logo

XVIII September AD

A hadművészet az I-II. században a római birodalom ellen küzdő népek háborúiban II. rész

A hadművészet a 66-70. évi Judeai háborúban

A rómaiak 63-ban elfoglalták a judeai állam fővárosát, Jerusalemet. Judeát bekebelezték a szíriai római provinciába. A judeai vallás sajátosságait tekintetbe véve, a rómaiak judeaiakat nem toboroztak a hadseregbe. Felmentették őket a császári kultuszban való részvétel alól és megőrizhették a synedriont is, ezt a magasabb vallási-politikai intézményt. A lakosság azonban óriási adót fizetett e kiváltságokért. A római katonák azonban gyakran figyelmen kívül hagyták az idegen elnyomás alatt élő judeaiak vallási kiváltságait. Emiatt összeütközésekre került sor a judeaiak és a rómaiak között.
Júdeábán a helyzetet bonyolulttá tette a különböző társadalmi csoportok belső harca. Ezek a csoportok különbözőképpen viszonyultak a római államhoz. A rómaiak a judeai felső papság pártjára, a sadduceusokra támaszkodtak. Rajtuk kívül voltak azonban más társadalmi csoportok is: a rituális szertartások helyességét ellenőrző és a városi lakosság felső és középső rétegeire támaszkodó papság egy része, a farizeusok; a keresztények bizalmát élvező demokratikus csoportosulás, a zéloták; továbbá a judeai kereszténység egy részétől támogatott vallásos szervezet, az esseusok. A rómaiak ellen felkelt judeaiak 66-ban kezdődő felszabadító háborújának fő mozgató erői a városi szegénység, a városi közép-réteg és a kereszténység voltak, akiket a zéloták szerveztek meg a rómaiak elleni küzdelemre.

A judeai háború Jerusalemben azzal kezdődött, hogy a felkelt judeaiak megsemmisítették a római helyőrséget. Ugyanazon év októberében Caius Cestius Gallus szíriai praefeetus parancsnoksága alatt mintegy 20 ezer embert számláló római hadsereg érkezett Jerusalemhez és elfoglalta a város egy részét. A jól megerődített Templomhegy sikertelen megrohamozása után azonban - mintegy hatezer embert vesztve - kénytelenek voltak rendezetlenül visszavonulni. Néró római császár Flavius Vespasianus parancsnoksága alatt nagy erőket küldött Júdeába azzal a feladattal, hogy fojtsák el a felkelést. Ez a háború a rómaiak részéről a Judea feletti uralomért, a provincia rendszeres kirablását biztosító körülmények fenntartásáért és a keleti hódítások megőrzéséért folyt.

A rómaiak felett 66-ban aratott győzelem után Jerusalemben fővezéreket választottak, akik között - a védelem megszervezése végett - felosztották Judea területét. Iosephus (aki később, mint történetíró, Iosephus Flavius néven megírta a judeai háború történetét) Galileát kapta, amelynek fontos hadászati jelentősége volt, ugyanis lezárta a rómaiak Júdeába vezető útvonalait.
Iosephus Galileában mindenekelőtt a helyi önkormányzatot szervezte meg, s csak azután fogott hozzá a fontosabb védelmi pontok erődítési munkálataihoz és a hadsereg megszervezéséhez. Kiválogatták a helyi fiatalokat, és azokat összegyűjtött, régi fegyverzettel látták el. A galileai hadsereg mintegy 65 ezer gyalogost számlát. Ezek közül 4500 fő zsoldos volt. A lovasság 250 emberből állt. A hadseregnek tehát lényegében nem volt lovassága.

A hadsereg megszervezése és kiképzése bizonyos sajátosságokkal ugyan, de lényegében római minta szerint folyt. A szervezést a tízes rendszerre alapozták: a sereget tizedekre, századokra és ezredekre osztották, amelyek élén megfelelő parancsnokok álltak. A katonai fegyelmet megszilárdították. A katonákat fegyverismeretre, alakzatváltoztatásokra és harcászatra oktatták: támadásra, visszavonulásra, gyülekezésre, a szárnyak szétbontakozására és a harcrendi részek együttműködésére, arra, hogy „a győző rész miképpen ad segítséget a másik résznek az utóbbi szorult helyzete esetén”, és így tovább.

