logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a pun háborúkban V. rész

A második pun háború negyedik időszaka

Scipio Rómába visszatérve, javasolta a senatusnak, hogy a fő hadszínteret helyezzék át Afrikába. Javaslatát először elvetették. Később a senatus mégis csak egyetértett Scipio terveivel, de megvalósítására a gyengébb harcértékű csapatokat jelölte ki. A hadszíntér Afrikába helyezése azt eredményezte, hogy a rómaiak kiragadták a karthágói hadsereg kezéből a kezdeményezést, amely erre az időre már valamennyi európai szövetségesét elvesztette. Ez volt a Karthágó vereségével végződött háború utolsó időszakának hadászati tartalma.
Afrikában akkor két numidiai király, Syphax és Masinissa hadakozott a hegemóniáért. E harcban a karthágói előkelőség Masinissát támogatta. Scipió ügyesen kihasználta az afrikai politikai helyzetet. A rómaiak makedóniai sikerei lehetővé tették, hogy diplomatái a saját oldalukra állítsák Syphaxot, aki hadat üzent Karthágónak. Ebben az időben (i. e. 204) Scipio parancsnoksága alatt 30 ezer főből álló római hadsereg szállt partra Afrikában. Karthágót közvetlen veszély fenyegette. E veszély láttára Masinissa is a rómaiak oldalára állt, és ezzel megfosztotta Karthágót a kiváló numidiai lovasságtól. Scipio tehát nemcsak egyszerűen áttette: a fő-hadszínteret Afrikába, hanem ott egységes arcvonalat is szervezett Karthágó ellen, ami végeredményben eldöntötte a háború sorsát.

A Cannaenál elszenvedett vereség után a rómaiak nem bocsátkoztak harcba. Mesterien manővereztek, és kihasználták az erősen átszegdelt terepet. A rómaiak Dél-Itáliában teljesen elszigetelték a karthágói hadsereget, és közben aktív tevékenységükkel fokozatosan visszaszerezték korábban elvesztett állásaikat Itáliában, Sicilia szigetén, Illyriában és Makedóniában. A római fegyverek sikerei és a római diplomaták művészete szünet nélkül gyengítette a Róma ellenes koalíciót. Karthágó sorra elveszítette szövetségeseit. Amikor a római hadsereg a numidiaiakkal szövetségben Karthágót kezdte veszélyeztetni, a karthágói szenátus visszarendelte Hannibál hadseregét Itáliából, ahol közel 15 évet töltött.
Hannibál i. e. 203-ban visszatért Afrikába és tárgyalásokat kezdett Scipióval. Ugyanakkor kérte a karthágói szenátust, hogy vessen véget a küzdelemnek, mert hadserege túlnyomórészt újoncokból áll. A szenátus azonban harcot követelt. Hannibál erre így felelt: „Az államtanács dönti el a politikai ügyeket, a háborúban viszont csupán a hadvezér tudja megítélni, mikor kell harcba szállni”.

A karthágói hadsereg a kedvezőtlen politikai és hadászati helyzetben a szenátus nyomására mégis harcba szállt. A rómaiak és a karthágóiak között i. e. 202-ben, Karthágótól ötnapi járóföldre, Zámánál folyt le az ütközet. Itt dőlt el a hosszú évekig tartó második pun háború sorsa.

romaikor_kep



A római hadsereg 25-30 ezer gyalogosból és 6-8 ezer lovasból, a karthágói hadsereg mintegy 35 ezer gyalogosból, 2-3 ezer lovasból és 80 elefántból állt. Bár a két sereg létszáma csaknem azonos volt, a fegyvernemek aránya és az erők minősége tekintetében a rómaiak felette álltak Hannibál hadseregének. A karthágói hadsereg fiatal és képzetlen volt A római hadseregben ugyanakkor harcedzett veteránok harcoltak. A rómaiak háromszor annyi lovassággal rendelkeztek, mint a karthágóiak. A karthágói gyalogság egyébként is mindig gyengébb volt a rómainál. Scipio megparancsolta, hogy három-három manipulust cohorsba egyesítsenek. A cohors kezdetben adminisztratív egység volt, később azonban önálló harcászati egységgé vált.

