logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése az ókori Armenia Róma elleni háborúiban

Iustinus ókori történész írta: „Megbocsáthatatlan lenne hallgatni az olyan államról, amelynek határai Parthia után minden birodalomnál kiterjedtebbek voltak. Mert Arménia Kappadokiától a Kaspi-tengerig terjedt.”

Arménia területe az ókori időkben valóban nagy volt. Hozzá tartozott először is az arméniai fennsík középső részét magába foglaló úgynevezett Nagy-Arménia, amelyhez az i. e. III. század végén az Araxes folyó völgyének egy részét is hozzácsatolták: továbbá a Licosa, a Halys és az Eufrates felső folyásánál elterülő Kis-Arménia (Arméniának ebben a részében sok volt az erdő és a jó legelő, ezért itt igen fejlett volt a juhés a lótenyésztés); végül az Eufrates és a Tigris felső folyása közt fekvő, úgynevezett Sophene, amelynek földje igen alkalmas volt földművelésre és szőlőtermelésre.

Az ókori Arménia a nyugatot a kelettel összekötő kereskedelmi útcsomópontok, a Kínába és Indiába vezető utak mentén feküdt. Éppen ezért Arménia birtoklásáért a nagy rabszolgatartó államok között elkeseredett harc dúlt.

Arménia gazdag ország volt. Xenophon megírta, hogy az Arménián keresztül visszavonuló görögök az országban nagy mennyiségű kenyérgabonát, állatot, illatos bort, különféle olajakat, mazsolát, továbbá a földművelés, az állattenyésztés és a kertészet egyéb termékeit találták. Arméniában abban az időben nem voltak városok. A lakosság falakkal körülvett falvakban lakott.

Az arméniaiak ősei az i. e. VII. század végén vagy a VI. század elején a médiai sereg csapásai alatt szétesett Urartu állam kebelébe tartozó törzsek voltak. A médiaiak Tuspát, Urartu fővárosát lerombolták. Az ősközösségi rendszer bomlási fokán álló „arméniai” törzsekről szóló első ismert feljegyzés az i. e. VI. század végéről való. E törzsekben a föld és az állat a faluközösség (a nemzetség) tulajdonában volt. A közösség élén választott komarchos, a falu vagy a nemzetség vezetője állt, akit a görögök a „falu főnökének” neveztek. A törzset a törzsvezér vezette, akinek katonai osztaga is volt. A komarchos-oknak kellett az adót beszedniük és katonákat állítaniuk a törzsvezér osztagába.

Arméniában törzsi szövetségek jöttek létre, melyek hosszabb, rövidebb idő után széthullottak, majd újra szerveződtek. A harcias arméniai törzsekben katonai demokrácia fejlődött ki. A törzsek közötti viszályok gyengítették Arménia törzseit, és ezért a perzsa rabszolgatartó despotizmus uralma alá kerültek. Az Ekbatanától délnyugatra levő behisztuni sziklába vésett felirat szerint Arménia a perzsa király hatalma alá tartozó 23 ország egyike volt. Az arméniai törzsek kötelesek voltak a perzsa seregbe 40 ezer gyalogost és nyolcezer lovast adni. A perzsa rabszolgatartók hihetetlenül súlyos elnyomása Arménia lakosságát - ugyanúgy, mint a perzsák által leigázott más országok lakosságát is - igen nehéz megpróbáltatások elé állította.

Arménia törzseinek gyalogsága és lovassága abban az időben dárdával, kopjával és karddal volt felfegyverezve. Az arméniai katonák védőfegyverzete pajzs és sisak volt. Az Arménia törzseiből származó katonák a perzsa sereg kötelékében részt vettek a görög-perzsa háborúkban, pontosabban az i. e. 480. évi perzsa hadjáratban, továbbá Artaxerxes-nek a fiatal Kyros ellen i. e. 401-ben vívott harcában, végül a makedónok elleni gaugemalai ütközetben (i. e. 331).

A behisztuni sziklán levő feliratból Arménia törzseinek a perzsa hatalom elleni öt felkelése ismeretes, ami az arméniaiaknak a függetlenségükért vívott szívós küzdelméről tanúskodik. Ez a harc azonban csak akkor vált sikeressé - az i. e. II. században -, amikor Arménia törzsei szoros és tartós szövetségbe tömörültek.

