logo

XXI September AD

A fegyveres felkelés művészetének keletkezése

A rabszolgák felkelése Spartacus vezetésével

Spartacus Thrákia szabad lakója volt és zsoldosként szolgált a római hadseregben, majd megszökött, de a rómaiak elfogták és gladiátornak adták. Bátorságáért, a fegyver mesteri kezeléséért, fizikai erejéért és ügyességéért szabadságot kapott, és mint vívómester belépett a capuai gladiátor iskolába. Plutarchos feljegyzése szerint Spartacus „inkább hasonlított a képzett hellénre, mint a barbárra”. Sallustius „testi és lelki erejében nagynak” nevezte.

Capua Campania nagy rabszolga tartó központja volt. Itt, a capuai gladiátor iskolában, i. e. 74-ben a rabszolgák összeesküvést szerveztek, amelybe közel 200 embert vontak be. Az összeesküvést leleplezték, és csak 70 rabszolgának sikerült elmenekülnie. A felkelők a nehezen járható Vezúv hegységbe vették be magukat. A rabszolgák osztagát Spartacus vezette. Segítőtársai Krixos és Oinomaos voltak.
A gladiátorok kis osztaga rajtaütéseket hajtott végre a nagy rabszolgatartó földbirtokokon, és fokozatosan feltöltötte sorait gladiátorokkal és földművelő rabszolgákkal. Appianos szerint a felkelt rabszolgákhoz csatlakoztak a „földtől megszabadított parasztok” is. Egy alkalommal Spartacus osztagával felderített és elfogott egy fegyverrel és felszereléssel megrakott szállítmányt, amely az egyik gladiátor iskolába tartott. Spartacus, miután elegendő erőt és eszközt gyűjtött, támadásba való átmenetre készült.

A római rabszolgatartó köztársaság bel és külpolitikai helyzete ebben az időben elég súlyos volt. A rómaiaknak Kis-Ázsiában nehéz háborút kellett folytatniuk a Ponthosi király ellen. A Földközi-tengeren kalózok garázdálkodtak. Etruriában a helyi lakosság felkelést kezdett, mert terhükre látták el földdel a római hadsereg veteránjait. A rabszolgák kis felkelései már képesnek bizonyultak arra, hogy nagy felszabadító harcba forrjanak össze. Hispániában polgárháború folyt, ahol a nagy hadsereggel rendelkező Marius ellenes ellenzék igen megerősödött. A senátus Cnaeus Pompeius parancsnoksága alatt nagy erőket küldött ki ellenük.

A római vezető körök lebecsülték a Campaniában kitört rabszolgafelkelés jelentőségét. Emiatt a felkelők eleinte zavartalanul tevékenykedhettek. Spartacus az i. e. 74. év őszét és a 74-73. év egész telét az erők gyülekeztetésére, megszervezésére és felfegyverzésére használta fel. A római senátus csak i. e. 73-ban értette meg a tényleges veszélyt és határozta el a Vezúv hegységbe befészkelődött felkelők megsemmisítését. E feladat végrehajtásával a Caius Claudius Glaber propraetor parancsnoksága alatt álló háromezer fős osztagot bízták meg. Claudius határozottan tevékenykedett. Birtokba vette a hegyről levezető egyetlen ösvényt és bekerítette Spartacus osztagát. A rómaiak nemcsak számbeli fölényben voltak, hanem összehasonlíthatatlanul jobb volt a fegyverzetük is. Spartacus, aki kész volt „hamarabb meghalni a vastól, mint az éhségtől” (Sallustius), merész elhatározásra jutott: nem a megfutamodást, hanem a meglépés elvének alkalmazásával az ellenség megrohamozását választotta.
Szőlővenyigéből hágcsókat fontak, s éjjel azokon ereszkedtek le a sziklákról. A Spartacus parancsnoksága alatt álló osztag - kihasználva a rómaiak gondatlanságát - hátulról, váratlanul rohanta meg a légiót. A rómaiakat erőfölényük ellenére szétverték. A katonák a rabszolgák kicsi, de merész osztaga elől megfutamodtak. A bátorság, a találékonyság, a kezdeményezés és a meglépés biztosította Spartacus számára az első nagy győzelmet. A felkelők elfoglalták a tábort és fegyvereket zsákmányoltak. A győzelem közvetlen következményeképpen a rabszolgák özönleni kezdtek Spartacus osztagába, amely rövid idő alatt tízezer emberre duzzadt. A felkelő rabszolgákhoz csatlakoztak az elszegényedett itáliai parasztok is. Rövidesen a felkelők kezébe került egész Campania.

