logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése az i. e. I század második felében viselt háborúkban I. rész

Az első triumvirátus Rómában

A római köztársaságban a demokrácia hanyatlásának kezdete többek között abban is kifejezésre jutott, hogy megváltozott a városi plebsnek az ország politikai életében betöltött szerepe. Az állam nagy összegeket volt kénytelen fordítani a nincstelen és a kis vagyonú lakosság eltartására. A szavazati joggal rendelkező tömegek ugyanakkor a magas állami tisztségekre pályázóktól több megbecsülést és több alamizsnát követeltek.
A politikai sikert most nem annyira a nemzetségi előkelőség és a magas állami tisztségekre igényt tartók személyi tulajdonságai, mint inkább a gazdagság biztosította, aminek segítségével a választókat megvásárolták. Róma hódító külpolitikája a veteránok és a szabadságolt katonák politikai szerepének jelentős növekedését eredményezte. A magas állami tisztségre pályázók számára igen fontos volt a katonai siker.
A Spartacus vezette, s a római rabszolgatartó társadalmat megrendítő rabszolgafelkelés előmozdította a nobilitás és a lovagok bizonyos konszolidációját. A rabszolgatartó társadalom felső rétege érdekelt volt a rabszolgák végleges elnyomásában és a kalózok elleni harc megszervezésében, akik a Földközi-tenger medencéjében megbénították a kereskedelmet, s emiatt megszűnt a Rómába irányuló élelmiszer szállítás.

A Licinius plebejus nemzetségből származó Crassus, a római állam egyik leggazdagabb embere, győzelmet aratott a felkelt rabszolgák hadserege felett, s ez emelte népszerűségét Rómában. Politikai vetélytársa u legnagyobb mágnás, Fompeius volt, aki szintén katonai dicsőséget szerzett magának. Crassust és Pompeiust i. e. 70-ben consulokká választották,
I. e. 67-ben a szenátus Pompeiusnak rendkívüli meghatalmazást, proconsuli hatalmat biztosított a kalózok elleni harcra. Meg kell jegyezni, hogy Pompeius jelentősen túllépte a proconsul számára, megállapított jogkört. Hatalmas összegeket, hadsereget és 500 hajóból álló flottát bocsátottak rendelkezésére.

Pompeius az egész Földközi-tengert 30 körzetre osztotta. Minden körzet élére parancsnokot állított, akinek deszant csapatokkal megerősítőII flottillát rendelt alá. Maga Pompeius erős tartalekkal rendelkezett. A rómaiak vagy n nyílt tengeren törtek rá a kalózokra, vagy csapdába hajszolták, ahol fogságba ejtették illetve megsemmisítették őket. Miután a tenger nyugati részét megtisztították, a rómaiak egyes kalózokat Kilikiába üldöztek, ahol támaszpontjaikat lerombolták, a kalózokat pedig vagy fogságba ejtették, vagy megölték A kalózok leverése után a Földközi-tengeren ismét megélénkült a kereskedelem és mert indult a kenyér gabona szállítás Rómába. A kalózok elleni sikeres harc miatt Pompeio népszerűsége emelkedett.

Pompeius i. e. 66-ban széleskörű meg hatalmazással hadviselés céljából keletre indúlt. A háború folyamán a pontosi birodalom egy részét és Szíriát Rómához csatolták Pompeius i. e. 62-ben győztesként tért vissza Rómába, ahol a hatalmas gazdasági válság miatt a politikai helyzet igen feszült volt A rabszolgák ismét nyugtalankodtak, a városi és a falusi szegénység, sőt még a mobilitás is egyre jobban és mind nagyobb tömegekben eladósodott.


Rómában ebben az időben vált egyre szélesebb körökben ismert Caius Iulius Caesar (i. e. 100-44), aki a Iuliusok régi patrícius nemzetségéből származott és jó nevelésben részesült. Caesar ifjú korában Marius híve volt, és demokratikus meggyőződését minden módon igyekezeti hangsúlyozni. Hogy a római polgárok körében minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, i. e. 65-ben széleskörű demagóg politikát folytatott. Erre a célra áldozta egész vagyonát.

