logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a pun háborúkban IV. rész

I. e. 216. augusztus 2-án még alig bukkant fel a nap, amikor a római csapatok Varro parancsára mindkét táborból egyszerre kivonultak, és az Aufidus bal partján, arccal dél felé megkezdték a harcrend felvételét.
„Varro a római lovasságot közvetlenül a folyónál helyezte el, a gyalogság pedig a jobbszárnyon, vele egy vonalban sorakozott fel. A manipulusok a korábbiaktól eltérően szorosabban álltak egymás mellett, és az egész harcrendnek nagyobb volt a mélysége, mint a szélessége. A szövetséges lovasságot a balszárnyra állították. Az egész hadsereg előtt, egymástól kis távolságra, könnyű gyalogos osztagok helyezkedtek el“.

A római harcrend arcvonala mintegy két kilométer széles volt. A csapatok három vonalban, vonalanként 12 sorban, vagyis a teljes mélységet véve, 36 sorban álltak fel. A légiók és a manipulusok szűkített térés távközökkel sorakoztak. A balszárnyon Varro parancsnoksága alatt négyezer lovas, a jobbszárnyon Aemilius parancsnoksága alatt kétezer lovas állt. A harcrendet nyolcezer könnyű fegyverzetű gyalogos fedezte.
A táborban visszamaradt tízezer embert Varro a karthágóiak táboráért folyó harc idején akarta felhasználni. A térés távközök lecsökkentése és a római harcrend mélységének növelése gyakorlatilag azt jelentette, hogy lemondtak a légiók manipulus rendszerében rejlő előnyökről. A római hadsereg a harctéren manőverezésre képtelen, hatalmas falanxszá változott.

A karthágói hadsereg harcrendjét az arcvonalon széttagolták. Középen a gyengébb csapatok, a szárnyakon a gyalogság és a lovasság válogatott részei helyezkedtek el. „Közvetlenül a folyónál, a balszárnyon, a lovassággal szemben ő (Hannibál) az ibériai és a kelta lovasságot, mögéjük a libyai és a kelta gyalogságot, melléjük pedig a libyai gyalogság másik felét állította. A numidiai lovasság a jobbszárnyon sorakozott fel, majd a közepén álló ibériaiakkal és keltákkal előre nyomult. A többi csapatok olyan módon csatlakoztak hozzájuk, hogy azok a végek felé egyre vékonyuló félholdhoz hasonló görbe vonalat alkottak. Hannibál ezzel azt akarta elérni, hogy a libyaiak fedezzék a küzdőket, s az ibériaiak és a Kelták lépjenek először harcba”.
Hannibál a jobbszárny szélén Hanno parancsnoksága alatt a numidiai lovasságot (kétezer lovas), a balszárny szélén Hasdrubál parancsnoksága alatt a nehéz afrikai lovasságot (nyolcezer lovas) helyezte el. A pun lovassággal szemben a római lovasság mindössze kétezer, rosszul kiképzett lovasa állt. A lovasság mellett mindkét szárnyon 6-6 ezer fő, 16 sorba felsorakozott nehézfegyverzetű afrikai (libyai) gyalogos helyezkedett el. Középen tíz sor mélységben 20 ezer gall és ibériai vonult fel, akiknek Hannibál parancsot adott az előnyomulásra. A közép-előre-lépcsőzötten bontakozott szét. Itt tartózkodott maga Hannibál is. A karthágói hadsereg harcrendjét nyolcezer könnyűfegyverzetű gyalogos fedezte, s előttük álltak az ellenség fölényben levő erői.


A harc első etapja: a harc felvétele a könnyűfegyverzetű gyalogsággal és a lovasság harca

Mindkét fél részéről a könnyűfegyverzetű gyalogság kezdte a harcot. majd a könnyűfegyveresek visszavonultak saját hadseregeik harcrendje mögé. Ezután a karthágóiak harcrendjének balszárny-lovassága szétverte a rómaiak jobbszárny-lovasságát, majd, harcrendjét hátulról megkerülve, megrohamozta és szétszórta a balszárnyon álló lovasságot is. A karthágóiak a római lovasságot elűzték a harcmezőről. Ezzel egy időben fellángolt a gyalogság harca is.