A Vespasianus vezette és körülbelül 18 ezer embert számláló három légióból (23 cohorsból), 5-6 ezer lovasból, továbbá a függő helyzetben levő területekről származó több mint tízezer fős létszámú kiegészítő csapatokból álló római hadsereg - Flavius feljegyzései szerint összesen mintegy 60 ezer ember - benyomult Galileába. Az erőviszonyok Galila-ban számszerűleg körülbelül egyenlőik voltak, de a rómaiak számán, nagy előnyt jelentett az, hogy állandó, reguláris hadseregük volt, amelyet légiók alkottak.
Flavius közöl bizonyos szervezési részleteket a római hadsereg menetrendjéről. A menet megszervezésekor a rómaiak kisegítő osztagokat é. íjászokat küldtek előre azzal a feladattal, hogy verjék vissza az ellen esetleges támadását és derítsék fel a lesállásra alkalmas tereprészeket Ezek az osztagok a feladat jellegének megfelelően, erős felderítő egységet voltak, amelyeket gyalogságból, lovasságból, továbbá útjavító műszaki munkásokból álló elővéd követel. Az elővéd mögött a lovasság fedezete mellett a parancsnoki állomány málháját szállító szekérsor haladt.
Vespasianus válogatott gyalogsággal és lovassággal a fő erők élén tartózkodott. Mögötte öszvérekkel vontatott ostromgépek vonultak. Azután következtek a legátusok és a cohorsok parancsnokai, nyomukban a jelző-kürtösökkel (a rómaiaknak nem volt katonai zenekaruk). A kürtösök után a légiók, majd a légiók szállító járművei következtek. A főerők oszlopának végén a zsoldosok meneteltek. A menetoszlopot hátulról nehézfegyverzetű gyalogságból és lovasságból álló utóvéd biztosította. A római hadseregben megvolt a menetrend minden fő eleme: a felderítés, az elővéd, a főerők és az utóvéd. Az oldalbiztosításról a forrásmunkák nem közölnek adatokat. Az ilyen menetoszlop hossza több tíz kilométer volt.

A Galileátia betört rómaiak lerombolták a városokat, a fegyverfogható judeaiakat megölték, a lakosság megmaradt részét pedig rabszolgaságra vetették. Csak Iotopatus városa fejtett ki szívós ellenállást, amelynek védelmét Iosephus vezette, aki elhatározta, hogy a rómaiakkal nyílt mezőn nem ütközik meg. Iosephus szerint a rómaiak - a harcban elesetteket is számítva - a város több mint 40 ezer lakosát irtották ki. Ezek szerint Iotopatus helyőrsége nem lehetett több tízezer embernél. Ebben az esetben hatszoros túlerő volt a rómaiak oldalán.
A rómaiak számára nagy előnyt biztosított az is, hogy 160 hajítógépük, katapultájuk és ballistájuk volt.
Vespasianus ezer lovast küldött előre azzal a feladattal, hogy vegyék körül Iotopatus városát és zárják el a külvilágtól. Ezt végre is hajtották. A következő napon megérkeztek a római főerők és a várostól északra táborba szálltak. Iotopatust kettős gyalogsági és egy lovassági vonallal vették körül. így kerítették be a meredek sziklán épült, megerődített várost, amelyhez megközelítési utak csak észak felől vezettek.


A harc első etapja: a rómaiak előkészületei a várerőd rohammal való elfoglalására

Vespasianus a város bekerítését követő napon parancsot adott az északi erődfal megrohamozására. A judeaiak a falhoz vezető megközelítési utakon fogadták a rómaiakat. Megkezdődött a harc. Az ostromra induló nehéz gyalogság rohamát a római íjászok, parittyások és kopjavetők készítették elő. Iotopatus helyőrsége általános kirohanást hajtott végre és a rómaiakat ellenlökéssel messze visszavetette a falaktól. A sötétség beálltával beszüntették a harcot. A rómaiak négy napon keresztül rohamozták a várerődöt, de a helyőrség a rohamozókat kitörésekkel visszaverte. A rómaiak kénytelenek voltak lemondani a várerőd rohammal való bevételéről.