A győzelmes hadsereggel i. e. 62-ben Rómába visszatérő Pompeius köztársasági törvényeknek megfelelően feloszlatta seregét és a szenátusiéin kérte a katonák földdel való megjutalmazását, valamint az Ázsiában kiadott összes intézkedései jóváhagyását. Minthogy azonban a hadsereget feloszlatta, s támasza nem volt, kérését a szenátus elutasította.

Caesar i. e. 60-ban tért vissza Hispániából, ahol a parancsnoksága alatt álló római légiók győzelmet arattak a lusitániaiak felett, és ahol vagyoni helyzetét rövid idő alatt rendbe hozta. Caesarnak sikerült Crassust és Pompeiust kibékítenie, és hárman nem hivatalos megállapodást kötöttek egymás kölcsönös támogatására. Létrejött az első úgynevezett triumvirátus (Caesar, Crassus, Pompeius), mely mögött a demokratikus körök, befolyásos lovagok és a katonák álltak. A triumvirátus a senatushoz ellenségesen viszonyuló három csoportosulás közötti egyezség volt, és lépést jelentett a római katonai diktatúra megvalósítása felé. A senatusnak nem volt elegendő ereje a triumvirátus elleni harcra.

Caesart i. e. 59-ben consullá választották. Nyílt erőszak útján sikerült életbe léptetnie a Pompeius veteránjainak földdel való jutalmazásáról szóló agrártörvényt. Pompeius keleten kiadott intézkedéseit is jóváhagyóik, továbbá leszállították Ázsiában az adóbérleti összegeket, ami a lovagok és képviselőjük, Crassus érdekében történt. A triumvirátus elérte céljait.
Consuli megbízatása lejártával Caesar öt évre megkapta Gallia Cisalpina és Illyria kormányzóságát. Ezzel jogot nyert arra, hogy két légiót szervezzen. Gallia Transalpina is Caesar kormányzása alá került. A valóságban a rómaiak csak Gallia Cisalpinát birtokolták, Gallia Transalpinát, melynek nagy része szabad volt, előbb meg kellett hódítaniuk.

A szövetséges háború idején (az i. e. 90-es években) a senatus - azért, hogy szakadást idézzen elő az italicusok (itáliai törzsek) soraiban - rendeletet adott ki, amelynek értelmében a Rómához hű maradt szövetségesek és azok, akik két hónapon belül letették a fegyvert, elnyerték a római polgárjogot. Ilyenformán a római polgárjogot egész Itália lakosságára kiterjesztették.

A szövetségesek egyenjogúsítása a rómaiakkal csakhamar visszatükröződött a hadsereg feltöltésében is. A katonakötelezettség most Itália egész lakosságára kiterjedt. A római hadsereget a valóságban azonban önkéntesekből egészítették ki, mert a katonának fizetett zsold körülbelül azonos volt a munkások bérével és ezért igen sokan akartak szolgálni a hadseregben. A hadsereg vonzóerejének másik, nem kevésbé fontos oka az volt, hogy a szabadok megvetették a munkát. A vagyontalan szabadok a munkánál előnyösebbnek tartották a nem megvetendő előnyökkel járó katonai szolgálatot. Mindezek következtében a hadsereg jellege élesen megváltozott. A római hadsereg a hivatásos katonák állandó hadserege lett.

Caesar a légiókat új alapokon szervezte meg. A légiók létszáma 3000 és 4500 ember között váltakozott. Minden légió állományába beosztottak „tüzérséget” is: ballistákat, amelyekkel nehéz nyilakat hajítottak, továbbá nehéz kövek hajítására szolgáló onagert1 és katapultát. Különösen nagy fejlődést ért el az ostromtechnika. A légió szállító részlege, amely a táborkellékeket és a felszerelést szállította, igen megnőtt (500 öszvér).
Nagy szerepet kezdtek játszani a gyalogos kisegítő csapatok, amelyek állományába Kréta szigetéről származó íjászok és a Baleári szigetekről való parittyások is tartoztak. A római polgárokból alakult lovassá got zsoldos germán, hispániai és nemudiai lovasság váltotta fel. Minden légióban volt 200-300 lovas. Emellett a baráti gall törzsek 4-5 ezer lovasa is Caesar hadseregébe tartozott.