A harc második etapja: a rómaiak rohama a karthágói gyalogság ellen


A római falanx előre nyomult és megrohamozta a karthágóiakat. „Az ibériaiak és a kelták sorai egy ideig állták a harcot és vitézül küzdöttek a rómaiak ellen, de később, a légiók hatalmas tömegétől megrettenve, meghátráltak és a félhold alakú vonalat megtörve, megkezdték a visszavonulást ... A helyzet úgy alakult, hogy a karthágóiak szárnyai és közepe nem egyszerre léptek harcba, hanem a közép előbb, mint a szárnyak, mert a félhold alakban felállt kelták az ellenség felé kihajló középen messze előre hatoltak.
A rómaiak a kelták üldözésekor a közép felé szorultak, ahol mindkét oldalról a szárnyakon elhelyezett nehézfegyverzetű libyaiak között találták magukat. A jobbszárnyon levő libyaiak balra fordultak és jobbról támadtak az ellenség szárnya ellen. Az ellenkező oldalon a libyaiak balszárnya hasonlóképpen befordult és harcrendet vett fel a rómaiak jobbszárnya ellen.

A továbbiakban maguk az események tanították meg őket arra, hogy mit kell tenniük. Minden úgy történt, ahogy Hannibál elképzelte: a keltákat üldöző rómaiakat a libyaiak bekerítették. A rómaiak, minthogy tovább nem volt lehetőségük a csatát harc rendjük teljes szélességében folytatni, egyesével és manipulusonként verekedtek az őket oldalról szorongató ellenséggel.


A harc harmadik etapja: a karthágói gyalogság átkarolja a római hadsereg szárnyait, lovasságuk befejezi a rómaiak bekerítését, és a bekerített római hadsereget megsemmisítik

A karthágóiak harcrendje homorú, átkaroló formát öltött. A rómaiak beékelődtek a karthágói hadsereg harcrendjébe, ami megkönnyítette a római harcrend mindkét oldalról való átkarolását. A rómaiak utolsó sorai a római lovasság szétverése után kénytelenek voltak megfordulni, hogy felvegyék a harcot a hátulról támadó karthágói lovassággal. „... Hannibál nehézfegyverzetű lovassága ekkor készítette elő a rómaiak vereségét”.
A karthágói hadsereg befejezte a rómaiak bekerítését. A légiókat szoros felállásuk megfosztotta manőverező képességüktől. A rómaiak egy csomóba szorultak, s harcolni csak a külső sorok katonái tudtak. A római hadsereg számbeli fölénye mit sem ért; az óriási tömegben tülekedés kezdődött; a katonák megfordulni se tudtak. A karthágói csapatok szörnyű tömegmészárlásba kezdtek.

A tizenkétórás harc eredményeként a rómaiak (Livius szerint) 48 ezer halottat és mintegy tízezer foglyot vesztettek. A karthágóiak vesztesége halottakban elérte a hatezer főt. Bár a rómaiakat teljesen bekerítették, sok rómainak sikerült megmenekülnie. Egyes adatok szerint 14 ezer embernek sikerült áttörni. De, ha összehasonlítjuk a Livius és Polybios feljegyzéseiben szereplő veszteségeket az egész római hadsereg létszámával (86 ezer ember), akkor fel kell tételeznünk, hogy valószínűleg 28 ezer ember menekült meg. A karthágóiak, jóllehet a harcmezőn teljesen bekerítették a rómaiakat, mégse tudták az egész római hadsereget megsemmisíteni. Néhány nappal e katasztrófa után Publius Corneilus Scipio, a fiatal katonai tribunus Rómában két légiót szervezett a hadsereg maradványaiból.

romaikor_kep



A rómaiak Cannaenál elszenvedett veresége következtében Dél-Itália nagy városai elszakadtak Rómától. Hannibál azonban nem használta ki a karthágói hadsereg győzelmét. Megelégedett a harcászati eredményekkel és meg se kísérelte, hogy azokat hadászati sikerré változtassa. A rómaiak cannaei veresége után a karthágói hadsereg nem indult Róma ellen. A karthágói senatus, Hannibál hatalma növekedésétől félve, se flottával, se pénzzel nem támogatta az Itáliában működő hadsereget. A karthágói hadsereg nagy győzelmét nem használták ki, sőt a cannaei csata után Hannibál békét ajánlott a rómaiaknak.

