logo

XXI September AD

A hadművészet az I-II. században a római birodalom ellen küzdő népek háborúiban I. rész

Az ókori Germania

Az ókori germánokról szóló első adatok az i. e. IV. század végéről származnak. A nagy germán törzsek azonban először csak az i. e. 180. év körül jelentek meg az Al-Dunánál. Ezek a bastarnák voltak, akik hamarosan zsoldosként szolgáltak a makedón hadseregben, és részt vettek a makedón háborúkban. A bastarnák katonák voltak. Nem ismerték sem a földművelést, sem az állattenyésztést. Egyetlen foglalkozásuk a háborúzás és a rablás volt.
A Dunánál, a kelták területén az i. e. II. század végén jelentek meg a cimberek (vagy kimberek) és a teutonok, akik - mint már előbb is említettem - igyekeztek betörni Itáliába, de a Marius parancsnoksága alatt álló római sereg szétverte őket. Galliában Caesar légiói két újabb germán egyesüléssel ütköztek meg: a Felső-Rajnánál Ariovistus csapataival (hét különböző törzs), az Alsó-Rajnánál pedig az uzipetekkel és a tenkterekkel.

A Weser, továbbá az Alsó és Középső-Elba folyók medencéjében, a Jütland-félszigeten és a Skandináv-félsziget délkeleti részén is germán törzsek telepedtek le. A lakosság ezen a területen vegyes volt, mert n germánok keltákkal, szlávokkal, finnekkel és más törzsekkel keveredtél; össze. Az ókori germánok nem származtatták magukat valamilyen ősgermán néptől, mint ahogy ezt a hitleri „teoretikusok” bizonygatták.
A germánok fejlődése, mint a világ összes népeinek fejlődése, nemzetségi csoportok, törzsek és törzsi szövetségekbe való egyesülés útján történt. Az állam a nemzetiségi rend bomlása eredményeként keletkezett. Az adott államalakulat sajátossága csak abban rejlett, hogy „... a római birodalmat leverő németeknél az állam nagy, idegen területek meghódítása révén alakult ki közvetlenül, mert e területek kormányzására a nemzetségi szervezetnek nincsenek eszközei”.

A germánok az i. e. I. század második felében főleg állattenyésztők voltak és földműveléssel csak igen kismértékben foglalkoztak. A férfiak fő foglalkozása a vadászat és a katonai gyakorlatozás volt. A germánok kóbor életmódot folytattak. Az i. e. I. század germán törzseit jellemezve: Az állatbőrökkel befedett szekerek lakásul, továbbá az asszonyok, a gyermekek és a szegényes háztartási eszközök szállítására szolgáltak. Barmaikat szintén magukkal vitték. A harcrendben levő felfegyverzett férfiak készen álltak bármilyen akadály leküzdésére és a támadások elleni védekezésre; nappal katonai biztosított menet, éjjel pedig szekerekből létesített, megerődített katonai tábor.
Ebben az időben a germán törzseknél a matriarchátus csökevényei még igen erősek voltak. A föld közös tulajdonban volt. A harcban nemzetségek szerint álltak fel. Gyalogsági tömegeik és lovasosztagaik családi és nemzetségi egységekből álltak. A germánok társadalmi szervezete a nemzetségi rend bomlási időszakának felelt meg. A katonai demokrácia szervei - a népgyűlés és az öregek tanácsa, továbbá a katonai parancsnok tisztsége - a nemzetségi rendből fejlődtek ki.

Az i. e. I. század második felében már létrejöttek a törzsi szövetségek, amelyek közül néhány élén király állt. A királyi hatalom a népgyűlés által választott fővezért hatalomból fejlődött ki. A fő vezér osztagai elősegítették a királyi hatalom kialakulását. Az osztagok háború idejére, saját felelősségre és kockázatra létrehozott, sajátos egyesülések voltak, amelyek a germánoknál állandó szövetséget alkottak „Bármilyen gyengék is lehettek ezek a csapatok, mint ahogyan később pl. Odoakernél Itáliában láttuk, mégis bennük kell a régi népszabad hanyatlásának csíráit keresni és ezt a jellegüket a népvándorlás alatt i után be is bizonyították.” A germán törzsek osztagai ebben az időben már nagy létszámúak voltak. Ariovistus vezér például 15 ezer emberrel szegődött a sequanus és az arvernus törzsekhez az aeduusok elleni háborúra.

