logo

XXI September AD

A római rabszolgatartó köztársaság és hadserege az i. e. II. század második felében

A római rabszolgatartó köztársaság a legnagyobb földközi-tengeri hatalom volt. Az Itálián kívül eső meghódított területeket a rómaiak „provinciákká" (tartományokká) tették és súlyosan megadóztatták. A hódító háborúk főleg a nobilitást és a lovagokat gazdagították. A nobilitást, a római előkelőséget, a nagy földbirtokosokká vált senátori arisztokrácia képezte. Ezen belül a vezető szerepet a patrícius nemzetség játszotta, de kiemelkedtek egyes plebejus nemzetségek is.
Az i. e. II. század közepén az országban a nobilitás uralkodott. A nobilitás támasza a senatus volt. A nobilitáson belüli különböző csoportok között a köztársaság kül és belpolitikája tekintetében harc folyt. A plebs nem előkelő, de gazdag felső rétegét lovagoknak hívták. Ezek kaparintották a kezükbe a különböző bérleteket, főleg a provinciák adóbérletét. A külkereskedelem és az uzsoramesterkedések a lovagok kezében összpontosultak. Bár a mobilitás és a lovagok a provinciákat rabló és a rabszolgák nagy tömegét kizsákmányoló római rabszolgatartó társadalom felső rétegét alkották, közöttük is voltak ellentétek, s ezért a lovagok gyakran részt vettek senatus-ellenes koalíciókban is.
A római gazdaság alapja továbbra is a mezőgazdaság maradt, de a nagy földbirtokosok számszerű növekedése következtében megindult a parasztság tönkretételének és a szabad paraszti munka rabszolgamunkával való kiszorításának folyamata. A második pun háború idején Itália jelentős területeit feldúlták. A rómaiak tengerentúli hadjáratai ugyancsak hozzájárultak a parasztság tönkretételéhez, ugyanakkor gazdagították a rabszolgatartó felső réteget.

A pun háborúk időszaka a római köztársaságban a rabszolgatartás fejlődésének időszaka volt. A rabszolgák száma hirtelen emelkedett. A római hadsereggel szemben ellenállást kifejtő városok lakóit rendszerint rabságra vetették. így volt ez Karthágó, Korinthos és sok más város esetében (Karthágó 50 ezer, Sardinia 80 ezer lakosát eladták).
A rabszolga munkája sokkal olcsóbb volt, mint a szabad emberé. A rabszolgamunka leginkább a nagybirtokokon, a római latifundiumokon fizetődött ki, ahol nagy rabszolgatömegeket gyűjtöttek össze. A termékeny Sicilia mezőin például a rabszolgák százezrei dolgoztak. A mezőgazdasági rabszolgák mellett úgynevezett városi rabszolgák is voltak: kézműves és háztartási rabszolgák. Az alapvető kizsákmányolt osztály a rabszolgák osztálya volt. A rabszolgák terhére nemcsak a római rabszolgatartók éltek, hanem a tönkrement római parasztság áradata, a római lumpenproletariátus is.

A római rabszolgatartó társadalomban az alapvető ellentétet a rabszolgák és a rabszolgatartók közötti osztályharc képezte. A rabszolgák és a rabszolgatartók közötti ellentét nyílt felkelésekben jelentkezett és egyre mélyült, élesedett. A felkelések méretei állandóan nőttek.
Élesedett az ellentét a tönkrement parasztság és a rabszolgatartó társadalom felső rétege között is. Amikor a római köztársaság hanyatlása idején a szabad itáliai parasztok telkeit kisajátították, ezek ugyanolyan szegény fehérek osztályát képezték, mint amilyenek a déli rabszolgatartó államokban egészen 1861-ig léteztek; a rabszolgák és a «-szegény fehérek-», a magukat felszabadítani egyaránt képtelen két osztály léte mellett ment végbe az ókori világ bomlása.” „Szegény fehéreknek” a munkát megalázónak tekintő, vagyontalan, szabad római polgárokat nevezték. Ez volt az ókori lumpenproletariátus, amely nem dolgozott és a római rabszolgatartó állam terhére élt. A „szegény fehérek” a rabszolgák nagy felkelései idején néha a felkelők ideiglenes útitársai voltak.