A harc második etapja: a roham műszaki előkészítése

Vespasianus az ötödik napon összehívta a haditanácsot. Elhatározták, hogy az északi fallal szemben sáncot emelnek. A hadsereget három részre osztották: egyesek fát termeltek ki és szállítottak, mások követ és földet hordtak, a harmadik rész oszlopokra tűzött fűzfavessző fonatok védelme alatt a sáncot építette. A judeaiak az erődfalakról nagy köveket dobáltak a rómaiakra és nyíllal lőtték őket. Ekkor Vespasianus megparancsolta, hogy lőjék a falakat az összes kopjahajító katapultával, kőhajító ballistával és nyíllövő scorpióval. Az arab íjászok, parittyások és kopjavetők ugyanekkor a falaikat és a hozzájuk vezető utakat lőtték. A judeaiak kénytelenék voltaik távozni a falakról.
Iosephus kisebb csoportokkal kirohanásokat hajtott végre. Ezek a csoportok szétrombolták a védőtetőket, megölték a műszaki munkát végző római katonáikat, megrongálták a sáncot és a tartó cölöpökkel együtt felgyújtották a tetőzetet. Vespasianus megállapította, hogy az ostromlétesítmények közötti hézagok elősegítik a kirohanások sikerét. Ezért megparancsolta, hogy a védőtetőket egyesítsék egymással, hogy ezzel megteremtsék a biztosító osztagok közötti összeköttetést és együttműködést. A judeaiak a kirohanásokat kénytelenek voltak beszüntetni.

Amikor a rómaiak a sáncot már majdnem a várfal oromzatának szintjéig emelték, Iosephus összegyűjtötte a városban élő összes kőműveseket és megparancsolta nekik, hogy erősítsék meg a falakat. A falakon dolgozók védelmére oszlopokat állítottak fel és azokra lenyúzott, friss ökör bőröket feszítettek ki, melyek felfogták az ellenség hajítógépeivel lőtt köveket. Az égő tűzcsóvák a nedves bőrökre esve, veszélyteleneknek bizonyultak, s a nyilak is elsiklottak azok felületén. Iosephus szerint a falakat sikerült 40 méter magasra emelni. A falakon bástyák és mellvédeket építettek. Az ostromlétesítmények rombolása végett a judeaiak éjjel-nappal kirohanásokat hajtottak végre.
A rómaiak előretólt őrségeit néha egészen a táborukig sikerült visszaszorítaniuk. Vespasianus a kitörések visszaverését az arab íjászokra és a szíriai parittyásokra bízta akik tojás alakú ólomgolyókat hajítottak az ellenségre. Amikor a judeaiak a lövedékek által pásztázott területre értek, előre lendültek és megrohamozták az íjászokat és a parittyásokat.

A sánc magassága már megközelítette a várfalét. Vespasianus mci; parancsolta a faltörő kos felállítását, hogy rést üssön a falon. A faltom kos felállítását parittyások, íjászok és a hajítógépek biztosították. A faltörő kos első ütésére a fal megremegett. Iosephus megparancsolta, hogy töltsenek meg zsákokat pelyvával és azokat eresszék mindig arra a helyre, ahová a faltörő kossal céloznak. A zsákok megváltoztatták az ütés irányát és csökkentették erejét. Ekkor a rómaiak hosszú rudakra sarlókat erősítettek és felhasították velük a zsákokat. A faltörő kos ütései alatt a fal omladozni kezdett. A judeaiak három önálló csoporttal kirohanást szerveztek és visszavetették az ostromsáncról a rómaiak 5. és 10. légióit, gépeiket felgyújtották, védőtetőiket pedig összetörték.
A rómaiak azonban ugyanezen a napon este ismét felállították a faltörő kost és fáklyafénynél éjjel is folytatták az ostrommunkákat. Reggelre a fal beomlott. „Mielőtt azonban a rómaiak felállították volna a rohamlétrákat, Iosephus egyik jól felfegyverzett és páncélvértbe öltözött osztaga a lerombolt fal mögé új falat épített.”