A német történészek tudatosan idealizálják az ókori germánok társadalmi rendjét és célzatosan hangoztatják, hogy abban kezdettől fogva földmagántulajdon és patriarchátus volt, és hogy a germánok sohasem ismerték a matriarchátust. Azt bizonygatják továbbá, hogy az ókori germánoknál megvolt a vezérek különleges intézménye, a vezéreket a hazafiság eszméje fűtötte és az osztagparancsnokok a vezérek iránt különleges hűséget tanúsítottak. A történelmi tények azonban megcáfolják ezeket az állításokat. A germánok fejlődésük folyamán ugyanolyan fokozatokon mentek keresztül, mint a többi népek, és egyáltalán nem voltak más népektől különböző, valamilyen különleges törzsek.
Delbrück, a német imperialisták ideológusa az ókori germánok - állítólag a német hadsereg által meg őrzött - kiváló harci tulajdonságait bizonygatta. Delbrück ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy a német imperializmus sikeresen folytathat háborúkat más népek leigázása végett. A hadművészet története című munkája második kötetéhez írt előszavában aláhúzta, „hogy a legfontosabb a második kötet”, ment azt az ókori germánoknak szentelte, akiket velük született, különleges katonai tulajdonságokkal ruházott fel. A burzsoá történész azt állította, hogy a germánok a hadművészet megalapítói.
Delbrück szerint az ókori germánok állami és társadalmi szervezetének tanulmányozásakor „az első pillanatban azonnal látható, hogy milyen óriási harci erő rejlett ebben a népben”. Delbrück véleménye szerint a katonai sikereknek két oka van: az első, az egyes harcos bátorsága és fizikai rátermettsége, a második, a harci egységekben az egyes katonák közt kialakult szilárd belső eggyéforrottság. Ezekkel a tulajdonságokkal ruházta fel az ókori germánokat.
Delbrück - akárcsak tanítója, Clausewitz - a győzelem alapjának a harcászati sikereket tekintette. A karré - az ókori germánok harcrendi felépítésének kezdeti formája - Delbrück véleménye szerint minőségileg felülmúlta á görög falanxot és a római légiót. Tacitus feljegyzései szerint a germánok ritkán alkalmazták a kardot vagy a hosszú kopját. Fő fegyverük a keskeny, rövid és igen éles, vas végű lándzsa volt, amelyet hajítófegyverként is és közelharcban ás használtak. Védőfegyverük a pajzs volt. Egyeseknek páncélingük és sisakjuk, vagy bőr fejvédőjük is volt.

A germán törzsek fő erejét a lovassággal együttműködő gyalogság képezte. A szervezési egység a nemzetség vagy a törzs által kiállított század volt, Harcban a század ékalakzatot vett fel. „Hősiességük különleges ösztönzőjéül az szolgált, hogy náluk az emberek nem esetenkénti vagy véletlen csoportosulása képezte a századot vagy az éket, hanem az a családjukból vagy a rokonságukból állt".
A germánokat nemzetségi és törzsi kapcsolat forrasztotta össze a harcban. Ebben volt az erejük. „A pajzsot elhagyni a legnagyobb szégyen volt. A magát ilyen cselekedettel megbecstelenítő nem vehetett részt az áldozat bemutatásánál és a gyűléseket se látogathatta. A háborút túlélve, ezek közül sokan hurokkal vetettek véget saját dicstelenségüknek”.

A germánok harcrendje ékekből állt. Harcászatukat az ellenlökésekkel kombinált visszavonulás jellemezte. „A visszavonulást - írja Tacitus -, ha abból ismét támadást indítottak, inkább a harcászat, minit a gyávaság ügyének tekintették.”
A germánok gyenge pontja a törzsek közötti viszály és a zsoldos rendszer volt. Ez utóbbi lehetővé tette a rómaiak számára, hogy az egyik germán törzset a többi törzs erejével verjék le. A kritikus pillanatokban azonban az elnyomatás általános veszélye elősegítette a törzsi viszályok leküzdését és az összes erők egyesítését a rómaiak elleni harcra.