Az i. e. II. század második felében félelmetes rabszolgafelkelések robbantak ki. Az első nagy felkelés küzdőtere az Itália „éléskamrájának” számító Sicilia szigete volt. A nagy latifundiumokon dolgozó rabszolgák többségét itt összpontosították. Életkörülményeik kétségbeejtőek voltak. A rabszolgákat láncon tartották, megbélyegezték, kegyetlenül büntették, rosszul táplálták és alig látták el ruházattal.
I. e. 138-ban a Szíriái Eunus nevű rabszolga vezetése alatt felkelés tört ki, amelynek központja Enna város volt. A sziget délnyugati részén a felkelők élén a kilikiai Kleon állt. Eunus és Kleon erői egyesültek, s a közös parancsnokság Eunus kezébe került. A felkelt rabszolgáknak sikerült több római osztagot megsemmisíteniük. Enna után Tauromenium városa lett a felkelők második politikai és katonai központja. Eunust királlyá kiáltották ki. Mellette tanács működött, amelybe „ész szerint jelentős emberek” kerültek. A rabszolgaságot fenntartották, csak a felkelés részvevőit szabadították fel. A felkelők „nem gyújtották fel a kis villákat, nem semmisítették meg bennük se a tárgyakat, se a gyümölcstartalékokat, és azokat, akik folytatták a földművelést, nem bántották...”

A felkelő rabszolgák erős sereget szerveztek, amely sok várost elfoglalt. A római senátus kénytelen volt consuli hadsereget küldeni Sicilia szigetre. A rómaiaknak csak hosszú ostrom után sikerült Tauromeniumot és Ennát elfoglalniuk. A harcban Kleon elesett, Eunus fogságba esett, majd a börtönben meghalt.
A siciliai felkelés a rabszolgafelkelések kezdetét jelentette Itáliában. Görögországban és a Földközi-tenger szigetein. A rabszolgák rabszolga tartó uraik elleni küzdelme a fegyveres felkelések formáját öltötte, én azok siettették, illetve mélyítették a rabszolgatartó rendszer bomlási folyamatát.

A római rabszolga tartó köztársaságban az alapvető ellentét erősödése mellett a szabad lakosság körében is élesedtek az ellentétek. A nobilitán politikájával különösen a tönkretett parasztság volt elégedetlen. Még n nobilitáson belül is voltak a parasztságot Róma fő támaszának tekintő. Ha a tönkretett parasztság - amelynek munkáját egyre nagyobb és nagyobb mérvben szorította ki a rabszolgák munkája - megújhodását követelő emberek. A római nobilitás e részének nézete szerint a parasztság megújhodása elősegítette volna Róma katonai erejének megszilárdulását, megszüntette volna az újabb rabszolgafelkelések veszélyét.

Tiberius Gracchus, az előkelő plebejus nemzetség néptribunussá választott képviselője i. e. 134-ben törvénytervezetet terjesztett a népgyűlés elé, amely a közös föld legfontosabb kérdéseit is érintette. Gracchus hangsúlyozta, hogy az új törvényjavaslat nem más, mint a régi földhasználat korlátozásáról szóló agrártörvény visszaállítása; vagyis nem akir mást tenni, mint amit valamikor az ősök tettek. Ez emelte a törvénytervezet tekintélyét.
Tiberius a törvény védelmében ezt mondotta: „Még n Itáliában élő vadállatoknak is vannak üregeik és barlangjaik, csak az Itáliáért harcoló és meghaló embereknek nincs semmijük a levegőn és a világosságon kívül, ők hajléktalanok, megvannak fosztva az állandó hely bentlakás lehetőségétől, asszonyaikkal és gyermekeikkel kószálnak. Ami kor a hadvezérek arról beszélnek a katonáknak, hogy harcoljanak a sírjáért és a templomokért, becsapják őket, mert a rómaiak nagy többsgének nincs se oltára, se pedig sírja őseinek. Teljes jogú parancsolóknak nevezik őket, ugyanakkor még egy darabka földjük sincs.”
A Tiberius javasolta törvénytervezet a szabad római parasztság megújhodását köve telte. A törvénytervezet második része a fölösleges állami földek felosztását, öröklési joggal és elidegeníthetetlen bérbeadás útján történő kiosztását javasolta a legszegényebb polgárok részére. A senátus, amelyben a nagy földbirtokosok voltak túlsúlyban, a tör-vénytervezet ellen foglalt állást. Ekkor Tiberius a tervezetet a senátus jóváhagyása nélkül akarta törvényerőre emeltetni. Gracchus törvénye a megvalósulás felé haladt. De a nobilitás nem hátrált meg.