A harc harmadik etapja: a várerőd második általános rohama

Vespasianus reggel a lerombolt fallal szemben összpontosította főerőit és parancsot adott az erődfal megrohamozására. A csapatok egy részét rohamlétrákkal az épségben maradt falak leküzdésére különítette ki, hogy ezáltal megossza a védők erejét. A kopjákkal és jó védőfegyverzettel felszerelt, lóról szállt lovasság a réssel szemben három sorban állt fel. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy mihelyt leeresztik a felvonóhidakat, azonnal megrohamozzák a rést. A második vonal válogatott, nehézfegyverzetű gyalogságból állt. A harmadik vonalban helyezkedtek el az íjászok, a parittyások és a hajítógépek. A negyedik vonalat a falak mentén húzódó magaslaton álló lovasok képezték. Ezek kötelesek voltak megakadályozni, hogy a város helyőrsége és lakossága a rejtett utakon elmenekülhessen. A judeaiak felkészültek a roham visszaverésére.
Iosephus a helyőrséget két részre osztotta: a fáradt és idős harcosokat a fal sértetlen részére állította, a megrongált falakhoz pedig a legjobb parancsnokok vezetésével a legerősebb harcosokat jelölte ki. Mindenki parancsot kapott, hogy tömje be a fülét, hogy ne hallja a rómaiak csatakiáltását, a nyilak és a kövek fütyülését és az ostromgépek zaját. A nyilak elleni védekezés céljából a harcosok kötelesek voltak térdre ereszkedni és pajzzsal fedezni magukat. Iosephus megparancsolta a védőknek, hogy amint a rómaiak a rohamhidakat felállítják, az ellenség hídjain keresztül azonnal törjenek rá az ostromlókra és hajtsanak végre ellenlökést.

„Ekkor pedig megszólaltak az összes légiók harsonái, felhangzott a csapatok mindent megremegtető csatakiáltása és a megadott jelre minden oldalról hallhatóvá vált az ostromeszközök összlövése, amely elsötétítette az eget.” A rómaiak rohamra lendültek. Amikor átdobták a falakra a rohamhidakat, a judeaiak ellenlökést hajtottak végre. Közelharc kezdődött, amelyben a rómaiak állandóan növelték erőiket és pajzzsal fedezett, tömör csoportokat, úgynevezett teknősbékákat képeztek.
Iosephus parancsára forró olajjal öntötték le őket. Az olaj befolyt a pajzsok közötti hézagokon és megégette a római katonákat. A védők ugyanakkor a rohamhidakra gőzölgő tevetrágyát szórtak, amelyen a római katonák elcsúsztak és a mélybe zuhantak. Vespasianus - mivel a kívánt célt estére sem érte el - kénytelen volt az ostromot beszüntetni.


A harc utolsó etapja: az ostrommunkák folytatása, váratlan éjjeli roham és Iotopatus bevétele

Vespasianus parancsára még magasabbra emelték a sáncokat és azokon újabb három 15-15 méter magas tornyot építettek. A tornyokat, hogy azokat tűzállóvá tegyék, minden oldalról vassal vonták be. A tornyokban könnyű hajítógépeket, scorpiókat, íjászokat, parittyásokat és kopjavetőket helyeztek el. Most felülről lövöldözték a várfalak védőit. A rómaiak sáncmagassága az ostrom negyvenhetedik napján meghaladta a várerőd falának magasságát, ezért a védők kénytelenek voltak elhagyni a falakat. Iosephus ebben a helyzetben már nem tudta megszervezni a védelmet.
A helyőrség fegyelme erősen leromlott. A harcosok hanyagul látták el az őrszolgálatot, amit a rómaiak ki is használtak. Iosephus önmaga igazolására egy szökevényt okol a vereségért, aki állítólag azt javasolta Vespasianusnak, hogy hajnalban törjön be a városba, mert akkor az őrök alszanak. Ilyen elhatározás kínálkozott azonban a szökevény javaslata nélkül is, mert a judeaiak erődfala felett már a rómaiak uralkodtak és a rohamhoz minden elő volt készítve.

Vespasianus megparancsolta csapatainak, hogy rejtve készüljenek elő a rohamhoz és éjjel, csendben foglalják el megindulási állásaikat. Virradatkor az előrevetett osztagok a sűrű köd leple alatt zajtalanul a várerőd falához húzódtak, megölték az alvó őröket és utat nyitottak a roham-oszlopok számára, amelyek szintén zaj nélkül hatoltak be a városba. A város védői nem tudtak szervezett ellenállást kifejteni. A katonákat és a város lakóit a rómaiak könyörtelenül legyilkolták. Mindössze 1200 ember esett fogságba. A várost a rómaiak földig lerombolták és minden védelmi létesítményét megsemmisítették.