I. e. 73 őszén a római senatus Publius Varinius praetor parancsnoksága alatt erős osztagot küldött Spartacus ellen. Az osztagnak fel kellett tartóztatnia a rabszolgák hadseregét, amely a dél-itáliai területeken keresztül az Adriai-tengerpart felé vonult. A felkelők, kihasználva az ellenséges erők szétszórtságát, részenként verték meg a római osztagot. Először a két legátus csapatait, majd a Varinius parancsnoksága alatt álló római főerőket szórták szét.
Ezekben a harcokban megmutatkoztak a római sereg bomlásának elemei: „A légionáriusok egy része nem volt hajlandó a felkelő rabszolgák ellen harcolni. Az itáliai törzsekből toborzott katonák Spartacus oldalára álltak. Itália déli részén a parasztság szintén csatlakozott a felkelőkhöz. A felkelés Apuliára, Lucaniára, Calabriára és Bruttiumra is átterjedt. A számszerű és az erkölcsi fölény a felkelő rabszolgák oldalán volt. Erejük egyes adatok szerint 60 ezer (Eutropius), mások szerint 120 ezer (Appianos) főre nőtt.” Spartacus most hatalmas és félelmetes volt (Plutarchos).


A rabszolgahadsereg hadjárata Gallia Cisalpina-ba

Amikor a rabszolgák felkelése elérte legmagasabb pontját, felmerült a rabszolgák felszabadításának kérdése. E tekintetben azonban a felkelés vezetői között nézeteltérések voltak. Spartacus arra törekedett, hogy a rabszolgákat kivezesse Itáliából és biztosítsa hazatérésüket. Spartacus tudatosan vetette el a Róma elleni hadjárat gondolatát. Segítőtársa.
Krixos az útitársak, az átállók, a dél-itáliaiak, a „földtől megszabadított parasztok” érdekeit kép viselte, akik számára a legfontosabb a földkérdés, a nagy rabszolgatartok birtokainak kisajátítása volt. Krixos makacsul kitartott a Róma ellem hadjárat megszervezése mellett. A felkelők soraiban szakadás következeit be. Spartacus a főerőkkel i. e. 72-ben észak felé, Gallia Cisalpinába vonult, hogy onnan a rabszolgákat hazaengedje. Krixos tízezer főből álló, különböző fegyverzetű osztaga délen (Apuliában) maradt. A rabszolgák hadseregében keletkezett nézeteltérések és a felkelők egységes tevékenységének hiánya lehetővé tette a rómaiak számára, hogy részenként verjék meg őket.
I. e. 72-ben két consult küldtek a rabszolgák ellen. Az egyik consuli hadseregnek Apuliában, a Garganus hegynél sikerült szétvernie a Krixos parancsnoksága alatt álló osztagot. A Spartacus parancsnoksága alatt álló, jól felfegyverzett hadsereget azonban nem volt ilyen könnyű legyőzni. A rabszolgáknak nemcsak zsákmányolt, hanem saját műhelyeikben készített fegyvereik is voltak. Hadseregük, amely jól volt szervezve és harckiképzésben részesült, lovasságiból, nehéz és könnyűgyalogságból állt.