A karthágói hadsereg erős volt a nyílt terepen. Kitűnő lovassága volt, és fegyvernemei harcászatilag együttműködtek. A rómaiak értettek a nagyméretű és hosszan tartó ostromokhoz, amelyeket a karthágóiakhoz csatlakozott városok ellen alkalmaztak. A cannaei csata az ellenség harcászati bekerítésének történelmi példája. A „Cannae” szó fogalommá vált, és az ellenség megsemmisítését célzó teljes bekerítést jelenti.

A karthágói hadsereg harcrendjét közepének gyengesége és szárnyainak nagy ereje jellemezte. Erre a felépítésre alapozták az ellenség bekerítésének és teljes megsemmisítésének tervét. A szárnyak nemcsak sebezhető pontoknak bizonyultak a harcrendben, hanem a nagy ellenséges erők kis erőkkel történő bekerítésének is eszközévé váltak. E harcban a karthágóiak jól felfegyverzett, jól szervezett és jól kiképzett lovassága győzelmet aratott az akkori időben elsőrendű római gyalogság felett. Ez a lovasság fejezte be a római hadsereg bekerítését, amely bekerítés lényegében eldöntötte a harc sorsát. A karthágói lovasság jól manőverezett a harcmezőn, és kifogástalanul együttműködött a gyalogsággal.

A Trebia folyónál vívott harcot a Cannae-hoz vezető út egyik állomásának lehet tekinteni. Ott azonban Cannae-val ellentétben a karthágóiak harcrendje közepén a legjobban kiképzett nehézgyalogság állt. A Trebia folyónál a rómaiakat bekerítették, de sikerült nekik a bekerítés gyűrűjét több ponton áttörni. A Cannae melletti harcban Hannibál a középet gyengítette meg, és szembetűnően a szárnyakat - amelyeket a harcrend támaszává tett - erősítette meg afrikai gyalogsággal. A rómaiaknak itt már nem sikerült áttörniük a bekerítés gyűrűjét.
A rómaiak nem tudták kihasználni harcrendjük előnyeit. Visszatértek a tömör falanxra, ami megszüntette erőfölényüket. A mélységi tagozódás akadályozta a harcosok tevékenységét, és az arcvonal keskenysége elősegítette bekerítésüket. Az ellenség manőverező képessége az adott helyzetben a rómaiakat katasztrófába döntötte.
A cannaei csata megmutatta, hogy a szárnyakat, a harcrend gyenge és érzékeny pontjait megkerülhetik és átkarolhatják, ezért azok biztosítására különleges rendszabályok szükségesek. A rómaiak szárnyainak átkarolására a karthágóiak legjobb lovasságukat és legjobb gyalogságukat vonták össze. Az erőknek az arcvonalon való egyenlőtlen elosztása révén Hannibál a főcsapások pontjain mennyiségi és minőségi fölényt hozott létre. Manőverezésre a karthágói lovasságot használták fel, amely az akkori idők legmozgékonyabb fegyverneme volt.
A karthágói hadsereg nagy győzelmet aratott, amelyet azonban Hannibál nem használt ki. Pedig a győzelem eredményeinek teljes kihasználása a hadművészet legfontosabb követelménye. Makedóniai Alexandros mindig erre törekedett. Hannibál előkészítette és megszervezte a nagy római hadsereg megsemmisítését, ami biztosította a karthágóiak további sikereit a Róma elleni küzdelemben. Ezek a sikerek azonban csak ideiglenesek voltak. A karthágói hadsereg sikerei nem tudták megtörni a rómaiak erkölcsi erejét és ellenállóképességét.