Iotopatus város ostrománál és védelménél megfigyelhetők mindazok a fontosabb eljárások, amelyeket a megerődített városokért vívott harc folyamán alkalmaztak. A rómaiaknak jól bevált rendszerük volt a várói; elfoglalására: először menetből végrehajtott rohammal kísérelték meg a város bevételét; ha ez nem sikerült, akkor könnyű fegyverzetű csapatok és hajítógépek oltalma alatt megkezdték a műszaki munkálatokat; miután sáncok és tornyok építésével biztosították a várerőd falai fölötti uralmat, faltörőkkel réseket nyitottak a falakon és megszervezték a második általános rohamot; ha ez az ostrom is sikertelenül végződött, az ostromlott várerőd helyőrségét teljesen kimerítették, majd meglepetésszerűen megrohamozták.
Iosephus Flavius, aki részletesen leírta Iotopatus védelmét, elmondja hogyan fogadták a judeaiak a rómaiakat a város felé vezető utakon, ahol az első ütközet is lefolyt, hogyan verték vissza általános kirohanással a város menetből való elfoglalására irányuló kísérleteket, hogy akadályoz/ ták részleges kirohanásokkal az ostrommunkákat és milyen védelmi eljárásokat alkalmaztak a rómaiak technikai vonatkozású intézkedéseivel szemben.


Jerusalem védelme

Iosephus Flavius feljegyzései szerint Vespasianus, a római hadsereg parancsnoka arra számított, hogy a judeaiak elvéreznek az egymás elleni harcban, ezért nem igyekezett Judea fővárosa, Jerusalem felé. Tacitus azonban azt állítja, hogy Vespasianust más meggondolások vezették. „Amíg a város elfoglalásához szükséges, mind a régi, mind a legújabb idők teremtőerejével előállított összes eszközöket elő nem készítették - írja -, addig a harccselekményeket megszakították.” A veszteségeket szenvedett csapatokat is ki kellett egészíteni. Judea meghódítása lassan haladt előre. Vespasianust 69-ben császárrá kiáltották ki, ezért visszatért Rómába. A parancsnokságot fiának, Titusnak adta át.
Jerusalemben ebben az időben elkeseredett osztályharc dúlt, s ennek eredményeként először a magasabb papságot, majd a farizeusokat is kizárták a hatalomból. A hatalmat a demokrácia hívei, a zéloták és a sicariusok ragadták magukhoz. A zéloták és a sicariusok több radikális reformot léptettek életbe, többek között felszabadították a rabszolgákat.

Jerusalem védelmét Iohannes (Giscalai János), Simon és Eleasar vezették. A városban nyilakat, kopjákat, páncélingeket kovácsoltak, rendbehozták a falakat, hajítógépeket, 300 kopjavetőt és 40 kőhajítót készítettek.

Jerusalem nagy és erős várerőd volt. A várost hármas fal övezte. A 60 toronnyal ellátott első, vagy belső fal három kilométer, a 14 toronnyal megerősített második, vagy külső, illetve északi fal közel egy kilométer, az új várost övező harmadik fal pedig mintegy két kilométer hosszú volt. Egy fal azon a helyen emelkedett, ahol a várost járhatatlan szakadékok övezték. Az északi fal mentén mély árok húzódott. A városon belül két erős citadella épült: Antonius vára, amely tulajdonképpen négy kisebb toronnyal körülvett hatalmas torony volt és a négy fallal övezett Salamon temploma.
Jerusalem ostromának kezdete egybeesett a judeai húsvéti ünnepekkel, amelyekre - mint rendesen - nagy néptömeg gyűlt össze a városban. A judeai főváros lakossága ezekben a napokban közel egymillióra szaporodott. A városban nem voltak nagyobb élelemtartalékok, ezért a város felduzzadt lakossága csökkentette a hosszú időn át való ellenállás lehetőségét.
Jerusalem helyőrsége 24 ezer jól felfegyverzett harcosból állt. Simon parancsnoksága alá 60 alparancsnokkal 15 ezer ember tartozott, ö védte a felsővárost. Iohannesnek és Eleasarnak együttesen körülbelül kilencezer harcosa és 20-nál több alparancsnoka volt, ők védték a templomot és a hozzátartozó erődítéseket.

A Titus parancsnoksága alatt álló római hadsereg négy - az 5., a 10., a 12. és a 15. - légióból és a szövetségesek nagylétszámú kisegítő csapataiból állt. A rómaiak összlétszámáról Flavius nem tesz említést. Feltételezhető azonban, hogy a rómaiak háromszoros túlerővel rendelkeztek. Ezenkívül Titusnak sok hajítógép állt rendelkezésére.