Spartacus az Apennini-félsziget keleti részén észak felé vezette hadseregét. Ez a hadsereg útközben több csapást mért a római csapatokra. A Mutina melletti ütközetben szétverte a Gallia Cisalpina helytartójának parancsnoksága alatt álló tízezer fős hadsereget, s ezzel megnyitotta az utat az Alpok felé. A rabszolgák serege az Alpokon való átkelés előtt állt. A hadsereg azonban megfordult és dél felé vonult. Fel kell tételeznünk, hogy ez azért történt, mert Spartacus úgy döntött, inkább Sicilia szigetére viszi seregét. A forrásmunkák nem tesznek említést arról, hogy Spartacus miért fordította vissza hadseregét.
A felkelők valószínűleg úgy határoztak, hogy átkelnek Siciliába és a maguk oldalára állítják a siciliai rabszolgákat is. Lehetséges az is, hogy Spartacus Sicilia szigetéről tengeri úton akarta hazavinni a rabszolgákat. A siciliai kalózok ugyanis megígérték neki, hogy biztosítják számára a szükséges hajókat. A felkelés a Bruttium félszigettől Galliáig egész Itáliára kiterjedt. A rabszolgák ragyogó sikerei fokozták a római hadsereg sorainak bomlását.
Mindkét római consul hadserege a Spartacus parancsnoksága alatt álló hadsereg ellen tevékenykedett. Spartacus a római hadseregek ellen Picenumnál (Közép-Itáliában) vívott ütközetben mutatta meg kivételes hadvezért képességeit. A rabszolgák hadserege először minden erejével az egyik consul hadserege ellen fordult, majd annak szétverése után megtámadta és szétszórta a másik consul hadseregét is. Spartacus ezután fő figyelmét hadereje fegyelmének megszilárdítására, továbbá szervezetének és fegyverzetének javítására fordította.


A rabszolgahadsereg harca Itália déli részén

A rabszolgák felkelése óriási méreteket öltött. A felkelők Spartacus parancsnoksága alatt álló hadserege jelentősen megnőtt és megerősödött. A római hadvezérek közül senki se vállalkozott a felkelők elleni harcra. Végül is i. e. 72 őszén a senátus Marcus Licinius Crassus, a gazdagságáról ismert praetor személyében megtalálta a megfelelő embert.
Crassust a senátus rendkívüli hatalommal ruházta fel, és hat légiót bocsátott a rendelkezésére. Crassus mindenekelőtt intézkedett a római légiók fegyelmének megszilárdítására. Egyik cohorsot, amely nem volt hajlandó a rabszolgák ellen harcolni, megtizedelték. Minden tizedik légionáriust lefejezték. Hasonló kegyetlen rendszabályok segítségével Crassusnak sikerült megszilárdítania a fegyelmet és megindítania a felkelők elleni döntő küzdelmet.

A Spartacus parancsnoksága alatt álló hadsereg, miután szétverte a Crassus hadseregébe tartozó egyik osztagot, amellyel találkozott, bevonult Lucaniába. I. e. 71 nyarán a római senátor hadserege sikertelen harcokat vívott a felkelők egyes osztagaival. Crassus emiatt kénytelen volt arra kérni a senátust, hogy segítségül hívja vissza Pompeius hadseregét Hispániából és Lucullus hadseregét Thrákiából. Emellett azonban arra törekedett, hogy a rabszolgák hadseregét lehetőleg még Pompeius és Lucullus hadseregeinek beérkezése előtt szétverje. Amikor a felkelők főerői Bruttium félszigeten összpontosultak, Crassus elhatározta, hogy itt bezárja őket. A földnyelven keresztül 53 kilométer hosszú, mintegy 3,5 méter széles és ugyanolyan mély, nagy árkot ásatott, az árok mentén pedig több légióval védett, magas, erős falat építtetett.

A siciliai kalózok nem teljesítették ígéretüket. A felkelő rabszolgáknak nem adtak hajót a Siciliába való áthajózásra. Spartacus ekkor elhatározta, hogy tutajokon szállítja át a sereget Siciliába. A terv föllelkesítette a kalózok árulása miatt elcsüggedt rabszolgákat. Amikor azonban a tutajok nagyobb része már elkészült, hirtelen vihar támadt, amely az összes tutajokat összetörte. így ezt a tervet sem sikerült megvalósítaniuk. Mindezek betetőzéseként Spartacus hírt kapott arról, hogy a siciliai partokon erős római erődítmények vannak. Az a kísérlete, hogy Crassus-szal tárgyalásokat folytasson és ezáltal időt nyerjen, szintén eredménytelen maradt. A további tevékenységet illetően a felkelők soraiban ismét nézeteltérések keletkeztek, amelyek jelentősen csökkentették a hadsereg harcképességét.