A cannaei harccal Polybiostól kezdve sok katonai teoretikus és gyakorlati szakember foglalkozott, de mindannyian másképpen értékelték a hadművészet történetének ezt a leckéjét. A XX. század német teoretikusai „Cannaet” a győzelem kivívása korszerű módszerének tekintették, és sablonná változtatták. A császári Németország egyik reakciós katonai ideológusa, az 1914-18. évi első világháború haditervét kidolgozó Schlieffen, Clausewitz és Moltke műveinek tanulmányozásakor olyan következtetésre jutott, hogy „Cannae” a győzelem receptje. A német katonai ideológia az első világháborúban nem állta ki a próbát és vereséget szenvedett. A német fasiszta katonai ideológusok azonban e meggyőző történelmi lecke ellenére a második világháború kitörése időszakában ismét csak Clausewitz és Schlieffen elméleti tételeit vették elő, de azok újra csődöt mondtak. Schlieffen tagadta a hadművészet fejlődését. Reakciós, régi, metafizikus szemlélete alapján a hadművészet elveit örökérvényűeknek és változatlanoknak tartotta. Ezért, nem csoda, hogy a Cannae melletti ütközetről így írt:
„2000 év alatt a fegyverzet és a hadvezetés módja teljesen megváltozott... De a harci viszonyok általános vonásokban változatlanok maradtak. A megsemmisítésre irányuló harcot Hannibál ősidőkben összeállított terve szerint ma is le lehetne folytatni.”

A hasonló megállapítások helytelensége nyilvánvaló. A háború gépi korszakában nevetséges dolog Hannibáltól venni hadművészeti leckéket. Az új hadseregek, a legújabb fegyverek, a közlekedés és a híradás korszerű eszközei és a háború megváltozott jellege kizárja azt a lehetőséget, hogy vakon alkalmazzuk az elmúlt háborúk tapasztalatait. A hadművészet az alacsonyabb formáktól a magasabbak felé, az egyszerűtől a bonyolult felé fejlődik. A fejlődésnek ezt a történelmi folyamatát kell követnünk, hogy megérthessük a korszerű hadművészet lényegét. Schlieffen Hannibáltól nemcsak Cannae eszméjét vette át, hanem a harcrend felépítésének formáját is. Ezt írta:
„A csatában az ellenség megsemmisítése volt a cél, és - ami bámulatba ejtő - minden elmélettel ellentétben a kisebb erőkkel arattak győzelmet. Az ellenség elleni koncentrikus harccselekmények a gyengébb számára nem felelnek meg, mondotta Clausewitz. Napóleon is azt tanította, hogy a gyengébb ne törekedjen az ellenség mindkét szárnyának egyidejű átkarolására. A kisebb létszámmal rendelkező Hannibál azonban bizonyos mértékben koncentrikusan tevékenykedett, és nemcsak átkarolta mindkét szárnyat, hanem ugyanakkor hátból is támadott.”
Schlieffen véleménye szerint a gyenge győzelme az erős felett itt azért következett be, mert a karthágói hadsereg támadásának fő célpontja nem az ellenséges arcvonal volt, s a támadás főerőit és tartalékait nem az ellenség arcvonala ellen alkalmazták, hanem a szárnyakra gyakoroltak velük nyomást. Támadás a szárnyakon - Schlieffen szerint ez a győzelem receptje a korszerű háborúban is. így változtatta sablonná a harci tapasztalatokat.
Schlieffen a karthágóiak győzelmének legfőbb okát az ellenség tevékenységében látta. „Cannae” nélkülözhetetlen előfeltételeinek egyike - véleménye szerint - az ellenség keskeny arcvonalon való mély tagozódása - összetorlódott tartalékok -, ami csak a tétlenségre kárhoztatott katonák számát növeli. „Az volt Hannibál szerencséje, hogy Terentius Varro állt vele szemben, aki a gyalogságot 36 soros mélységbe állította fel és ezzel máris megszüntette erőfölényét.”
Schlieffen véleménye szerint a győzelem nem annyira a karthágói hadsereg hadművészetének, mint inkább Varro tehetségtelenségének volt a következménye. Ezt írta: „A cannaei csata tökéletes mása igen ritkán fordulhat elő a hadtörténelemben, mert ahhoz egyrészt Hannibál, másrészt Terentius Varro kell, akik mindketten a maguk módján járulnak hozzá a nagy cél sikeréhez.”
Más szavakkal: ha nincs „Varro”, akkor nincs „Cannae”. A kérdés ilyen felvetése gyökerében helytelen. Schlieffen szerint az egyik fél elgondolását és tevékenységét teljes egészében a másik fél ellenállásától teszi függővé. Schlieffen másik helytelen következtetése: „Cannae bármely fajtája érdekében magától értetődően kívánatos az erőfölény.” Itt önmagával kerül ellentmondásba, mert más helyen viszont megállapította, hogy a karthágóiak kisebb erőkkel semmisítették meg a rómaiak számbeli fölényben levő hadseregét.


