az íjászok kezdték. A britek nyílfelhőbe borították a rómaiak első vonalát, ugyanakkor ők maguk rövid pajzsaikkal mesteri módon védekeztek az ellenség nyilaival szemben. A római lovasság ezután megrohamozta a britek harci szekereit, és megfutamította azokat. Agricola ezt követően parancsot adott a germán törzsek karddal felfegyverzett cohorsainak, hogy rohamozzák meg a britek második vonalát.
A roham sikeresen indult. A britek vonala megbomlott. A germán cohorsok a római harcrend első vonalából visszamaradt cohorsokat is magukkal ragadták, amelyek megkezdték az előretörést a magaslatra. Első feladatának végrehajtása után, a római lovasság is bekapcsolódott a gyalogság harcába és segített visszaszorítani a briteket.


A harc második etapja: a britek ellenlökése és annak elhárítása a római lovassággal

Amikor a római harcrend első vonala belemerült az üldözésbe, a britek harmadik vonala leereszkedett a dombokról, átkarolta a rómaiak szárnyait és a rómaiak első vonala mögé került. Agricola a brit ellenlökés visszaverésére kivett a tartalékból „négy szárnyat” és parancsot adott ne kik, hogy védjék ki az ellenséges átkaroló mozdulatát. Ugyanakkor az arcvonalból is kivont „két szárny lovasságot”, amelyet a britek hátába irányított. A római lovasság rohamai eldöntötték az ütközet sorsát: a britek megkezdték a visszavonulást az erdő irányába.


A harc harmadik etapja: a britek üldözése 

Miközben a britek visszavonultak az erdőhöz, bekerítették a római hadsereg egyes önálló, üldözéssel lekötött harci csoportjait. Agricola azonban erős könnyűfegyverzetű cohorsokat küldött ki a hajtóvadászat megszervezésére. A lóról szállt lovasok egy részét a hegyszorosokba rendelte. Az erdővel kevésbé fedett terepre lovasokat küldött. A jól megszervezett üldözés megtörte a britek utolsó ellenállását is és futásnak eredtek. Az üldözést a sötétség beálltával beszüntették. Tacitus feljegyzései szerint közel tízezer britet öltek meg, ugyanakkor a rómaiak mindössze 360 embert vesztettek. A veszteségek ilyen aránya természetesen valószínűtlen.

A Grampians-hegyeknél vívott harc a brit törzsek ellenálló erejének növekedéséről tanúskodik. Harcrendjük mély volt, s igyekeztek átkarolni a rómaiak szárnyait. A harcmezőn manővereztek és a visszavonulás idején igyekeztek csapdákat állítani az ellenségnek. A rómaiak harcában új vonásokat figyelhetünk meg. A Grampians-hegyeknél vívott ütközetben a római légiók tulajdonképpen nem vettek részt, hanem csak várakoztak a sáncok mögött, , hogy a győzelem díszei legyenek”. A harc minden terhét a germán, a gall, sőt a leigázott brit törzsekből szervezett kiegészítő csapatok vállára rakták.
A harc sorsát a gyalogsággal együttműködő lovasság döntötte el, amely vereséget mért a harci szekerekre, elhárította a brit harcrend harmadik vonalát képező osztagok bekerítő mozdulatát, továbbá biztosította és végrehajtotta az üldözést. A lovasság volt a manőverezés fő eszköze. A grampiansi győzelem után a római felderítés megállapította, hogy a britek maradványai szétszóródtak és lakóhelyeiket megsemmisítve, elrejtőztek. A nyár a vége felé járt, ezért a római hadsereg a flotta kíséretében visszatért téli szállására.

A római hadsereg hadjáratainak eredményeképpen Britannia római provinciához egy új, nem túl nagy területet csatoltak. Az északi brit törzsek ellenállását azonban nem tudták megtörni. A rómaiak Britanniában később kénytelenek voltak átmenni védelembe. Hadrianus császár uralkodása ideién (117-138) a sziget legkeskenyebb részén határsáncot építettek. A sáncon erős bástyákat emeltek, a sánc mögött pedig jó utakat építettek. A Hadrianus-sánc napjainkig is fennmaradt.
A Hadrianus-sánctól északra a rómaiak által később meghódított terület megerősítésére Antonius császár uralkodása alatt (138-161) újabb, úgynevezett Antonius-sáncot építettek. A császári Róma mindinkább hadászati védelembe ment át. A rómaiak Traianus uralkodása idején vívták utolsó sikeres hódító háborúikat. Birtokba vették Dáciát (Romániát), Arménia egy részét és egész Mezopotámiát. A római birodalom területe ekkor volt a legnagyobb.

A római reguláris hadsereg létszáma állandóan emelkedett. Traianus alatt (98-tól 117-ig) a hadseregnek 30, Septimius Severus alatt (193-tól 211-ig) 33 légiója volt. A hadsereg létszámának növekedésével egyidejűleg romlott a hadsereg összetétele, megváltozott a fegyverzete és a harcászata. A nehézfegyverzetet elvetették. A kiképzés régi rendszere fokozatosan megváltozott.
A hadseregben nőtt a pompa, csökkent az erő és az ellenállóképesség. A különböző hajítófegyverekkel ellátott könnyű fegyverzetű csapatok számos fajtája alakult ki. A római gyalogságot jellemző sajátosságok eltűntek. „A nehéz páncélvérteket elvetették, a nehéz kopját könnyűvel cserélték fel. A cohorsokba szervezett légiók ismét a fordulásra képtelen falanxra kezdtek hasonlítani. És mivel az ellenséggel vívott kézitusától való általános tartózkodás az ezen időszak gyalogságát jellemző vonás lett, az íjat és a dárdát most már nemcsak a széttagolt harcrendben vívott harcban, hanem a gyalogság tömör harcrendi felépítésében is kezdték alkalmazni.”

A római hadsereg harcrendje visszatért a falanxhoz, de ez a harcrend most inkább a védelemre volt alkalmas, mint a támadásra. Már Augustus csökkentette a cohorsok közötti távközöket, és megszüntette a harcrend harmadik vonalát. Minden vonalban öt-öt. cohors helyezkedett el. A harcrend mélysége nyolc sorból állt. Augustus után befejezett tény lett a falanxhoz való visszatérés.
A légió még mindig tíz cohorsból állt, de a cohorsokat most nem egymás mellett helyezték el, mint azelőtt. Az első öt cohors az első négy sort, a másik öt pedig a négy hátsó sort alkotta. Az egész légió nyolc sorban sorakozott fel. Az első négy sor könnyű pilummal, a hátsó sorok kopjával voltak felfegyverezve. A kilencedik és a tizedik sort a légiók létszámába nem számító íjászok képezték. Az onager-okat a falanx mögött, a ballistákat pedig a szárnyakon helyezték el. A cohorsok elvesztették harcászati önállóságukat és harc közben nem tudtak manőverezni.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)