A légió harcrendje három vonalból állt: az első vonalban négy, a másodikban és a harmadikban 3-3 cohors fejlődött fel. A második vonni valójában a támogatás vonala volt. A harmadik vonal képezte az általa nos tartalékot, amelyet az ellenség arcvonala és szárnya elleni manőverezésre, vagy ellenséges csapások visszaverésére alkalmaztak. Az arcvonal meghosszabbítása végett a légió két vonalban, ritkábban - térközök nélkül - egy vonalban állt fel. A légió harcrendje most sokkal szilárdabb lett. A légió felépítésébe szervezetileg beletartozott a tartalék is. Az eddigi csak várerődítmények ostrománál használt „teknősbékát” meglepőién szerű lovasrohamok elleni védelemre is használták.

A csapatok sikeres tevékenységét a menet ésszerű megszervezése is elősegítette. A tábort rendszerint hajnalban - néha éjjel - hagyták el. A menetbiztosításra különös gondot fordítottak. Az elővéd lovasságból és könnyűfegyverzetű gyalogságból állt. Az elővéd felderítő osztagokat küldött maga elé, amelyekből egyes felderítőket különítettek ki.
Az utóvédbe az egész reguláris gyalogság egyharmadig terjedő, főleg fiatal legionáriuokból álló részét osztották be. A fő erőket a légiók képezték. Minden légió mögött szállítórészleg haladt. A rendes napi menetteljesítmény nem haladta meg a 25 kilométert. Gyorsított menettel napi 30 kilométernél többet, erőltetett menettel pedig napi 45 kilométert tettek meg. Ha ellenséges rajtaütés volt várható, a menetet harcrendben hajtottuk végre. A légionáriusok lerakták málháikat és előkészültek a harchoz. A szállítórészleg ilyen esetben az osztag menetrendjének közepén helyezkedett el.

Megjelent a hadvezér törzse, amely az alparancsnokok kiképzésének iskolájává vált. A törzs legátusokból és tribunosokból állt. A legátusok a hadvezérnek a szenátus által kinevezett és a csapatok nagyobb osztagai, vagy a harcrend önálló részei felett parancsnokló segítői voltak. A légióban hat katonai tribunus volt. Ezek a hadvezér vagy a legátusok parancsait hajtották végre, de kisebb osztagok felett is parancsnokoltak, és részt vettek a katonai tanács ülésein. A törzshöz segédtiszti teendőket ellátó fiatal önkénteseket vezényeltek. A hadvezérnek személyi biztosítása is volt.
A parancsnoki állomány túlnyomó többsége a centuriák felett parancsnokló centuriókból állt. Az első centuria parancsnoka volt egyben a manipulus parancsnoka is. A cohors felett a triariusok centuriájának centuriója parancsnokolt. Minden légióból az első cohors hat centuriója vehetett részt a katonai tanács ülésein.