A második, pun háború harmadik időszaka

A cannaei győzelem lehetővé tette a karthágóiak számára, hogy helyzetüket Dél-Itáliában megszilárdítsák és itt új, közbeeső támaszpontot szervezzenek. Közvetlen össze köttetés jött létre a karthágói hadsereg és fő támaszpontja, Karthágó között. Hannibál azonban hiába számított rá, nem kapott erősítést Karthágóból, mert a karthágói senatus egyrészt félt Hannibál hatalmának erősödésétől, másrészt az általános érdekeket a magánérdekeknek rendelte alá. A karthágói kereskedők ahelyett, hogy az Itáliában levő hadsereget segítették volna, a római légiók által veszélyeztetett gazdag Ibériát igyekeztek megtartani.

A cannaei győzelmet a karthágóiak a Róma ellenes szövetség erősítésére használták fel. Evégett tárgyalásokat kezdtek Syrakusai vezető köreivel és a Philippos makedón királlyal. A háború harmadik időszakának alapvető hadászati tartalma a szövetségesekért folytatott harc volt.
V. Philippos uralkodása idején (i. e. 220-179.) Makedónia az egyik legerősebb hellenisztikus állam volt. Makedóniához tartozott a Balkánfélsziget nagy része, és tőle függött Görögország is. Makedóniának jó hadserege volt, amely biztosította a makedón kormány aktív politikájának megvalósítását.

Syrakusai és Makedónia szerződést kötöttek a karthágóiakkal, amelyben elhatározták, hogy ha Rómával háborúba keverednek, kölcsönösen segítik egymást. „Ha a rómaiak háborút indítanak ellenünk vagy önök ellen, akkor kötelesek vagyunk egymást megsegíteni, természetesen, ha arra szükség lesz... Önök, makedónok, a háborúban mindaddig szövetségeseink lesznek, amíg az istenek megajándékoznak bennünket a győzelemmel.” így fejezték ki a szerződésben Makedónia és Karthágó kölcsönös kötelezettségeit.
A rómaiak, válaszként a makedón-karthágói szövetségre, hadat üzentek Makedóniának és a görög államokból makedónellenes koalíciót szerveztek. E koalícióval teljesen lekötötték a makedónok fegyveres erejét. A makedón hadsereg, bár megígérte, hogy segítséget nyújt a karthágóiaknak, Itáliában lagymatagon és határozatlanul tevékenykedett. Az első makedón háborút (i. e. 214-205-ben) a rómaiak a 205-ben kötött békével fejezték be, vagyis éppen abban az időszakban, amikor Róma nagy afrikai expedíciót készített elő. Ez a béke helyreállította a Balkánon a háború előtti helyzetet.

A rómaiak a cannaei vereség után részben a börtönökből szabadon bocsátott foglyokkal, részben pedig a 17. életévüket betöltött fiatalokkal töltötték fel hadseregüket. Ezekből két légiót szerveztek. Ezenkívül az állam nyolcezer fiatal rabszolgát is vásárolt, akiket a hadseregben vállalt szolgálat ellenében felszabadítottak. Belőlük további két légiót állítottak fel. Ez volt az első eset, hogy a római hadsereg feltöltési rendszerében lényeges változtatásokat eszközöltek: nemcsak, hogy nem római polgárokat, hanem rabszolgákat vettek fel a hadseregbe. Róma ekkor összesen 14 légiót szervezett. A következő években a légiók száma 22-re emelkedett.
A rómaiak, miután három új, nagy hadsereget szerveztek, elhatározták, hogy mindenekelőtt Sicilia szigetén állítják vissza korábbi uralmukat. Erős hadsereget küldtek Siciliába, amely ostrom alá vette Syrakusait. A syrakusaiak mesterien védekeztek. Az ostromlottak sikeres ellenállását nagymértékben elősegítették a tudós Archimedesnek szülővárosa védelmére készített gépei.