A hadművészet sajátosságai a rómaiak germánok elleni háborúiban. A római légiók Iulius Caesar parancsnoksága alatt vereséget mértek Ariovistus csapataira, és a germán törzseket visszavetették a Rajna folyó túlsó partjára. A Rajna lett a római birodalom és a germán törzsek által megszállt terület közötti határ. Augustus Octavianus uralkodása idején Raetia, Noricum és Pannonia leigázása után a rómaiak a Duna felől is kijutottak a germán törzsek lakta területekhez.
A rómaiak Galliában támaszpontot létesítettek, és innen indítottak hadjáratokat a Rajna és az Odera közötti területek meghódítására. Katonai úthálózatot és megerődített támaszpontokat létesítettek. Itáliával az összeköttetést a Kis és a Nagy Szent Bernát-hágókon keresztül tartották fenn.

Augustus a germán törzsek meghódítását unokájára, Drususra bízta. Erre a feladatra a Rajna balpartján összevont nyolc légiót bocsátott a rendelkezésére. Drusus hadserege hátországának biztosítására nagy munkába kezdett. Bonnál hidat vertek a Rajnán, s a folyó mentén a római légiók ötvennél több megerődített pontot építettek. A Maas vonalát is megerődítették. Mindezekkel az intézkedésekkel Drusus a gallok lehetséges felkelésével és a germánoknak a támadó légiók hátába irányuló esetleges betörésével szemben biztosította hadseregét. Hogy flottáját a Rajnáról az Északi-tengerre vihesse, a Rajna és az Ijssel-tó között csatornát építtetett. A germán törzsek lakta terület mélységébe való behatoláskor a Lippe folyó völgyébe vezető hadműveleti vonalon megerődített támpontokat létesített. A Taunus átkelőhelyeit is megerődítette.

Az i. e. 12. évben indított hadjáratot Drusus nagy felderítésének nevezi. E hadjárat tapasztalatai alapján dolgozta ki a germánok leigázásának tervét. Rómának a germán törzsek elleni háború megindítására a Rajnánál történt határmenti incidensek adtak alkalmat. Drusus a germán törzsek közti viszályt sikeresen kihasználta. A római légiók, miután a maguk oldalára állították a belga törzseket, a Botauski-szigetnél - a delta fölött - erőszakosan átkeltek a Rajnán. Az usipet törzsek ellenállást tanúsítottak, ezért területüket feldúlták. Drusus ezután légióit hajókon szállította le a Rajnán, majd a fríz törzseket arra kényszerítette, hogy bocsássák rendelkezésére gyalogságukat.
A chaukok törzsének leigázására irányuló kísérlete nem járt sikerrel, mivel flottája, amely a tengeren a part közelében haladt, apály idején megfeneklett. Miután a frízek segítettek levontatni a hajókat a zátonyról, a rómaiak visszatértek kiindulási pontjukra. Ez a hadjárat biztosította Drusus számára a további hadműveletek tervének összeállításához szükséges adatokat.

Drusus tervének lényege az volt, hogy a kiválasztott irányokban indított támadással elszakítja egymástól a germán törzseket, és részenként semmisíti meg ókét. Az ellenséges terület mélységébe való előnyomuláskor az utánpótlási útvonalak mentén megerődített támpontok építését tervezte. A terv megvalósítására nemcsak a hadsereget, hanem a flottát is felhasználta.
A germánok leigázása az i. e. 11. évi hadjárattal kezdődött. A rómaiak az istaevonok megszállta területet választották támadásuk célpontjául. A flotta feladata a partmenti övezet elfoglalása volt. A Lalin felső folyása irányába indított támadás bázisául a Majna mentén és a chattok földjén épített erődítmények szolgáltak. A támadás célja az volt, hogy az istaevonokat elvágják a chattoktól. A rómaiak fő erői a Lippe és a Ruhr folyók közt nyomultak előre, s így éket vertek a brukterek és a sugamberek közé. A cheruskok támadását Alison erődjének kellett feltartóztatnia.

Az i. e. 11. évi hadjárat eredményeként a rómaiak hídfőállást hoztak létre a germán törzsek által megszállt terület mélységébe irányuló támadás számára. Drusus következő hadjárata azonban az előző évi sikerek megszilárdításának jegyében folyt le. A germán törzsek igen szívós ellenállást fejtettek ki a rómaiakkal szemben. A fenyegető veszély hatására kezdtek egyesülni. A chaittok egyesültek a sugamberekkel, s ezzel súlyos csapást mértek Drusus tervére. A rómaiak rátörtek a chattokra és elfoglalták területük egy részét, de ez nem sokat segített rajtuk.