A makedón hódítóknak csak Kis-Arméniát sikerült leigázniuk. Az egyik makedón katonai körzetparancsnok megkísérelt betörni Nagy-Arméniába, de vállalkozása kudarcba fulladt. Az ország hegyvidéki jellege és az arméniai törzsek harciassága elősegítette a sikeres védekezést.
Kis-Arménia a diadóchosok harcának eredményeként a Seleukidák birodalma kötelékébe került.
A Seleukidáknak azt a kísérletét azonban, hogy behatoljanak Nagy-Arméniába és az ott élő törzseket leigázzák, az arméniaiak sikeresen visszaverték. A függetlenségért vívott sikeres harc összekovácsolta az arméniai törzseket és elősegítette, hogy egységes arméniai nemzetséggé váljanak. Strabon szerint az i. e. II. század elejére Arménia lakossága egy nyelven, örmény nyelven kezdett beszélni.

Arménia védelmének és belső gazdasági kapcsolatai szélesítésének szükségessége hozzájárult a törzsek közötti viszályok leküzdéséhez, ami az osztálytársadalom kialakulásának és az állam megjelenésének nélkülözhetetlen előfeltétele. Ebben az időszakban megnőtt a törzsvezérek hatalma és katonai osztagaik ereje. A lakosság törzsi felosztása véglegesen átadta helyét a területi felosztásnak. A vezér hatalma a király öröklődő hatalmává változott, aki a „falvak főnökein” és a. „nachararchosokon” (az egyes területek kormányzóin) keresztül valósította meg az állam vezetését. Így jött létre az ókori arméniai állam.

I. e. 190-ben a rómaiak hadserege leverte a Seleukidák seregéi A kedvező politikai helyzetet kihasználva, Arménia ismét harcra kell. függetlenségéért. E harc eredményeként Nagy-Arménia és Sophene önálló államokká váltak. I. Artases (i. e. 189-160) volt az első arméniai király, akinek uralkodása idején egyesítették egész Nagy-Arménia területét. Az arméniaiak az Arexes-folyó partján földsánccal, falakkal és mély árokkal körülvett fővárost építettek, Artaxatát. Ezeket az erődítményeket az Arméniába menekült Hannibál javaslatai szerint építették, aki abban reménykedett, hogy a rómaiak elleni harcra maga mellé állíthatja az arméniaiakat is.

Artases utódai befejezték Arménia egyesítését és kihasználva a hellénisztikus államok általános válsága és bomlása következtében Elő-Ázsiában kialakult helyzetet, hozzáfogtak a szomszédos, nem arméniai területek ellen irányuló hódító politikájuk megvalósításához. Az arméniaiak legnagyobb sikereiket II. Tigranes uralkodása időszakában (i. e. 95-56) érték el, amikor a gazdag Sophene is Nagy-Arméniához csatlakozott.
Parthia gyengeségét kihasználva, az arméniaiak leigázták Médiát (Azerbajdzsánt), a parthus birodalom hűbéresét, amely ezután Arménia adófizetője lett. II. Tigranes csakhamar szövetséget kötött VI. Mithridates pontosi királlyal. Az uralkodók a kis-ázsiai államokat befolyási övezetekre osztották és kötelezték magukat, hogy egymásnak kölcsönösen katonai segítséget nyújtanak.

Arménia katonai erejének fokozása végett az arméniai hadsereget átszervezték. Erről Chorenei Mózes, Arménia ókori történésze a következőket jegyezte fel: „A gyalogság lóra került. A parittyások kivétel nélkül valamennyien mesteri nyilazókká váltak. A csatabárdosokat karddal és kopjával, a könnyű fegyverzetűeket pajzzsal és mellvérttel fegyverezték fel. Ennek az összesereglett, fénylő és ragyogó páncélvértbe öltözött katonaságnak a puszta megjelenése is elég volt ahhoz, hogy az ellenség megfutamodjék”. Ezek szerint lovasságot szerveztek, a könnyűfegyverzetű csapatokat megerősítették és a nehézgyalogságot (a csatabárdosokat) kopjával és a karddal fegyverezték fel.