romaikor_kep



A Caesar által végrehajtott átszervezés fokozta a légiók harcképességét. Ezek a légiók a harcias gall törzsekkel vívott csatákban járták ki a hadiiskolát. Gallia és Britannia az i. e. I. században A rómaiak földközi-tengeri uralmuk megerősítése után hozzákezdtek birtokaik kiszélesítéséhez Galliában, melynek nagy része ebben az időben még nem hódított terület volt. Ugyanakkor kísérleteket tettek a Britannia fölötti uralom megszerzésére is.
Galliában kelta törzsek éltek. A Pireneusálitól a Garumna-folyóig terjedő területen az aquitániaiak, a Garumnaés a Láger-(Loire)folyók között a kelták (gallok), a Ligertől északra a (belgák és más törzsek laktak. Gallia legkulturáltabb törzsei a keltáik (gallok) voltak. A kelták földműveléssel foglalkoztak, de eléggé fejlett volt az állattenyésztésük is. Falvakban éltek. Megerődített rejtekhelyeik voltak és híresek voltak harciasságukról és hősiességükről.
A kelták társadalmi (szervezeti formája a nemzetségi közösség volt, - amely nagy nyájakkal és hatalmas, rabszolgákkal műveltetett földterületekkel rendelkezett. Ugyanakkor azonban egyre nőtt a nagy földművelőktől és állattenyésztőktől függő helyzetbe jutott, elszegényedett kelták száma is Ezek az elszegényedett kelták természetbeni szolgáltatást fizettek és különböző kötelezettségeket teljesítettek. Az egyik ilyen kötelezettség volt a katonai szolgálat a gazdagok osztagában. A kelta vezérek körül állandó katonai osztagok alakultak ki. Galliában már az I. században fejlett volt a kereskedelem. A vízi és a szárazföldi kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban városok keletkeztek, amelyek a gall törzsek gazdasági és politikai központjaivá váltak. A városokban kifejlődött a kézműipar, különösen a fegyvergyártás.

A kelta törzsek különböző fejlettségi fokon álltak. Egyesek meg ősközösségi rendben éltek, másoknál már felbomlott a nemzetségi rend, megjelentek az osztályok és elterjedt a rabszolgatartás. A törzsek élén a nemzetségi előkelőségre támaszkodó vezér állt. Óriási szerepet játszottak a zárt testületet képező druidák (papok).
A kelta törzsek között különböző szövetségek jöttek létre, amelyekben a hegemónia az arvemusokat illette. A törzsek közötti ellentétek következtében azonban ezek a szövetségek nem voltak tartósak. A kelta törzsek - leggyakrabban a legelőkért és a földművelésre alkalmasabb földekért - szüntelenül háborúskodtak egymással. A törzsek közötti viszály gyengítette a kelta törzsek ellenállását és a rómaiak számára megkönnyítette Gallia meghódítását.

Iulius Caesar kihasználta a kelta törzsek közötti ellentéteket és beavatkozott belügyeikbe. Amikor például a sequanusok törzse az aeduusok elleni harcban segítségül hívta Ariovistus germán vezért, Caesar az aeduusok pártfogójaként lépett fel, és légiói súlyos vereséget mértek a germán törzsek seregére. Caesar a kelta törzseket a maga oldalára állította és terhükre erősítette meg a római hadsereget.
A Britanniát benépesítő törzsek főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. A lakosság a mezőket nem vetette be, hanem tejjel és hússal táplálkozott. A sziget területén az ónt, a partvidéken pedig a vasérceket is feldolgozták. A brit törzsek az ősközösségi rend bomlásának kezdeti fokán álltak.

Britanniában a rómaiak erősebb ellenállással találkoztak, mint Galliában. Ez volt a fő oka annak, hogy a Britanniába indított hadjáratok csak jelentéktelen sikereket eredményeztek. A római hadsereg hadjáratai Galliába és Britanniába. Gallia gazdag ország volt, amelyben a hírek szerint sok volt az arany. Emellett itt sok rabszolgát lehetett szerezni, akikre a rabszolgafelkelés letörése idején történt tömeges rabszolgamészárlás után Rómában különösen nagy szükség volt. A római légióknak Iulius Caesar parancsnoksága alatt Galliába indított hadjáratai éppen ezért Rómában igen népszerűek voltak. Ezek a hadjáratok az aranyért és rabszolgákért folytak.

