logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a pun háborúkban VI. rész

A második pun háború befejezése és eredményei

I. e. 201-ben Karthágó súlyos feltételek mellett békét kötött a rómaiakkal. Elvesztette Afrikán kívül fekvő birtokait, átadta a rómaiaknak egész flottáját és kötelezte magát, hogy 50 éven belül tízezer ezüst tallért fizet. A karthágóiak földközi-tengeri uralmát megsemmisítő csapás érte. A római rabszolgatartó állam társadalmi-gazdasági alapja sokkal életképesebbnek és szilárdabbnak bizonyult, mint Karthágóé.
Karthágó belső ellentéteinek éleződése katonai erejét is meggyengítette. (Az Itáliában harcoló hadsereg Karthágótól nem kapta meg a szükséges támogatást.) A hadsereg hadászati tartalékjai semmiféle szerepet sem játszottak. A második pun háború alapvető kérdése a szövetségesekért folyó harc volt. A karthágóiaknak, a római hadsereg felett aratott győzelmek eredményeképpen, sikerült egyesíteniük Róma ellen Galliát, Illyriát, Makedóniát, a földközi-tengeri szigetek egy részét és sok, az Appennini-félszigeten élő törzset. A Róma ellenes koalíciót azonban a karthágóiak nem tudták megszilárdítani és fenntartani.

A karthágói hadsereg tevékenységének fő célpontja az ellenség élőereje volt. A háború kimenetelét azonban nem az élőerők megsemmisítése döntötte el. Még a Cannae melletti győzelem se hozott hadászati eredményeket. Hannibál túlértékelte harcászati sikereit és azt hitte, hogy ezek biztosíthatják számára a háború győzelmes befejezését. Egyetlen kísérletet se tett arra, hogy a harcászati sikereket hadászati sikerré változtassa. Hannibál ezen a téren határozatlan volt. Amikor végre Róma ellen vonultatta hadseregét, akkor viszont már késő volt, és nem számíthatott sikerre.
Hannibál a karthágói hadsereg számára hadászati támaszpontokat létesített Ibériában, Galliában és Itáliában, ezeket hadászati tartalékokkal biztosította, de tartósan nem tudta megőrizni. A háború harmadik időszakától kezdve a rómaiak küzdelmének alapvető hadászati célja az volt, hogy a karthágói hadsereget megfosszák hadászati támaszpontjaitól, csapást mérjenek rá az ibériai hátország mélységében és ezzel megakadályozzák, hogy onnan erősítést kapjon. A rómaiak megsemmisítették a karthágóiak Itáliába betört hadászati tartalékát is.

Bár a karthágói hadsereg, amely a háborút az ellenség területére helyezte át, magához ragadta a hadászati kezdeményezést, azt nem sokáig tudta megtartani. A rómaiak már abban az időszakban, amikor a hadsereget Fabius Cunctator vezette, kiragadták a karthágóiak kezéből a hadászati kezdeményezést. Ettől kezdve a karthágóiak kénytelenek voltak tevékenységüket a római parancsnokság akaratának alárendelni. Sőt, már a cannaei csatában is a rómaiak határozták el a harc megindítását, nem pedig Hannibál. Scipiónak később sikerült a fő hadszínteret áthelyeznie Afrikába.
A háború első időszakában a rómaiak hadászatát a céltudatosság hiánya jellemezte. Egyazon időben két feladatot akartak megoldani (az afrikai és ibériai partraszállást), ezért erőiket szétforgácsolták, és így u Karthágói hadsereg részenként semmisíthette meg (Trebia, Trasimenusló, Cannae) a római hadsereget. A Cannae melletti döntő ütközet idején a rómaiak tízezer embert hagytak a táborban, akik a karthágói tábor megrohanását kapták feladatul. Ez a cannaei csatában csökkentette a rómaiak számbeli fölényét.