Spartacus arra a bátor elhatározásra jutott, hogy áttöri a rómaiak erődítményét és szétveri Crassus hadseregét. Ügy döntött, hogy a rómaiak ellen meglepetésszerű rohamot hajt végre. A rabszolgák egyik havas, viharos éjszaka rőzsével és földdel teleszórták az árok egy részét, áthatoltak az akadályon, áttörték a rómaiak megerődített vonalát és vereséget mértek rájuk.


A rabszolgahadsereg hadjárata Brundisiumba

A római záróvonal sikeres áttörése után Spartacus elhatározta, hogy Brundisiumba vezeti seregét. Kidolgozta a hadjárat tervét és hozzálátott a terv megvalósításához. Brundisium a Rómát a Földközi-tenger keleti részével összekötő nagy kikötő, fontos hadászati pont volt. Spartacus arra számított, hogy birtokba veszi a kikötőben levő hajókat és áthajózik Thrákiába. A forrásmunkák idevonatkozó megjegyzése alapján feltételezhető, hogy a rabszolgahadsereg egy része nem értett egyet Spartacus tervével, s a Róma elleni támadást követelte. Gannicius és Castus parancsnoksága alatt több mint 12 ezer rabszolga ismét különvált a főerőktől és a Lucanus tó környékére vonult.
Crassus elhatározta, hogy kihasználja a felkelők soraiban bekövetkezett szakadást és vereséget mér rájuk. Crassus hadserege rejtve közelítette meg a rabszolgák táborát és már megkezdte a szétbontakozást a rohamhoz, amikor a rabszolgák táborában észrevették őket. Ekkor azonban már késő volt. Megkezdődött a harc, amelyben a rabszolgák szívós ellenállást tanúsítottak, de szervezetlenül harcoltak. Plutarchos szerint 12 300 rabszolga esett el. Ez volt a felkelőkre mért második súlyos csapás.

A rabszolgák vereségéről értesülve, Spartacus elhatározta, hogy ideiglenesen visszavonul a Petentinus hegyekbe, majd onnan az egész sereggel Brundisiumba megy. A rómaiak megkísérelték üldözni a rabszolgák hadseregét, de a rabszolgák támadásba mentek át, megrohamozták és szétverték a rómaiak erős osztagát. Lucanián és Apulián keresztül szabad volt az út Brundisiumba. A felkelők hadserege erőteljesen tört előre, csakhamar elérte Apuliát. Soraiba ekkor mintegy 60 ezer ember tartozott.
Brundisiumot megközelítve, Spartacus hírül vette, hogy a Lucullus parancsnoksága alatt álló római hadsereg Brundisiumba érkezett. A három római hadsereg - Pompeius hadserege északról, Lucullusé keletről, Crassusé pedig délről - bekerítéssel fenyegette a felkelőket. Crassus azonban elhatározta, hogy még Pompeius és Lucullus beérkezése előtt megkezdi a támadást.

I. e. 71-ben Apuliában folyt le az utolsó ütközet. „Az emberek ilyen tömegét hatalmába ejtő kétségbeesés miatt rendkívül kegyetlen, grandiózus csatát vívtak” (Appianos). A hadjáratok, a hosszú küzdelem és a nézeteltérések megtörték a felkelők erejét. A rabszolgák hadserege - bár hősiesen harcolt - nem bírta feltartani a rómaiak előretörését. Spartacus az ellenlökést végrehajtó osztagok élén haladt, és az első sorban harcolt. Amikor az ütközet előtt lovat vezettek elő számára, előrántotta a kardját és megölte az állatot. Kijelentette, hogy vereség esetén nem lesz szüksége lóra, győzelem esetén pedig talál eleget.
Spartacus kardjával Crassushoz igyekezett átvágni magát. Sok ellenséget, köztük két centuriót is megölt, de a combján megsebesült. Ekkor térden állva folytatta a harcot. „A nagyszámú ellenséggel körülvettet - bár bátran visszaverte csapásaikat - végül is darabokra vágták” (Plutarchos).
Spartacus holttestét nem találták meg, mert a római légionáriusok állati kegyetlenséggel darabokra vagdalták. „Spartacus az első sorokban bámulatra méltó bátorsággal harcolva, nagy hadvezérhez méltóan esett el” - írja Florus, ókori író.