70 április végén a római hadsereg Jerusalem közelébe érkezett és a várostól hat kilométerre fekvő Saul-dombon szállt táborba. Titus 600 lovassal Jerusalem felé indult azzal a céllal, hogy felderítse a város erődítményeit, az azokhoz vezető utakat és a judeaiak hangulatát. Amikor Titus közvetlenül az erődfalhoz vezető úton haladt, a kapuknál senki sem mutatkozott. De amint letért az útról és oldalra vezette osztagát, a judeaiak kirohantak és Titust néhány lovasával együtt elvágták az osztag többi részétől. A római hadvezér csak nagy nehézségek árán tudott át-törni az övéihez. A rómaiak szemrevételezése meghiúsult.

A római légiók a következő napon a város falai alá vonultak. Két légió (a 12. és a 15.) részére az északi faltól 1,5 kilométerre ütöttek tábort. Mögöttük fél kilométerre táborozott le az 5. légió, a várostól egy kilométernyire, az Eleonus-hegyen pedig a 10. légió. A kisegítő csapatok e táborok között helyezkedtek el. A judeaiak kihasználták a táborépítési munkákkal elfoglalt 10. légió gondatlanságát, amely őrségről nem gondoskodott, és váratlan kirohanással szétszórták a rómaiakat. Titus a többi légió egy részével ellenlökést hajtott végre a judeaiak oldalába és visszaverte a judeaiakat.


Jerusalem ostromának első etapja: az ostrommunkák megkezdése és a város első falának elfoglalása

Titus szemrevételezést hajtott végre parancsnokaival, és megjelölte számukra a rohampontokat, amelyekkel szemben a légiók három sáncot emeltek. A sáncok közötti hézagokban íjászokat és parittyásokat helyeztek el, az arcvonal előtt pedig hajítógépeket állítottak fel. A judeaiak hajítógépeikkel a falakról lövöldöztek a rómaiakra és zavarták ostrommunkáikat. A judeaiak minden sánccal szemben nagy tornyokat építettek, amelyekből az ostrommunkát végzők biztosítására kijelölt csapatokal. lőtték. Amikor az összes ostromlétesítményt elkészítették, a rómaiak felállították a faltörőket és megkezdték a falak rombolását.
A judeaiak ugyanakkor a titkos kijáratokon keresztül kirohanásokat hajtottak végre, és felgyújtották az egyik tornyot. Megindult a harc. A judeaiakat csak a lovasság állította meg és kényszerítette visszavonulásra. A rómaiak kezdeti sikereiket továbbfejlesztették, és az ostrom tizenötödik napján elfoglalták az első falat.


Az ostrom második etapja: a második fal ostroma és a judeaiak ellenlökése

A rómaiak öt nappal az első fal elfoglalása után birtokba vették a második falat is. A város alsó részében fellángolt a harc az utcákon és a házakban. A judeaiak ellenlökésekkel visszavetették a rómaiakat, visszafoglalták és három napig tartották a második falat. A negyedik napon friss erők bevetésével a rómaiak újabb rohamot hajtottak végre, és ismét elfoglalták a második falat. Titus megparancsolta, hogy rombolják le a falakat és az elfoglalt tornyokat szállják meg.
Közvetlenül ezután, a citadella elfoglalása és a felsőváros birtokbavétele végett, az Antonius citadellával és János sírjával szemben is megkezdték az ostrommunkákat. A légiók 17 nap alatt négy sáncot emeltek és azokon ostromgépeket állítottak fel. De a judeaiak ekkorra Iohannes vezetése alatt befejezték az Antonius citadellával szemben fekvő ellenséges ostrom-létesítményekhez vezető föld alatti akna építését. A föld alatti folyosóba gyantával és aszfalttal leöntött száraz fát hordtak, és azt meggyújtották. Amikor a folyosó tartó fái elégtek, a rómaiak ostromlétesítményei alatt a föld beomlott, gépeik pedig a tűz martalékává lettek. Simon két nap múlva nagy kirohanást szervezett. A judeaiak a többi sáncokon is felgyújtották az ostromgépeket. Az ostrom előkészítése meghiúsult.