A második pun háborúban nyilvánvalóvá váltak a római fegyveres erők szervezeti előnyei. A megsemmisített nagy hadseregek helyett a rómaiak hamarosan újakat szerveztek, és folytatták a harcot. A római hadsereg fegyverzete és szervezete megfelelt az akkori idők követelményeinek.

A második pun háború a harcászat fejlődésének is fontos szakasza volt. A leuktrai ütközetben a csapást az egyik, az erősebb szárnnyal mérték. Cannaenál a bekerítés eszköze a harcrend közepének rovására megerősített két szárny volt. A lovasság jól manőverezett, és együttműködött a gyalogsággal. Ebben a háborúban hozták létre először a harcrend harcászati mélységét (a zámai ütközetben). A nehézgyalogság második vonala harcászati szerepet kapott. Most már nemcsak a lovasság, hanem a mélységbe tagozott gyalogság is a manőverezés eszköze lett.
Delbrück elferdítette a második pun háborúnak a hadművészet fejlődésében játszott szerepét, s mindent a harcászatra vezetett vissza. „Utoljára a második pun háború nagy ütközeteiben jelentkezett a legteljesebben ez a harcászat (a sajátosan római manipulus harcászat), de megalapozatlannak és rövidéletűnek bizonyult; ezután áttértek a magas fokú technikai tökéletességükkel Rómának dicsőséget szerző új harcászati formákra, amelyek két nemzedéken keresztül biztosították Rómának a világuralmat.”
Az ilyen következtetések teljesen megalapozatlanok. Vajon biztosíthatta volna akár a legtökéletesebb harcászat is Róma politikai uralmát? Delbrück mindent a harcászati formákra vezetett vissza, de azoknak csak külső oldalát vette tekintetbe, és nem értette meg belső lényegüket. Az ókori Róma győzelmeinek alapja nem a harcászat, hanem a gazdaság és a politika volt.

Delbrück azt állította, hogy „Hannibál hadászatát harcászati tényező, vagyis az a meggyőződés vezette, hogy a rómaiakon nyílt terepen győzelmet arat”. Hannibál megértette, hogy a háború alapvető kérdése a szövetségesekért folytatott harc volt. Róma hatalmának okait kutatva, Hannibál ezt mondta: „Róma nagysága nem katonai erejében rejlik, hanem abban, hogy megvan a képessége ellenségei egységének megbontására”. Delbrück ezt nem értette meg és eltorzította a hadászat és a harcászat kapcsolatát. Az előbbit alárendelte az utóbbinak.

romaikor_kep



Delbrück a második pun háború hadászati tartalmának elemzésekül megkísérelte Hannibál nyakába varrni saját „kiéheztetési” hadászatát. A következőket írta: „Nem lévén lehetősége teljesen szétverni a rómaiakat és azonnal megsemmisíteni hatalmukat, ő (Hannibál) a hadviselést úgy folytatta, hogy kiéheztesse és addig gyengítse őket, amíg a felajánlott békefeltételeket önként el nem fogadják. A hadászat politikává változik és a politika hadászattá”.
Delbrück szerint „Hannibál nem változtatta hadászatát; ő kezdettől a kiéheztetés stratégiája mellett volt és mindvégig ki is tartott mellette”. Hannibál valóban nem változtatta hadászatát, de e hadászat tartalma a szövetségesekért folytatott harc volt, a célja pedig - győzelem Róma fölött. Delbrück meghamisítja a történelmet, mikor azt állítja, hogy „Frigyes hadászatához hasonlóan Hannibál hadászatának - bár kétpólusos volt - soha nem volt célja az ellenség teljes katonai megsemmisítése, amint ezt Napóleonnál és Nagy Sándornál látjuk”. Delbrück a karthágóiak hadászatát a politikai helyzettől elszakítva vizsgálta, és ezért nem látta a fejlődést.