A felkelők főerőinek és vezérének pusztulása után a rabszolgák egyes osztagai még sok éven keresztül folytatták a harcot Itália déli részén, de ez már csak szervezetien ellenállás volt. A felkelt rabszolgák tömegmozgalmát leverték. A rabszolgatartók kegyetlenül bosszút álltak a rabszolgákon. A Capuából Rómába vezető úton hatezer foglyot keresztre szegeztek.
A katonai diktatúra bevezetése Rómában az i. e. I. században a rab-szolgafelkelések politikai következménye volt. Bebizonyosodott, hogy a régi politikai formák már nem biztosítják a felkelő rabszolgák gyors leverését. A rabszolgatartók uralmának új politikai szervezetre volt szüksége.
Pompeius és Crassus a rabszolgafelkelés letörése után nem oszlatták fel hadseregeiket, amint azt a római köztársaság alkotmánya előírta. A légiókat Róma körül táborokba helyezték el és követelték, hogy őket vá lasszák consulokká a következő évre is (i. e. 70-re). A hadseregre támasz kodva a sullisztikus uralom megszüntetését követelték és megnyerték a maguk számára a lovagok és a plebs támogatását. Ilyen módon Crassus és Pompeius elérték céljukat.


***

Spartacus tehetséges szervező és nagy hadvezér volt. A felkelt rab-szolgákból - az ókori viszonyokat véve alapul - minta-hadsereget szervezett, amelynek erői a harcok folyamán szüntelenül nőttek. A Spartacus vezette rabszolgafelkelés nemcsak szervezettségével különbözik a többi rabszolgafelkeléstől, hanem az összes lehetőségek kitűnő kiaknázásával is. A rabszolgahadsereg soraiban képviselve volt az akkori idők minden fegyverneme: a nehéz és a könnyű gyalogság csak úgy, mint a lovasság. A rabszolgák fegyverzete nem sokkal maradt el a római légiók fegyverzete mögött. A felkelt rabszolgák hadserege megtanulta a hadviselést. Spartacus igyekezett megteremteni, illetve fenntartani a békés lakosság és a felkelők közötti jó viszonyt. A lakosságtól a hadserege számára igénybe vett javakért fizetett. Ez a politika biztosította Spartacus számára a többé-kevésbé biztos hátországot.
A rabszolga hadsereg stratégiája kitűnt merészségével és határozottságával. A rabszolgák rendszerint támadólag léptek fel, s nem engedték ki a kezükből a kezdeményezést. Az ellenséggel szemben minden esetben fölényben levő erőket összpontosítottak és részenként verték meg seregét. Minden katonai vállalkozást gondosan előkészítettek. Spartacus minden esetben az ellenség meglepetésszerű szétverésére törekedett. A felkelők harcászati szempontból is támadó szellemben tevékenykedtek. Különösen figyelemre méltó Spartacus seregének áttörése az ellenség megerődített vonalán.

A rabszolgák felkelését azonban seregük jó szervezettsége és hadvezérük mesteri hozzáértése ellenére is leverték. Miért? Mindenekelőtt azért, mert a felkelés olyan időben tört ki, amikor a római köztársaságban a rabszolgatartó rendszer még elég szilárd volt, bár már észrevehetők voltak és egyre jobban mélyültek alapvető ellentmondásai. A római rabszolgatartók nagy erőket mozgósítottak a fenyegető veszéllyel szemben, ami igen megnehezítette a felkelt rabszolgák küzdelmét. Az itáliai parasztság tömegei nem csatlakoztak a felkelőkhöz, emiatt a felkelés társadalmi bázisa összeszűkült. Ez volt a vereség első oka.
A rabszolgák, mint osztály, nem voltak az új termelési mód hordozói és az osztályfejlődés alacsony fokán álltak. Nem ismerték fel osztályérdekeiket, és nem láttak történelmi perspektívát maguk előtt. Soraikban nem volt meg az egység.

A rabszolgák a rabszolgaság alóli felszabadulásukért harcoltak, de képtelenek voltak felismerni, hogy ennek érdekében a rabszolgatartó rendszert kell megsemmisíteni. A rabszolgák vereségének másik fő oka az volt, hogy nem voltak világos célkitűzéseik.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)