A rómaiak nyolc év alatt (i. e. 58-49-ig) meghódították egész Galliát, sőt Britanniába is átkeltek. Ott azonban nem tudták megvetni a lábukat. Caesar a szenátus engedélyével további két légiót gyűjtött, és így a háború végéig tizenhárom légióval rendelkezett. A Gallia és Britannia belsejébe indított hadjáratok fő bázisa Gallia Cisalpina és Gallia Narbonensis volt. Caesar a parancsnoksága alatt álló légiókkal nyolc hadjáratot hajtott végre, köztük két deszant hadműveletet Britanniába. A római hadsereg kilenc jelentős ütközetet vívott és három nagy ostromot szervezett.

Caesar jól ismerte Gallia belpolitikai helyzetét. Beavatkozott a törzsek közötti viszályokba, az országban elősegítette az ellentétek éleződését és azokat hozzáértően használta fel saját céljaira. Politikájának célja az ellenség megosztása és szövetségesek szerzése volt. A gall törzsek gyűlését, amelyen Caesart a gallok vezérének kiáltották ki, a galliai "róma-barátok” segítettek megszervezni. Ez a gall törzsek belügyeibe való beavatkozás megkönnyítette a rómaiak számára Gallia meghódítását. Emel lett azt is figyelembe kell venni, hogy a római légiók egységes vezetéssel és katonai szervezettel nem rendelkező, elszigetelt törzsek ellen harcoltak.

A hadművészet szempontjából legtanulságosabb a rómaiak két hadművelete (a negyedik és az ötödik hadjárat) Britanniába, valamint a Vercingetorix elleni hetedik hadjárata. Caesar a Britanniába való betörés számára Itius (Boulogne) kikötőjét készítette elő a római hadsereg bázisául. Itius kikötője, bár a brit szigettől távolabb feküdt, a tengerszoros leküzdése szempontjából előnyösebb volt, mint Calais.
Britanniáról Caesarnak nem voltak meg a szükséges értesülései. Nem tudta „... milyen nagy a sziget, milyen nemzetségek lakják és mekkora népességük, milyen a harci tapasztaltságuk és milyenek intézményeik, végül, hogy a kisebb vagy nagyobb erejű flotta elhelyezésére milyen állapotban vannak a kikötők.”
Bár a nyár már a vége felé járt, Caesar mégis elhatározta, hogy hadjáratot indít Britanniába. Ügy gondolta, hogy ha a közeledő tél miatt nem is sikerül teljesen befejeznie a britanniai hadjáratot, „már az is igen hasznos lesz számára, ha a szigetre léphet, megismerheti lakóit, és adatokat szerezhet földjéről, kikötőiről és hajózásra alkalmas pontjairól. A gallok minderről jóformán semmit sem tudtak.”

Caesar a kitűzött feladatnak megfelelően kijelölte az erőket - összesen két légiót (6-8 ezer embert) - a vállalkozás végrehajtására. A rómaiak teljes tengeri uralma megkönnyítette a hadművelet végrehajtását. A briteknek nem volt hadiflottájuk. A rómaiak 80 darab 100-100 légionárius elhelyezésére épült szállítóhajót és néhány hadihajót készítettek elő a hadjáratra. Ez utóbbiak ballistákkal és katapultákkal voltak felfegyverezve. A lapos aljazatú, alacsony merülésű hajók lehetővé tették a csapatok kihajózását közvetlenül a parton.
Caesar a hadjáratot néhány nappal megelőzően felderítést küldött Britannia partjaihoz, továbbá kémkedés és a britek befolyásolása céljából előre küldte az egyik gall vezért. A gall vezért a britek őrizetbe vették, a felderítő hajó pedig öt nap múlva csak igen szegényes adatokkal tért vissza, mert a brit partok felderítését csak a tengerről folytatott megfigyelés útján végezhette. Így Caesar nem rendelkezett az ellenségre vonatkozó szükséges adatokkal. A hátország biztosítására Caesar a csapatok egy részét két legátus parancsnoksága alatt Itiustól északkeletre, a tengerparton élő törzsekhez irányította. Ezenkívül a gallok közül túszokat szedett. A táborban (Itiusban) egyik legátus parancsnoksága alatt erős osztagot hagyott vissza.

