logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a Parthia elleni háborúkban III. rész

Róma és Parthia csaknem három évszázadon keresztül küzdött egymással az Elő-Ázsia fölötti uralomért. Nagyon érdekes a parthusok hadászata. Náluk láthatjuk az ellentámadás mesteri megszervezésének egyik legelső történelmi példáját. A parthusok erőiknek az aktív harcra való elégtelensége miatt a visszavonulást, mint a védekezés egyik módját alkalmazták. A lovassággal manőverező parthusok becsalogatták a rómaiakat a pusztaságba, kifárasztották őket, majd miután összegyűjtötték a szükséges erőket, ellen támadásba mentek át és megsemmisítették csapataikat.

Ugyancsak figyelemre méltó a parthusok harcászata is. A parthus lovasság sikeres harcot vívott a reguláris római gyalogsággal, amely a lovas íjászokkal szemben erőtlennek bizonyult. A parthusok kis rajtaütésekkel kifárasztották, majd a lovas íjászokkal megsemmisítették az ellenséget. Előre tervbe vett visszavonulásokkal elcsalogatták a rómaiak egyes osztagait a főerőktől, majd ellenlökésekkel megsemmisítették azokat. A parthusok fáradhatatlan üldözéssel demoralizálták, azután megsemmisítették a római légiókat.
Róma légiói a parthusok ellen viselt háborúban nem bizonyultak olyan legyőzhetetleneknek, mint amilyeneknek a burzsoá történészek ábrázolják őket. A rómaiakat nemcsak a germánok, hanem a harcias parthusok is megverték. A germánok a teutoburgi erdőben három légiót vertek szét. Ezzel szemben a parthusok hét római légiót és négyezer lovast semmisítettek meg.

Az i. e. II. század második felétől az i. e. I. század második feléig, vagyis száz év alatt, a fegyverzet nem változott lényegesen. Ez az időszak a római rabszolgatartó köztársaságban és a hellenisztikus államokban a nagy társadalmi megrázkódtatások ideje, az osztályharc éleződésének időszaka volt. A rabszolgák harca a rabszolgatartók ellen fokozódott és elérte leg magasabb formáját, a fegyveres felkelést. Ebben a helyzetben a régi formák már nem tudták biztosítani a rabszolgatartók politikai uralmát. Az új politikai helyzet kiélezte a harcot az uralkodó osztályon belül is polgárháborúhoz vezetett.
A katonai diktatúrára való áttérés elkerülhetetlenné vált. Érlelődött a rabszolgatartó köztársaság megszűnésének szükségessége. A polgárháborúk azonban nem akadályozták meg azt, hogy .1 római rabszolgatartók, akik a gallok, britek, hispániaiak és az afrikai törzsek közötti viszályokat e törzsek leigázására használták fel, megvalósítsák rablópolitikájuk célkitűzéseit. Területeik elfoglalása végett ki használták a hellénisztikus államok egymásközti harcát és szétesését is. E háborúkban tovább fejlődött a hadművészet. A fegyveres felkelések és a rabszolgák háborúi szükségessé tették az elnyomott osztályul hadseregének megszervezését. Megszületett az elnyomott osztály fegyver és felkelésének művészete.

Az osztályharc éleződése és a római parasztság tömeges elszegényedése következtében a római hadsereg régi társadalmi bázisa már megbízhatatlannak bizonyult. Ez leginkább a Spartacus vezette felkelt rabszolgák ellen folytatott háborúban és a római polgárháborúkban mutatkozott meg. A római hadsereg kiegészítésére hivatott személyek körének kiszélesítése és a tartós háborúk a hadsereg jellegét is megváltoztatták. A sereg fokozatosan a hivatásos katonák hadseregévé vált, mely azonban más típusú volt, mint a hellénisztikus államok túlnyomóan zsoldos hadseregei. A hadsereg önálló politikai erővé, a katonai diktatúra támaszává vált. Tisztán katonai szempontból nézve, a római hadsereg a maga idejében igen mozgékony volt. Tengeren vagy gyalogmenettel nagy távolságokra könnyen át lehetett csoportosítani és gyorsan lehetett összpontosítani.

Amíg a római hadsereg a gyalogságával büszkélkedett, addig a parthusok kiváló harcértékű, újfajta lovasságukkal, a páncélos lovassággal és a lovas íjászokkal tűntek ki, akik közül az utóbbiak a nyíl-ellátás jó megszervezése miatt tartós lövészharc megvívására is alkalmasak voltak. Az ókori parthusok a lovassági erőkkel sikeresen megoldották az ellentámadás problémáját és nagy római hadsereget semmisítettek meg. Az ellentámadás a hadászati támadás új formájává vált.
Ezen időszak háborúiban fejlődött a harcászat is. Mindenekelőtt a Britanniába vezetett nagy deszanthadműveletek - amelyekről meglehetősen részletes adataink vannak - előkészítése és végrehajtása méltó figyelemre. E hadműveletek sajátossága az volt, hogy a tengeren nem volt ellenség. De ennek ellenére is bizonyságot tettek arról, hogy a deszanthadműveletek szervezésénél az alapos felderítés, az anyagi-technikai biztosítás, a jó tervezés és vezetés rendkívüli jelentőséggel bír.
Megváltozott az általános tartalék szerepe is a harcban. A tartalék most már nemcsak az ellenség csapását hárította el, hanem a harc sorsát eldöntő egyik legfontosabb eszköz lett. Fejlődött a műszaki tudomány is, amit a rómaiak Alesia elleni ostroma bizonyít. Végül sokat fejlődtek a csapatok harc közbeni vezetésének módszerei. Tovább növekedett az alparancsnokok szerepe és kialakult a csapatok vezetési szerve. Az első ilyen vezetési szerv a római hadvezérek törzse volt. 


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)