A római és a karthágói hadsereg harcrendje egyforma volt. Elöl állt a könnyű gyalogság, mögötte két vonalban a nehéz gyalogság. A lovasság a szárnyakon sorakozott fel. A rómaiak különösen harcrendjük jobbszárnyát erősítették meg. Itt állították fel a 4-5 ezer numidiai lovast. A karthágóiak az elefántokat és a könnyű gyalogságot előre tolták és a harcrend második vonalát az első mögött 200 méterre helyezték el. A karthágóiak elefántjai elleni harcra Scipio külön mester-céldobókat jelölt ki.
Hannibál elhatározta, hogy először elvonja a római lovasságot a csata térről, majd bekeríti a római gyalogságot. E manőver sikertelensége esetén a karthágói hadsereget a megerődített táborba tervezte visszavonni.


A harc első etapja: a harc felvétele a karthágói hadsereg elefántjaival

A harcot (elefántjaik harcbavetésével) a karthágóiak kezdték. De a római mester-céldobók tevékenysége, valamint a római trombitákkal és kürtökkel keltett erős zaj hatására az elefántok visszafordultak és összezavarták a karthágói gyalogság, különösen pedig a lovasság sorait.


A harc második etapja: a lovasság harca

A római hadsereg lovassága megrohamozta, szétverte és elüldözte a harcmezőről a karthágói lovasságot.


A harc harmadik etapja: a karthágói hadsereg manővere a rómaiak szárnyainak átkarolása végett és a római hadsereg ellen-manővere

Harci elefántjai és lovassága sikertelen tevékenységét látva, Hannibál elhatározta, hogy gyalogsági erőivel karolja át az ellenség szárnyait. Parancsot adott, hogy a karthágói hadsereg harcrendjének második vonala a szárnyak mögül vonuljon előre. A rómaiak, feleletként erre a manőverre, ugyanezt tették és így frontális összeütközés keletkezett.


A harc negyedik etapja: a római lovasság csapása a karthágói hadsereg hátába

A karthágói lovasság elüldözése után a római lovasság visszatért a harctérre, és hátulról rohamozta meg a karthágóiak harcrendjét. Ez a csapás eldöntötte az ütközet sorsát. A karthágói hadsereget szétverték. Vesztesége tízezer emberre rúgott. Hannibálnak sikerült elmenekülnie. A rómaiak 1500 embert vesztettek.


A zámai csatában Hannibál az erők kedvezőtlen arányát manőverezéssel igyekezett kiegyensúlyozni. Ehhez azonban erős lovasságra lett volna szüksége, de ezzel nem rendelkezett. A lovassági fölény a rómaiak oldalán volt, s elsősorban ezzel magyarázható a karthágóiak veresége. A hadviselő felek hadseregeinek összetétele az adott esetben a szövetségesek politikájának függvénye volt: Karthágó elvesztette numidiai szövetségesét, amelyet a rómaiaknak sikerült a maguk oldalára állítaniuk, és így a kiváló numidiai lovasság a római hadsereget erősítette.
A Zárna melletti ütközetben jelent meg először a hadsereg manőverezési képességét növelő lépcsőzött harcrend. A nehéz gyalogságnak, amely az első vonal mögött helyezkedett el, lehetősége nyílt szárnymanőverek végrehajtására, illetve az ellenség szárnyról és hátulról indított rohamának visszaverésére. A harcrend második vonala harcászati jelentőséget nyert. Nőtt a harcrend mélysége. A harcászati kombinációk lehetőségei szaporodtak.

A rómaiak megmutatták, hogy értenek a manőverezéshez és a harc-vezetéshez. (Ezek a tulajdonságok a cannaei csatában nem jellemezték őket.) A karthágóiak manőverére ellenmanőverrel válaszoltak. A római és a szövetséges lovasság az ellenség hátába mért csapással eldöntötte az ütközet sorsát. Mint Cannaenél, itt is a lovasság mérte a főcsapást.



Folytatás: A hadművészet fejlődése a pun háborúkban VI. rész