A római flottilla i. e. 55 őszén hajnali három órakor felszedte horgonyait és kedvező szél mellett megindult Britannia partjai felé. A lovasságot Itiustól tíz kilométerre hajózták be. A következő napon tíz órakor a flottilla fő erői elérték a brit partokat. A britek figyelő őrsei idejében észrevették a közeledő római flottillát és riadóztatták csapataikat. A britek gyalogsága, lovassága és harci szekerei felkészültek a harcra, hogy a rómaiak partraszállását megakadályozzák.
A római flottilla horgonyt vetett, de a magas és meredek part kedvezőtlen volt a partraszállásra. Nyomban megmutatkoztak a rosszul szervezett felderítés eredményei. Caesar parancsot adott, hogy haladjanak tovább a part mentén. A britek lovassága és harci szekerei a parton követték a rómaiakat. Mintegy tíz kilométert tettek meg addig, amíg a flottilla alacsony, nyílt partot talált. Caesar elhatározta, hogy itt hajtja végre a partraszállást. A rómaiak a szelet és a dagályt kihasználva ki is kötöttek, de a partraszálláskor a pontosan célzó brit íjászokkal, továbbá harci szekerekkel és a lovassággal találták magukat szemben.

Az alacsony vízállás, valamint a római katonák nehéz fegyverzete és felszerelése a partraszállást igen megnehezítette. A deszant partraszállásának biztosítására Caesar előre vonta hadihajóit a flottilla szárnyaira, ahonnan a hajítógépekkel lövetni kezdte a britek harcrendjét. Az ellenség soraiban zavar keletkezett, s ezt kihasználva, a légionáriusok a 10. légió zászlóvivőjének példája nyomán vízbe ugráltak, majd a partra jutva, megrohamozták és visszavetették a briteket. A lovasság hiánya miatt azonban nem tudták tovább fejleszteni a sikert.
A légiók a parton megerődített tábort építettek. Csak négy nap múlva tűnt fel a római lovasságot szállító 18 hajó. A hirtelen támadt vihar azonban egy részüket Gallia, más részüket Britannia keleti partjaihoz sodorta. A vihar után beálló rendkívül nagy tengeri dagály miatt a tábor egy része víz alá került és igen sok hajó meg-rongálódott. Mindezek a zavarok a deszanthadművelet rossz szervezésének következményeiként jelentkeztek.

romaikor_kep



A britek a rómaiakkal szemben tovább folytatták a szívós ellenállást. Váratlanul bekerítették és megrohamozták a felderítést végző 7. légiót, amelyet csak a 10. légió őrségben levő és idejekorán odaérkezett cohorsai mentettek meg. A rómaiaknak különösen nehéz volt harcolniuk a britek lovassága és harci szekerei ellen.
„Kezdetben minden irányban nyargalásznak és lövöldöznek - írta Caesar -, de emellett ellenségeik sorait már a rémítő küllemű lovaikkal és harci szekereik zörgésével is megzavarják; ezután beékelődnek az alegységek közötti hézagokba, leugrálnak harci szekereikről és gyalogosan harcolnak. Ezalatt a hajtók egymásután elhagyják a harcvonalat és a harci szekereket úgy állítják fel, hogy a harcosok - abban az esetben, ha a számbeli fölényben levő ellenség szorongatni fogja őket - könnyen vissza tudjanak vonulni sajátjaikhoz így tehát az ütközetben a lovasság nagy mozgékonyságát kiegészíti a gyalogság szilárdsága”.

A britek a rómaiak minden melléfogását kihasználták, váratlan rajtaütéseket szerveztek és jelentékeny veszteségeket okoztak nekik. Caesar hajói erősen megrongálódtak. A britek megakadályozta, hogy a rómaiak benyomuljanak a sziget belsejébe. Minthogy a rómaiak a kitűzött célokat nem érték el, Caesar a partraszállást követő tizennyolcadik napon „megvárta az alkalmas időjárást, majd éjfél után gyorsan felszedette flottája horgonyait.”
A visszatérés ugyanolyan szervezetten volt, mint a partraszállás. Ezt a morinus törzs ki is használta és rajtaütött a fő erőktől távol kihajózott egyik római osztagon. Így ért véget a rómaiak Caesar parancsnoksága alatt végrehajtott első britanniai hadjárata.