Az i. e. 9. évben Drusus újabb hadjáratot indított a germánok területének belsejébe. A rómaiak újabb csapást mértek a chattokra, eljutottak a svévek és a markomannok területére, megrohanták a cheruskokat, erőszakosan átkeltek a Weseren és csak az Elbától fordultak vissza. A germánok területét feldúlták, ez azonban még mindig nem jelentette azok leigázását. A rómaiak még vissza sem érkeztek a Rajnához, amikor Drusus meghalt. Utóda Tiberius lett.

Az i. e. 8. és 7. évi hadjáratokban Tiberius megszilárdította Drusus sikereit. Velleius római történész, aki Tiberius hadjárataiban a lovasság parancsnoka volt, ezt írta: „Tiberius olyan alárendelt helyzetbe hozta az országot, hogy az szinte semmiben sem különbözött az adófizetésre kötelezett provinciától.” Ezt nemcsak a germán törzsek által megszállt terület belsejébe vezetett hadjáratokkal élte el, hanem azzal is, hogy több germán törzset áttelepített a Rajna balpartjára. A rómaiak uralma azonban ezekután se lett szilárd. A germán törzsek hamarosan fellázadtak és Tiberius az időszámítás utáni 4. évben kénytelen volt újabb hadjáratot előkészíteni a Rajnán túlra.

Az időszámításunk 5. és 6. évében vezetett hadjáratok célja az volt, hogy befejezzék a Nyugat-Germániában élő törzsek leigázását.

Tiberius az 5. évben Alisonból az Alsó-Elbához nyomult előre, a flottót pedig a chauikok területéire irányította. A flotta az Alsó-Elbánál egyesült Tiberius légióival, s így sikeresen végrehajtották az 5. évi hadjáratot. Az Elba és a Rajna között új római provincia létesült, Germánia.

A 6. évi hadjárat elgondolásának megvoltak a maga, helyzet adta sajátosságai. A markomannok törzsei egyesültek, és 70 ezer gyalogosból és négyezer lovasból álló, római mintájú hadsereget szerveztek, amellyel a Duna felől fenyegették a rómaiakat. Elhatározták, hogy a 6. évi hadjáratban kettős csapást mérnek a markomannok hátába és oldalába. Úgy tervezték, hogy Tiberius a Duna felől, Sentius pedig a Rajna irányából, a chattok földjén keresztül támad. Ezt az elgondolást azonban nem sikerült megvalósítaniuk, mert a Tiberius hátországát képező Pannónia lakói fellázadtak a rómaiak ellen. A pannonok leverésére a rómaiaknak három teljes évre volt szükségük. Ez idő alatt a Rajnánál olyan változások történtek, amelyek kizárták a kettős csapás végrehajtásának lehetőségét.

Germániában Quintilius Varust állították a római légiók élére. „A kezdődő hanyatlás korszakának semmivel nem törődő, gondtalan rómaija volt, hajlamos megnyugodni elődei babérjain, és még hajlamosabb ezeket a babérokat felhasználni saját érdekében”. Dió Cassius, időszámításunk III. századának görög történésze szerint Varus úgy parancsolgatott a germánoknak, mint a rabszolgáknak, és úgy követelte tőlük a pénzt, mint az alattvalóktól. A legfelső bírói hatalmat az elnyomás és a zsarolás eszközeként alkalmazta.
Varus politikája a rómaiak ellen hangolta a germán törzseket. A germán vezérek ezt a politikát a római uralommal szembeni elégedetlenség fokozására és felkelések előkészítésére használták fel. Ugyanakkor azonban mindent megtettek annak érdekében, hogy Varus éberségét elaltassák. A germán törzsek vezérei különböző helyeken zavargásokat szerveztek, s azok megfékezésére Varus kénytelen volt a római csapatokból osztagokat kikülöníteni. így kényszerítették a germánok Varust erői szétforgácsolására.
Varust a 9. év őszén három légiójával a cherusok területére, a Weser mellett fekvő, nehezen járható teutoburgi erdőbe csalták. A rómaiak három napon keresztül próbálkoztak kitörni Alison irányába, de kísérleteik sikertelenek maradtak és megsemmisítették őket, csak a lovasságuk menekült meg. Varus elesett.

A három római légió megsemmisítése a teutoburgi erdőben jel volt a germán törzsek általános felkelésére, „Igaz, hogy a germánok egész további története szinte kizárólag a nemzeti szerencsétlenségek hosszú sorozata - amelyek nagy részében ők maguk voltak a bűnösök - úgy, hogy még a tartós sikerek is a nép kárára szolgáltak, meg kell mondani, hogy akkor, történelmük kezdetén határozottan rájuk mosolygott a szerencse”.