Nyolc hónapi sikertelen próbálkozás után a rómaiak kénytelenek voltak az ostromot beszüntetni és az ellenségeskedést Syrakusai tenger felöli lezárására korlátozni. Ekkor Archimédes az ellenséges hajók elfogására és megsemmisítésére alkalmas gépeket szerkesztett.
A rómaiak i. e. 212-ben nagy erőket összpontosítottak Syrakusainál, s kihasználva a védők gondatlanságát és belső ellentéteit, elfoglalták a várost. Syrakusai feldúlása idején halt meg Archimédes, az ókori világ legnagyobb tudósa. A rómaiak ezután Capua ellen fordultak. A város a rómaiak cannaei veresége után a karthágóiakhoz csatlakozott. A rómaiak, miután úgynevezett ellenerődítési vonalat építettek, ostromolni kezdték Capuát és elzárták a külvilágtól. Később külső ellenerődítési vonalat is létesítettek, figyelembe véve, hogy Capua megsegítésére esetleg ellenséges tábori hadsereg érkezhet.

A karthágóiak csakugyan megérkeztek Capua megsegítésére, de a külső ellenerődítési vonalat nem tudták leküzdeni. Ekkor Róma ellen vonultak, de az időpont nem kedvezett a hadjáratnak. A rómaiak ugyanis abban az időben egészítették ki hadseregüket és két légió a városban tartózkodott. A karthágói hadsereg Róma környékét feldúlva, elvonult a város alól. I. e. 211-ben Capua elesett. A rómaiak a város lakóit kegyetlenül megbüntették árulásukért.
A Capuáért folytatott harc igen nagy jelentőségű volt. Ha a karthágóiaknak sikerült volna megvédeniük Capuát, és a rómaiakat az ostrom beszüntetésére tudták volna kényszeríteni, minden bizonnyal további városok is elszakadtak volna a rómaiaktól. Ezért indították meg a karthágóiak Róma elleni hadjáratukat is, amely csupán demonstráció volt, és azt a célt szolgálta, hogy a rómaiakat Capua ostromának beszüntetésére kényszerítse.

A második pun háború idején fontos szerepet játszott az ibériai hadszíntér, ahol Hannibál két öccse, Hasdrubál és Mago parancsnoksága alatt karthágói hadsereg állomásozott. A rómaiak nagy erőket küldtek Ibériába, melyek kezdetben sikereket is értek el, de i. e. 211-ben vereséget szenvedtek.
I. e. 210-ben Publius Cornélius Scipio parancsnoksága alatt (aki a tengeri apályt kihasználva betört Új-Karthágó-ba) ismét új légiókat küldtek Ibériába. Az Itáliában harcoló karthágói hadsereg fő bázisa az ellenség kezébe került. A rómaiaknak azonban nem sikerült megverniük Hasdrubál hadseregét, mivel az észak felé kitört és a karthágói hadsereg megerősítésére Itáliába vonult. I. e. 207 nyarán a karthágóiak már Észak-Itáliában voltak.

Hannibál, miután értesült az erősítés érkezéséről, a karthágói hadsereget Bruttiumból Apuliába vezette és várta öccse seregét. Ebben az időben a karthágói hadsereggel a Caius Claudius Nero consul vezette római hadsereg állt szemben. Egy másik római hadsereg Marcus Livius parancsnoksága alatt a Hasdrubál vezette hadsereg elé vonult. Hannibál levélben közölte öccsével hadserege menetvonalát. A levél azonban Claudius kezébe került.
A római consul elhatározta, hogy egyesíti légióit Livius seregével. A két consuli hadsereg egyesítése után a rómaiak a Metaurus folyónál rátörtek Hasdrubál hadseregére, megsemmisítették és magát Hasdrubált is megölték. I. e. 205-ben Mago Ibériában hajóra ültette csapatai maradványait és áthajózott a Baleári szigetekre. Mago osztaga segítette a ligurokat és a gallokat, de erői elégtelennek bizonyultak és bátyjának már nem tudott segíteni. A hadászati tartalékok nem teljesítették feladatukat, nem erősítették meg a rómaiak által Itália déli részébe bezárt karthágói hadsereget.



Folytatás: A hadművészet fejlődése a pun háborúkban V. rész