II. Tigranes új fővárost alapított, Tigranokertát, ahol nagy fegyverkészítő műhelyeket építtetett. Az arméniai sereg jóminőségű és elegendő fegyvert kapott. Arménia jól felfegyverzett és harcképes serege elfoglalta nyugaton Mezopotámiát, Kappadokiát, Kilikiát és Szíria jelentős részét, keleten pedig Média egy részét és Parthia északi területeit. Kis-Ázsia összes kereskedelmi útvonalai Arménia kezére kerültek. A Mithridates-szel szövetséges Arménia hatalmának állandó növekedése veszélyeztette a római birodalom ázsiai birtokait. A római légiókat ezért először Mithridates, majd utána Arménia ellen vetették be.

VI. Mithridates a rómaiak által leigázott népek felszabadítójaként lépett fel Róma ellen. Mithridates csakúgy, mint szövetségese II. Tigranes, az elő-ázsiai országok lakóinak kirablása és leigázása végett viselt háborúit a római iga alóli felszabadítás jelszava mögé rejtette. Mithridates hadserege Kis-Ázsiában vereséget mért a római hadseregre, majd áthelyezte a hadműveletek színhelyét Görögország területére, és elfoglalta Athént. Mithridates a görögök felszabadítását is meghirdette. Hadseregét felszabadított rabszolgákkal erősítette meg. A meghódított területek rabszolgáinak felszabadítása azonban megrémítette a rabszolgatartókat, ezért azok Róma oldalára álltak és jelentős mértékben hozzájárultak a rómaiaknak Mithridates hadserege felett aratott győzelméhez.
Amikor a rómaiak görögországi uralmát veszély fenyegette, Róma Sulla consul parancsnoksága alatt erős római hadsereget küldött Mithridates ellen. A rómaiak két ízben is megverték Mithridates seregét. Mithridates kénytelen volt Európát elhagyni. Ezt követően a rómaiak Lucullus consul vezetésével küldtek hadsereget Mithridates ellen és a háború színterét áthelyezték Kis-Arméniába. Ez a hadsereg teljesen szétverte Mithridates csapatait. Mithridates Arméniába menekült.

A rómaiak uralmának a Közel-Keleten való megerősítése végett Lucullus i. e. 69-ben hadjáratot indított Arménia ellen. Appianos feljegyzései szerint Lucullusnak két válogatott légiója és 500 lovasa volt. Amikor Tigranes tudomást szerzett arról, hogy Lucullus betört Arméniába, kétezer lovasból álló osztagot küldött előre azzal a paranccsal, hogy akadályozzák meg a rómaiak előrejutását. Tigranokertában erős helyőrséget hagyva, Tigranes sereggyűjtés céljából bejárta Arménia területeit.
Appianos adatai szerint 250 ezer gyalogost és 50 ezer lovast toborzott. A római történész az arméniai sereg létszámát szemmel láthatóan többszörösére emelte. Ebben azonban nem annyira ő, mint inkább Lucullus a hibás, aki hadvezért tehetségének fitogtatása végett a Rómába küldött jelentésében megsokszorozta az arméniai hadsereg valóságos létszámát. Titus Livius feljegyezte, hogy az arméniai hadsereg huszadrésze volt a római seregnek. Livius feljegyzése Appianosénál sokkal közelebb áll az igazsághoz.

A rómaiak, miután mély árokkal vették körül a várost és külső ellen-erődítési vonalat építettek, megkezdték Tigranokerta ostromát. Az ostromgépek felállítása és az aknafolyosó építési munkálatainak beindítása után, hozzákezdtek a város falainak rombolásához. Ekkor Tigranes parancsára egy hatezer főből álló arméniai lovasosztag áttörte a rómaiak erődítményeit, behatolt a városba, magához vette a király ott tartózkodó családját, és visszatért Tigraneshez.
Tigranes elhatározta, hogy rátör Lucullus légióira. A hozzá menekült Mithridates azt tanácsolta neki, hogy ne bocsátkozzék harcba a rómaiakkal, hanem lovasságával kerítse be őket, pusztítsa el a környéket és éheztesse ki az ellenséget. Tigranes elvetette Mithridates javaslatát és a rómaiak elleni harcra készen Tigranokertához vonult. Lucullus, amint észrevette, hogy az arméniaiak támadólag lépnek fel, elhatározta, hogy a lovassággal arcból leköti őket, a gyalogsággal pedig a közelben levő magaslatok kihasználásával hátulról mér csapást rájuk.