A rómaiak vereségét a germán törzsök nem használták fel a támadásba való átmenetre. Augustus Rómában kényszertoborzást hirdetett, és új légióikat szervezett. Az akkor rendelkezésre álló 25 légióból 15-öt, vagyis az összeró több mint a felét a Rajnánál összpontosították. Tiberius, majd Germanicus (Drusus fia) a római légiókat ismét a germán törzsek ellen vezette. A rómaiak mindent megsemmisítettek, ami útjukba esett. Miután azonban a Rajnát elérték, kénytelenek voltak átmenni hadászati védelemibe.

A három római légió megsemmisítése a teutoburgi erdőben a hadművészet fejlődése szempontjából különösebben nem érdekes, már csak azért sem, mert a rómaiak megsemmisítésének pontos helyéről és a harcászati helyzetről nincsenek adataink, sőt az esemény pontos időpontját sem ismerjük. Mindez nem zavarta Delbrück-öt, aki A hadművészet története című műve második kötetében a teutoburgi erdőben lezajlott eseményeknek tíz oldalt szentelt, csak azért, hogy a germán törzsvezérek „velük született” hadvezéri tehetségét, s hadművészetük felsőbbrendűségét bebizonyítsa. A három római légió fölött aratott győzelem nem a germán vezérek hadvezéri tehetségének köszönhető, hanem Varus rövid-látó politikájának, nemtörődömségének, az erők szétforgácsolásának és a germán törzsi előkelőség hitszegésének és álnokságának.
Azzal kapcsolatban, hogy a római légiók megsemmisítésének helye ismeretlen, Delbrück ezt írta: „A hadművészet története, mint olyan, közvetlenül nem érdekelt a teutoburgi erdőben lefolyt ütközet helyének pontos megállapításában”. Amikor azonban a marathoni csatáról és más ókori ütközetekről beszél, erőteljesen hangsúlyozza, hogy a harc lefolyása és az egész helyzet megértése végett nélkülözhetetlen a terepismeret. Úgy látszik, hogy a teutoburgi erdőben vívott harc kivétel e szabály alól. Miért? Azért, mert ez lehetőséget adott Delbrücknek, hogy a germán fejedelmekben kivételes képességű stratégákat mutasson be, olyanokat, mint amilyenekről a Hadrianopolis melletti ütközet leírásakor beszél. A germán törzsek harci sikere a rómaiak ellen mindenekelőtt a háború jellegéből adódott. A rómaiak területrabló háborút viseltek, a germán törzsek viszont saját függetlenségükért harcoltak.

A római légióknak a teutoburgi erdőiben elszenvedett veresége nem vezetett a Rajnánál a rómaiak teljes katasztrófájához, mivel a római hadseregnek Gallia meglehetősen szilárd hátországa volt. Emellett a rómaiaknak a germán törzsek közötti viszályok kiélezését és elmélyítését célzó politikája is gyengítette a germán törzseket. A rómaiak e politika meg valósításakor Iulius Caesar Gallia meghódítására törekvő politikájának tapasztalataiból indultak ki.
A Rajna középső és alsó folyásának balparti területe a római hadsereg erősen megerődített támaszpontja volt. Megerődítették továbbá a fő-hadműveleti útvonalakat is, amelyek a légiók Germánja belsejébe való előnyomulásakor utánszállítási útvonalakká váltak. Harcászati szempontból figyelemre méltó a Rajna menti védelem megszervezése. Engels ezt írta: a rómaiak nagyon jól tudták, hogy a folyón csak akkor uralkodhatnak, ha az átkelőhelyek a birtokukban vannak.” Ezért a védelemben levő római légiók a Rajna jobbpartján helyezkedtek el, ahol a védelmi létesítmények egymással hadiutakkal összekapcsolt, egész rendszerét hozták létre. Úgyszintén érdekes a flotta és a légiók együttműködése a Rajna alsó folyásánál. A Dunától és a Rajnától kiinduló kettős csapást nem tudták végrehajtani, mert ahhoz mind a Rajna, mind a Duna körzetében szilárd hátországra lett volna szükség. A Dunánál összpontosított római légiók hátát viszont a pannonok veszélyeztették.



Folytatás: A hadművészet az I-II. században a római birodalom ellen küzdő népek háborúiban II. rész