E hadjárat eredményeként a rómaiak az országról csak igen szegényes adatokat szereztek, mert nem sikerült behatolniuk Britannia belsejébe. „Caesar mindkét betörése (a Rajnán túlra és Britanniába), amelyre ebben a (negyedik) hadműveletben vállalkozott - állapította meg Napóleon -, csak előkészítő jellegű volt és sem ezek, sem a többiek nem jártak sikerrel.” Caesar sikertelensége okaival kapcsolatosan Napóleon a következő megjegyzést tette: „a két légió kevésnek bizonyult; szűkösen is legalább négy kellett volna; nem volt lovassága, az a fegyverneme, amelyet olyan országban, mint Anglia, nem lehet nélkülözni. Caesar nem készült fel eléggé egy ilyen fontos vállalkozásra, nevetségessé tette magát és veszteség nélküli visszatérését is csak mérhetetlen szerencséjének köszönheti.”

Az előző év leckéiből tanulva, Caesar i. e. 54-ben megszervezte a második hadműveletet (ötödik hadjáratot) Britanniába. Ez alkalommal több mint 700 szállítóhajót és 26 hadihajót készíttetett elő. A szállítóhajók merülése kisebb volt, mint az első vállalkozásban részt vett hajóké és a hajópárkányokat is alacsonyabbra építették. A támaszpont biztosítására három légió gyalogságot és 200 lovast, összesen 17 ezer embert különített ki. Öt légiót és kétezer lovast, összesen mintegy 20-25 ezer embert hajózott be.
A római flottilla este szedte fel horgonyait és a következő nap reggelén már az elmúlt évi partraszállás helyén volt. A britek nem tanúsítottak ellenállást. Caesar szerint „elhagyták a partot és a magaslatokra távoztak, mert megrémültek a sok hajótól”. Több mint 800 hajó jelent meg a sziget partjain.

Délre befejezték a partraszállást és a légiók - a múlt hibáiból okulva - egyik közeli magaslaton elkezdték a táborépítést. A rómaiak tíz cohorsot és 30 lovast visszahagytak a tábor őrzésére, a fő erőkkel pedig benyomultak a sziget belsejébe. A tábortól egynapi járóföldre akadtak rá a brit lovasságra és harci szekerekre, amelyek megkísérelték megakadályozni a légiók átkelését az egyik folyón. A magaslatokon kedvező állást foglalt britek megkezdték az átkelő rómaiak nyilazását. Ekkor Caesar előre vonta lovasságát, amely kiverte állásaiból a brit lovasságot, és arra kényszerítette, hogy visszavonuljon a közeli erdőben levő táborába.

A 7. római légió érte el elsőnek a britek erődítményeit. Hamarosan földtöltést emeltek, amelyről nyíllal és kövekkel megkezdték az ellenség pusztítását. Ezután a rohamosztagok betörtek az erődítésbe és kiverték onnan a briteket. Caesar megtiltotta az ellenség üldözését, mert a terepet nem ismerte és már besötétedett. A rómaiak a következő napon három oszlopban nyomultak előre. Csakhamar hírt kaptak azonban arról, hogy a hajók egy része a hirtelen támadt viharban megrongálódott. Ez a rómaiakat, akik semmiféle eredményt sem tudtak elérni, arra kényszert tette, hogy visszatérjenek a táborukba.