Az ostrom harmadik etapja: a város blokád alá vétele és az utolsó támpontok ostroma

A Titus által összehívott haditanács elhatározta, hogy a védőket blokád alá veszik. Három nap leforgása alatt mintegy tíz kilométer hosszú, összefüggő ellenerődítési vonalat építettek, amely elvágta az ostromlottakat a külvilágtól. Jerusalemben rövidesen éhség kezdődött, de a védők ellenállását ez se törte meg.
A rómaiak folytatták az ostrommunkákat, különösen az Antonius citadellával szemben dolgoztak erősen, ahol új sáncot építettek. A judeaiak újabb kirohanásokat szerveztek az ostromlétesítmények megsemmisítése végett, de céljukat nem tudták elérni. „Látható volt - írja Iosephus Flavius -, hogy azok (a judeaiak) terve mindenekelőtt az egység hiányában szenved. Szétszórt csoportokban, bátortalanul és lassan léptek fel, egyszóval egyáltalán nem a régi judeai szellemben. Nem tűntek ki olyan tulajdonságokkal, amelyekről a judeaiak mindig híresek voltak, éspedig: bátorsággal, gyorsasággal, előretörő lendülettel, együttes betöréssel és a visszavonulás biztosításának művészetével.”
Ugyanakkor a judeaiak most „a rómaiak sokkal szilárdabb harcrendjével találkoztak, mint rendesen.” A rómaiak a judeaiak visszavonulása után felállították a faltörő gépeket. A fal a faltörők ütései alatt, azon a helyen, ahol Iohannes a rómaiak sánca alá alagutat ásatott, beomlott. A judeaiak a beomlott falrész mögött csakhamar újabb - bár az előzőnél gyengébb - falat építettek. A rómaiaknak az ostrommunkákat újra kellett kezdeniük.

A római légiók éjjeli rohammal elfoglalták az Antonius-citadellát, de a sikert nem tudták továbbfejleszteni, mert a judeaiak a templomot szívósan védelmezték. A rómaiak, hogy rést üssenek a templomot körülvevő falon, négy sáncot építettek és felállították a faltörőket. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a faltörők működése nem elég hatásos, Titus parancsot adott a kapuk, majd a templom felgyújtására.
A judeaiak utolsó támasza a felsőváros, vagy ahogy azelőtt nevezték, a Sión volt. Simon és Iohannes osztagai szívósan védték a felsővárost. A rómaiak sáncokkal vették körül a Siont, felállították a faltörőket, a falakon réseket ütöttek és 70. szeptember 2-án rohammal elfoglalták. Simon és Iohannes fogságba esett. A lakosság nagy részét állati kegyetlenséggel lemészárolták. A megmaradt judeaiakat a rómaiak rabszolgaságra vetették. Jerusalemet a földig lerombolták. Csak néhány tornyot és a várost védő fal egy részét hagyták meg római megerődített tábor számára.

A rómaiak Judea leigázásának nagy jelentőséget tulajdonítottak, mert ez megerősítette uralmukat keleten. Vespasianus és Titus 71-ben együttes diadalmenetet szervezett és Rómában, a Judea felett aratott győzelem tiszteletére, külön diadalkaput építtetett. Jerusalem sok évszázados fennállása alatt több mint 30 ostromot ért meg. A 70. évi négyhónapos ostrom azonban méreteiben felülmúlta az összes megelőzőket.
Jerusalem voltaképpen nagy erőd volt, amely erős védelmi létesítmények bonyolult rendszeréből állt. Ezért egy általános roham nem tudta eldönteni a városért folyó küzdelem sorsát. Egymás után el kellett foglalni a védelmi vonalakat, a várfalakat, majd a város belsejében fekvő támpontokat, a citadellákat. A várerődökben általában egy citadellát szoktak építeni, Jerusalemben azonban lényegében három erős citadella volt: az Antonius-citadella, a templom és a Sión. Csak a nagy számbeli fölény és az erős ostromtechnika biztosította a rómaiak győzelmét.

A judeaiak Jerusalemben aktív védelmet szerveztek és - ahogy Josephus Flavius részletesen leírja - a város védői a következő tevékenységeket hajtották végre: általános és részleges kirohanásokkal zavarták a rómaiak ostrommunkáit, megszervezték a falakhoz vezető megközelítő utak védelmét hajítógépekkel, harcoltak a várfalak és a tornyok védelméért, az ellenséges ostromlétesítmények szétrombolására aknafolyosót építettek, a betörések helyén reteszfalakat emeltek, végül kelepcéket állítottak az ellenségnek.



Folytatás: A hadművészet az I-II. században a római birodalom ellen küzdő népek háborúiban III. rész