Fellángolt a harc, amelyben Tiberius Gracchust megölték. Tiberius Gracchus ügyét az i. e. 123-ban néptribunussá választott öccse, Caius Gracchus folytatta. Caius széleskörű demokratikus programot vett tervbe, amelynek központi kérdése az agrártörvény volt. A római hadseregre vonatkozólag is több törvénytervezetet nyújtott be: javasolta megszüntetni a légionárius fizetéséből a ruházatra szóló levonást, a 17 évesnél fiatalabb polgárok katonai szolgálatra való felvételét és más rendszabályokat. Caius törvénytervezetet terjesztett elő a polgárjog megadásáról a nem teljesjogú itáliaiak (a „szövetségesek” és más népek) számára. Ez a törvénytervezet azonban megbukott. A reakció erői meg nőttek és a következő választáson Gracchust nem választották meg tribunussá.
Caius Gracchus felkelést szervezett, de a római parasztság hamarosan elállt a mozgalomtól, a nem teljes jogú itáliaiak pedig még nem voltak olyan erősek, hogy támogathatták volna. Végeredményben Caius és háromezer híve elesett, és az egész mozgalom kudarcba fulladt. A régi rabszolgatartó rendszer bomlási folyamata olyannyira elmélyült, hogy Gracchusnak a már idejétmúlt köztársaság visszaállítására és a római parasztság megújhodására irányuló törekvése utópiának látszott. A parasztság proletárosodását már semmilyen rendszabállyal sem lehetett megállítani. Fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban a rabszolgák mozgalma és a római-itáliai parasztság agrármozgalma, két különböző folyamat volt, amelyek aláásták a római rend politikai alapjait.


I. e. 104-ben lángolt fel a rabszolgák második siciliai felkelése

A felkelők 20 ezer gyalogosból és kétezer lovasból álló hadsereget szerveztek. A rómaiak Siciliában nagy erőket vontak össze, és leverték a rabszolgák hadseregét. A rabszolgák ismét vereséget szenvedtek.

Az i. e. I. század 90-es évei végén kezdődött Itália területén az úgynevezett szövetséges háború. Ez a római polgárjog elnyerésére törekvő itáliaiak felkelése volt. E háború nyomán lázadások törtek ki a keleti provinciákban is. Rómában az arisztokrácia és a demokrácia közt dúló harc végül is Sulla consul diktatúrájához vezetett (i. e. 82-ben).

A római köztársaságban az élesedő osztályharc előkészítette a talajt a rabszolgák - Spartacus, a tehetséges szervező és hadvezér vezetésével vívott - legnagyobb méretű felkelése számára. Katonai reformok Rómában az i. e. II. század végén. A rómaiak Ibériában és Numidia ellen viselt háborúi idején Róma politikai életében kiemelkedő szerepet játszott a demokratikus körökben igen befolyásos Caius Marius, akit i. e. 107-ben consullá választottak. Marius igen sokat tett a római hadsereg megerősítése érdekében.
„A második pun háború után, amikor a hosszú háborúk és a rómaiak hódításai, továbbá a római és általában az itáliai fontos társadalmi változások miatt majdnem lehetetlen volt az általános hadkötelezettség bevezetése, megkezdődött a római hadsereg fokozatos feltöltése a legszegényebb osztályokból származó önkéntesekkel. Ily módon a korábbi, az összes polgárokat magába foglaló milícia hivatásos katonákból álló hadsereggé vált.”