A britek folytatták az ellenállást. Minden kedvező alkalmat megragadtak a rómaiak megtámadására, s erre csaknem minden esetben lovasságukat használták. A britek fő támaszpontja a Tamesa (Themze) folyó mellett sűrű erdőben épült város volt, amelyet földtöltéssel, árokkal és fapalánkkal vettek körül. A rómaiak előre törtek egészen a Tamesáig.
A britek a folyó túlsó partján erődítettek. A folyómederben, a víz felszíne alatt, a partról észrevehetetlen, hegyezett karókból készült akadályt építettek. Caesar egy szökevénytől értesült az akadály helyéről. Elhatározta, hogy az átkelésre a folyón levő egyetlen gázlót használja fel, és először lovasságát, majd a gyalogságot veti be. A britek nem tudták feltartóztatni a rómaiak rohamát és futásnak eredtek. A város a római légiók kezére került.

Nem sokkal később a britek rátörtek a rómaiak partmenti táborára, de támadásukat visszaverték. Az állandó sikertelenség, a nagy veszteségek és a környéknek a rómaiak részéről történt feldúlása miatt, a brit törzsek beszüntették az ellenállást. A nyár vége felé járt, ezért Caesar elhatározta, hogy visszafordul. Túszokat vett magához, s megállapította a britek részéről Rómának fizetendő hadisarcot, majd hajóra ültette légióit és hazatért Galliába. Végeredményben tehát - bár a rómaiak Britanniába indított második expedíciója sikeresebb volt az elsőnél - ennek a hadjáratnak az eredményei sem voltak jelentősek. A római légiók eljutottak ugyan a Tamesáig, de Caesar, a brit törzsek támogatásának hiányában, nem tudta megvetni a lábát Britanniában.

A rómaiak britanniai hadjáratai megmutatták a flotta jelentőségét a deszanthadműveletben és bizonyságot tettek arról, hogy az ilyen hadművelet sikere mindenekelőtt a tengeri uralomtól függ. E hadműveletek ugyanakkor arról is tanúskodnak, hogy a flotta - amivel a britek nem rendelkeztek - a partvédelem egyik legfontosabb eszköze. A britek az aktív védelem céljaira mesterien alkalmazták a harci szekereket.

I. e. 55-ben a rómaiaknak nem volt lovasságuk, ezért nem tudtak elszakadni a tengerparttól. I. e. 54-ben viszont a római hadsereg elsősorban a lovasságának köszönhette, hogy eljutott a Tamesa folyóig A kis létszámú lovasság azonban elégtelennek bizonyult a siker kifejlesztésére és nem tudta biztosítani a mély behatolást a sziget belsejébe Gyors csapatokkal szemben csak olyan csapatok tudnak sikeres harcot folytatni, amelyeknek legalább olyan manőverezési lehetőségük van, mint az ellenség gyors csapatainak. A deszanthadművelet sikerének kifejlesztése érdekében a támadó erőinek és eszközeinek az adott irániban és az adott időben meg kell haladniuk a védelem erőit és eszközeit. Ez hiányzott Caesarnál, aki két hadjáratot vezetett Britanniába elégtelen erőkkel és eszközökkel. Caesar kijelentette, hogy ezek a hadjáratok győzték meg arról, hogy a római nehézgyalogság fegyverzete, harcászata és harcrendje nem alkalmas a mozgékony britek elleni harcra.

„Emellett - írta Caesar - az ellenség soha nem harcolt sűrű tömegben, hanem rendszerint egymástól nagy távolságra levő kis csoportokban tevékenykedett. Mindenütt őrhelyeket állítottak fel, ahol rendszeresen váltották egymást, és a fáradtak helyett friss, pihent harcosok álltak ki.”
A britek gyakran folyamodtak színlelt megfutamodáshoz, hogy a római lovasságot elvonják a harcmezőről és elszakítsák a gyalogságtól, majd később váratlanul, fölényes erőkkel törtek rá az ellenség gyalogságára. A harc sikere érdekében jól kell ismerni az ellenfél hadseregét, hadviselési módszereit és harceljárását. Caesar anélkül indított hadjáratot a britek ellen, hogy ismerte volna őket.



Folytatás: A hadművészet fejlődése az i. e. I század második felében viselt háborúkban II. rész