A Tigranokertánál vívott harc első etapja: a római lovasság rohama ez arméniai hadsereg ellen, majd a lovasság tervszerű visszavonulása

Amikor az arméniai sereg megközelítette a rómaiakat, Lucullus ,,parancsot adott a lovasságnak, hogy frontális rohammal támadja meg Tigranest, vonja magára (az ellenség figyelmét) és ellenállás nélkül vonuljon vissza, hogy üldözés közben a barbárok sorai megbomoljanak” (Appianos).
A római lovasság tevékenységének az lett a következménye, hogy az arméniaiak elragadtatták magukat az üldözéssel és nagy területen szétszóródtak. Az arméniaiak elszakadtak hatalmas szekérkaravánjuktól és azt védtelenül hagyták. Az ellenség megfutamodását látva, már győztesnek érezték magukat.


A harc második etapja: a római gyalogság rohama az arméniaiak ellen és az arméniai sereg veresége

Az átszegdelt terepet jól kihasználó légiók rejtve kijutottak a Lucullus által megjelölt magaslatra és az arméniai sereg (hátába kerültek. Az arméniaiak málhás szekerei ekkor érkeztek a rómaiak megszállta magaslat lábához. A rómaiak nagy kiáltozással rávetették magukat a szekerekre, amelyek pánikszerűen menekültek, de saját gyalogságuk közé keveredtek és így megbontották annak sorait. Az arméniai gyalogosok futásnak eredtek és lovasságuk harcrendjét is teljesen szétzilálták. Ekkor a római lovasság beszüntette a visszavonulást és arcból megrohamozták az arméniaiakat. A harc sorsa eldőlt. Lucullus azt jelentette, hogy az arméniaiak veszteségei elérték a 100 ezer embert, ugyanakkor a római légiók csak egyetlen halottat vesztettek. Az ilyen veszteségi arány teljesen valószínűtlen és Lucullus jelentésének hamis voltáról tanúskodik.

Tigranokerta helyőrsége a város falairól nézte végig az arméniai sereg pusztulását. Ez azzal függött össze, hogy a Tigranes szolgálatában álló görög zsoldosok osztaga felkelést szervezett a városban, és megszállta a két torony közötti várfalrészt. A görögök ezután jelt adtak a rómaiaknak, akik ezen a szakaszon felmásztak a várfalakra és betörtek a városba. Tigranokertát teljesen kifosztották.
A győzelemben túlságosan biztos Tigranes támadás közben meggondolatlanul cselekedett. Nem szervezte meg a felderítést, és ezért nem ismerte az ellenség csoportosítását. Azt hitte, hogy a római lovasság képezi Lucullus minden erejét. Tigranes gúnyolódva mondotta róluk: „Ha ezek követek, akkor sokan vannak, ha pedig ellenség, akkor túlságosan kevesen” (Appianos). Tigranes nem látta a római gyalogságot.
A gyalogság hiányának nyugtalanságot kellett volna keltenie benne és óvatossági a kellett volna intenie. Tigranes túlságosan megmámorosodott az első könnyű győzelemtől és ez lehetővé tette, hogy az ellenség két légió erejével, hátulról mérjen rá csapást. A kis római lovas osztag üldözését összes erőivel, többek között egész gyalogságával szervezte meg, nem gondoskodott harcrendje biztosításáról és ezzel súlyos hibát követett el.