Megváltozott a hadsereg jellege, s megkezdődött a censussal nem rendelkező polgárok felvétele a hadseregbe. A szolgálati időt 16 évben állapították meg. A milícia rendhadsereg az önkéntesek toborzásának elve alapján feltöltődő hivatásos hadsereggé alakult. A hadsereg összetételében bekövetkezett változás szervezési változásokat tett szükségessé.
A szervezési változások egy része Marius nevéhez fűződik. A légiók hastatusokra, princepsekre és triariusokra való felosztását megszüntették. Ezt az intézkedést az tette indokolttá, hogy „a három vonal fegyverzetében mutatkozó különbség már Marius korszaka előtt is eltűnt”. Megszűnt a könnyűgyalogság is. A lovasság, mint önálló fegyvernem már nem létezett, mert teljes egészében bevonták a légiók kötelékébe. Megváltozott a légió harcrendje is. Három-három manipulust cohorsba (600 ember) egyesítettek. A cohorsok két vonalban (mindegyikben öt-öt cohors) álltak fel. A harcászati egység a cohors lett.

A római hadsereg átszervezésének voltak előnyei és hátrányai is. A légió szervezete bonyolódott (légió - cohors - manipulus), de a harcászati mozgás és a légió vezetése egyszerűsödött. Megnőtt a parancsnoki állomány jelentősége és szerepe a harc előkészítésében és vezetésében. A manipulusok egyesítése miatt azonban átszegdelt terepen csökkent a légió manőverezési képessége. A légió harcrendjének harcászati mélysége kisebb lett. A könnyű gyalogság megszüntetése következtében nehezebb lett a harc sikeres felvétele és a harc előli kitérés. A harc egyetlen formája a gyors és erőteljes roham lett.
A hadsereg technikai ellátása javult. Széleskörűen alkalmazták a sáncszerszámokat. Megjelentek a műszaki szekerek, amelyek azonban nem mentesítették a légionáriust a kötelező személyi málhától. Ez Marius ellenségeinek alkalmat adott a támadásra: a római katonákat mindenféle málhával terhelt szamaraknak nevezték. Marius azonban tevékenységében hajthatatlan maradt.

A bevezetett reformok kétségtelenül elősegítették a római hadsereg erősödését. A hadsereg hivatásos katonákból álló hadsereggé alakulása megváltoztatta a hadsereg szerepét a köztársaság politikai életében. A hadvezér szerepe rendkívül megnőtt, és igen nagymértékben függött tőle a hivatásos katona személyes jóléte. A hadsereg valójában a Rómában katonai diktatúra megteremtésére törekvő nagy rabszolgatartók egy csoportjának fegyverévé változott.
A római hadsereg a numidiaiakkal, majd a „barbárokkal” szemben folytatott harcok idején megerősödött. Az utóbbiak az i. e. 113. évtől kezdve időnként betörtek a római köztársaság területére.
A „barbárok” kimber (cimber) és teuton törzsek voltak, akik a gallokat is szövetségeseikké tették. E törzsek számára a nemzetiségi rend ez időben még meglevő maradványai biztosították az eggyéforrottságot és egymás kölcsönös segítését a harcban. A kimberek és a teutonok családjaikkal, szekereikkel és állataikkal együtt vonultak hadba.

I. e. 105-ben az Arausio (a Rhone alsó folyásánál) melletti harcban két római hadsereg semmisült meg. A kimberek és a teutonok még sem törtek be Itáliába, hanem Hispániába vonultak, s így a rómaiak néhány évre lélegzetvételhez jutottak. Ez idő alatt fejeződött be a római hadsereg átszervezése, amelynek eredményeként a hadsereg jelentősen megerősödött.

I. e. 102-ben a „barbárok” újra betörtek Itáliába. Marius elhatározta, hogy az Isere-folyó (a Rhone mellékfolyója) alsó folyásánál eltorlaszolja útjukat. Itt a rómaiak megerődített tábort építettek. A teutonok megrohanták a tábort, de nem tudták bevenni, ezért tovább vonultak. A teutonok hordája a római katonák szeme láttára hat napon át vonult a tábor mellett. Az elhaladó teutonok gúnyolódva kiabáltak a rómaiaknak: „Nem akartok üdvözletét küldeni asszonyaitoknak?”
Amikor a teutonok eltávolodtak, a Marius parancsnoksága alatt álló római légiók nyomukba szegődtek és Aquae Sextiae mellett szétverték őket. A következő, i. e. 101. évben Vercellae mellett (Észak-Itáliában) a rómaiak legyőzték a kimbereket is. A római hadsereg 150 ezer foglyot ejtett. Valamennyiüket rabszolgaságra vetették. Az úgynevezett népvándorlás első hullámát visszaverték. A római légiók még harcképesek voltak.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)