A háború első időszakában a karthágói hadsereg kitért a harc elől. Hannibál fő figyelme a galliai közbeeső támaszpont létrehozására összpontosult. A háború második időszakában a karthágóiak az egyik vereséget a másik után mérték a rómaiakra. Ez megerősítette politikai helyzetüket és hozzájárult a Róma ellenes szövetség kiszélesítéséhez. Ezek a csapások azonban nem törték meg a rabszolgatartó római köztársaság ellenállását. A rómaiak sorra leválasztották a karthágóiak oldaláról szövetségeseiket, végül a hadszínteret áthelyezték Afrikába, Karthágót az utolsó szövetségeseitől is megfosztották. Így változott a hadászat a háború folyamán. Ezeket a változásokat a hadviselő felek kül és belpolitikai helyzetében bekövetkezett változások idézték elő.
Delbrück megkísérelte a második pun háború hadászatát belepréselni a megsemmisítésről és a kiéheztetésről szóló saját hadászatának szegényes sémájába. Nem vette figyelembe a politikai helyzetben a háború folyamán bekövetkezett változásokat, továbbá nem értette meg a a háború alapvető kérdését, a hadászatot pedig alárendelte a harcászatnak.


A harmadik pun háború (i. e. 149-146-ban)

Hannibál több éven keresztül vezette a karthágói államot. Ez idő alatt megfelelő intézkedést tett annak érdekében, hogy biztosítsa a Rómának járó jóvátétel fizetéséi. Karthágó ugyanakkor azt tervezte, hogy Szíria és Makedónia részvételével nagy Róma ellenes koalíciót szervez, és felkeléseket robbant ki Etruriában, Liguriában és Gallia Cisalpinában. III. Antiochos, Szíria királya azonban nem fogadta el ezt a tervet, mivel nem volt erős flottája és félt Rhodos támadásától. Rómában tudomást szereztek Hannibál titkos megbeszéléseiről, és a szenátus a szerződés megszegése címén Hannibál kiadását követelte. Hannibál i. e. 195-ben Karthágóból Szíriába menekült Antiochoshoz.
A Magnesia mellett i. e. 190-ben vívott ütközetben a rómaiak szétverték a szíriaiakat, és III. Antiochost arra kényszerítették, hogy a békeszerződésben kötelezze magát Hannibál kiadására. A karthágói hadvezérnek ismét menekülnie kellett. Előbb Kréta szigetére, majd Bithyniába ment. Mivel azonban a rómaiak itt is ígéretet kaptak a kiszolgáltatására, megmérgezte magát. Ugyanebben az évben, i. e. 183-ban halt meg Scipio Africanust is, aki a karthágói hadsereget Zárna mellett legyőzte.

Karthágó az i. e. II. század közepére ismét megszilárdította gazdasági helyzetét, s ez igen nyugtalanította a római nagy rabszolgatartókat. Cato, a könyörtelen külpolitika szenvedélyes híve, a senatusban mondott beszédeiben minden alkalommal ezt a mondatot ismételgette: „Különben úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.” Róma, egy jelentéktelen eseményt használva fel ürügyül, megkezdte a harmadik pun háborút (i. e. 149-146).

romaikor_kep



A Sicilia szigetén összpontosított római hadsereg - 80 ezer gyalogos és négyezer lovas - áthajózott a Karthágó közelében fekvő Uticába. Amikor a karthágóiak a háborúskodás megszüntetését kérték, a rómaiak azt javasolták, hogy tegyék le a fegyvert. Ezt a követelést teljesítették. Polybios feljegyzése szerint a karthágóiak több mint 200 ezer fegyverkészletet és kétezer katapultát adtak át a rómaiaknak. A rómaiak ezután azt követelték Karthágó lakosságától, hogy hagyja el a várost. A rómaiaknak az volt a szándékuk, hogy a várost lerombolják és a karthágóiakat csak a tengertől 15 kilométer távolságra engedik letelepedni.
A gyűlölettel és keserűséggel telt karthágóiak lázas védelmi előkészületekbe kezdtek: fegyvert kovácsoltak, kijavították a falakat, katapultákat és ballistákat készítettek. A római parancsnokság késedelmeskedett. A karthágóiaknak sikerült a várost megerődíteniük és élelemtartalékokat gyűjteniük. A karthágóiak 20 ezer főnyi serege a város felé vezető útvonalak mentén kedvező állásokat foglalt el, s ez megnehezítette a rómaiak számára az ostromot.
A rómaiak - mivel a kedvező pillanatot elszalasztották - kénytelenek voltak hosszadalmas ostromot kezdeni. Az ostrom két éven át sikertelenül folyt, s ez aláásta az ostromló római hadsereg fegyelmét. A hadsereg harcképessége csökkent. Ennek alapvető oka a hadsereget kiegészítő római parasztság anyagi helyzetének romlása volt.