A Tigranokerta melleti balszerencsés ütközet nem törte meg az arméniaiak harci akaratát. Tigranes Mithridates tanácsára megváltoztatta a hadviselés módját. Az arméniai sereg most már nem bocsátkozott harcba a rómaiak főerőivel, hanem fárasztotta és gyengítette a római hadsereget, s a hegyekkel borított ország belsejébe hátrált. Ismét 100 ezer fős hadsereget toboroztak (Appianos szerint), amelynek egy harmada lovasság volt. Tigranes önálló osztagokra, cohorsokra osztva, római mintára szervezte meg seregét. Az osztagok szakképzett parancsnokok vezetésével kiképzésben részesültek. Minden osztag tudott önállóan tevékenykedni és képes volt az ellenség kisebb osztagainak megsemmisítésére. Ezek az intézkedések és az új taktika csakhamar eredményekre vezettek.

A Lucullus parancsnoksága alatt álló római hadsereg mélyen behatolt Nagy-Arménia sziklás pusztaságainak belsejébe és elszakadt támaszpontjától. Emiatt a légiók, amelyeket az arméniai sereg osztagai váratlan rajtaütésekkel nyugtalanítottak, igen sokat nélkülöztek. A római hadsereg hátában az arméniai lakosság is harcolt az idegenek ellen, s ez igen ingataggá tette a rómaiak hadtápterületét.
I. e. 68 nyarán és őszén az Arexes folyó völgyének felső részén a rómaiakat sorozatos kudarcok érték. Lucullus kénytelen volt visszaállítani a hadseregben a szigorú fegyelmet, ami a katonák között elégedetlenséget váltott ki. A háború tartós jellege t öltött.

I. e. 66-ban Caius Manilius néptribunus azt javasolta a senatusnak, hogy a parancsnokságot keleten adják át Pompeiusnak. A javaslatot elfogadták és Pompeius átvette a parancsnokságot. Pompeius egyezményt kötött Parthiával, amely Parthiát az Arménia elleni támadásra kötelezte Pompeius a flotta számára a FöldközLtenger keleti partvidékének zárlat alávételét adta feladatul, ő maga pedig légióival betört a pontost bíró dalom területére. Mithridates megpróbált védelmi háborút folytatni. Hadseregét Pompeius az Eufrates-folyónál teljesen szétverte. Tigranes megtagadta szövetségese befogadását, ezért Mithridates a birtokaira meneküli
A római hadsereg ezután betört Arméniába is és a Rionos-folyóig jutott előre. Azok a belső harcok, amelyeket Tigranesnek a fia vezetésialatt álló és magukat a rómaiak híveinek valló arméniai gazdagok ellen kellett folytatnia, Armeniát igen meggyengítették. Tigranes ilyen körülmények között megadta magát. Pompeius kezéből azonban visszakapta a arméniai királyságot, s Tigranest „a római nép barátai és szövetségesei egyikének ismerték el.

Az ókori Arménia állandó harcok színtere volt. Az országot abban az időben benépesítő törzseknek és nemzetségeknek szünet nélkül harcolniuk kellett a médek, a perzsák és sok más ellenséges törzs ellen. Ezek n háborúk Arménia szabadságáért és függetlenségéért folytak. E háborúk felszabadító jellege eleve meghatározta az arméniai csapatoknak az ellenség számbeli fölénye ellenére tanúsított erkölcsi szilárdságát. II. Tigranes hódító politikája azonban, annak ellenére, hogy az ország területe mérhetetlenül megnövekedett, gyengítette Arménia ellenálló erejét. Ez a politika vitte Arméniát a Rómával való összeütközés útjára.

Az arméniai hadművészet jellemző vonásai abban mutatkoztak meg, hogy a hadsereg az ország természeti adottságait ésszerűen használta fel az ellenség gyengítésére és erkölcsi erejének megdöntésére. Arménia védelmét az ellenséget a sziklák közé csalogató, ott kifárasztó és megsemmisítő mozgékony osztagok mesteri tevékenysége jellemezte. Amikor az ellenség erkölcsileg megtölt és osztagai megkezdték a visszavonulást, az arméniai sereg üldözőbe vette őket és nagy veszteségeket okozott nekik. Az ilyen harcászat nem követelt nagy ütközeteket, s az ellenség hatalmas számbeli fölénye ellenére is megőrizte a védelem erejét az ellenséget kimerítő tartós küzdelemre.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)