I. e. 147-ben Cornélius Scipio Aemilianust választották consullá, aki Afrikába érkezve, megtisztította a hadsereget a rendbontó elemektől, és megszilárdította a fegyelmet. A rómaiak Scipio parancsnoksága alatt rövidesen leverték a karthágói tábori hadsereget, és a várost a szárazföld és a tenger felől egyaránt körülzárták.
A rómaiak 20 nap alatt ellenerődítési vonalat és külső ellenerődítési gyűrűt építettek: több mint 10 kilométer hosszú két árkot ástak és azok mentén földbevert, hegyesvégű karókkal megerősített töltést emeltek, egyiket a város, másikat a várost övező mezők felé. A hosszanti árkokat két keresztárokkal kötötték össze. A rómaiak ezenkívül két méter magas kőfalat is építettek. A kőfal közepén négyemeletes torony állt, amelyből az egész ostromlott várost megfigyelték. A kőfalon hajítógépeket állítottak fel.

Az ostromlottak a szárazföld és a tenger irányába részleges és általános kitöréseket szerveztek, így egyik éjjel kihajóztak a tengerre és váratlanul rátörtek a rómaiakra, felgyújtották ostromgépeiket és sok katonájukat megöltek. A karthágóiak a rohamot a város nyugati felén várták és a keleti, a tenger felöli megközelítési útvonalak figyelését elhanyagolták. A rómaiak ezt kihasználták, és meglepetésszerűen birtokba vették a kikötő falát. A város védői kénytelenek voltak visszavonulni a város erősen megerődített részébe. A rómaiak elfoglalták a halpiac teret, s innen az egymáshoz csatlakozó háztetőkön előre mozogva, egyszerre három utcában támadtak. A karthágóiak minden házat szívósan védtek.
A rómaiak a jól megerődített Byrsát csak az ostrom hetedik napján tudták elfoglalni. Karthágó védői ekkor azzal a kéréssel fordultak az ellenséghez, hogy kíméljék meg a nőket, a gyermekeket és azokat, akik elhatározták, hogy beszüntetik az ellenállást. A rómaiak hozzájárulásával 50 ezer férfi, nő és gyermek hagyta el az utolsó menedékhelyet. A város visszamaradt védői és a szökevények bezárkóztak az Esculapus templomba és felgyújtották magukat. A kínokat azonban nem bírták elviselni és megadták magukat. A foglyok életét meghagyták, de valamennyit rabszolgaságra vetették. A rómaiak Karthágót az alapkövekig lerombolták és területén az átok jeléül ekével barázdát szántottak. Így ért véget i. e. 146-ban a harmadik pun háború.

118 éven keresztül folyt Róma küzdelme Karthágó ellen. A római köztársaság elfoglalta Dél-Galliát, Dél-Ibériát és Észak-Afrikában Karthágó területét. Bekebelezte Makedóniát és Görögországot is, Kis-Ázsiában és Szíriában pedig megerősítette politikai befolyását. A rabszolgák és a leigázott népek száma növekedett. Most Róma uralkodott az egész Földközi-tengeren.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)