logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a pun háborúkban III. rész

Harc a Trebia folyónál (i. e. 218-ban)

Ebben a harcban a rómaiak oldalán 32 ezer gyalogos (16 ezer római, 20 ezer szövetséges) és négyezer lovas vett részt. A karthágóiaknak mintegy 10 ezer lovasuk és 30 ezer gyalogosuk volt. A karthágói hadsereg, amely számbelileg csak jelentéktelenül múlta felül a rómaiakat, két és félszer több lovassal rendelkezett. Ezt az előnyt azonban harcban csak síkságon realizálhatta. Ezért Hannibál elhatározta, hogy színlelt tevékenységgel arra kényszeríti a rómaiakat, hogy kivonuljanak megerődített táborukból a síkságra, és ott megtámadja őket. Terve megvalósítása érdekében Hannibál olyan parancsot adott a hadsereg egyik osztagának, hogy dúlja fel a római tábor körül a településeket és több ízben portyázzon a rómaiakkal szövetséges anomanus törzs területén. Az anomanusok a római consulokhoz fordultak segítségért és Longus - bár Scipio tiltakozott - erős osztagot küldött segítségükre. A rómaiak szét is vertek néhány kisebb karthágói osztagot. Ezek a helyi sikerek azt a hitet keltették a római légiókban, hogy a karthágóiakat könnyen legyőzhetik. A senatus a consuloktól sokkal határozottabb harctevékenységet követelt.

I. e. 218 decemberében, azon a napon, amikor a római hadsereg parancsnoksága Sempronius Longus kezében volt, a karthágói hadsereg numidiai lovassága átkelt a Trebia folyón, és a rómaiak táborához vonult. Longus kivezette a táborból lovasságát és könnyűgyalogságát, s azokkal megrohamozta és megfutamította az ellenséges lovasságot. A karthágóiak színlelt tevékenysége kitűnően sikerült.
Amikor a rómaiak üldözőbe vették az ellenség rendezetlenül visszavonuló lovasságát, Hannibál egy kisebb könnyű gyalogos osztagot küldött a visszavonuló csapatok megerősítésére, amelyet a rómaiak szintén szétvertek. Ez a második „siker” arra késztette Longust, hogy az egész római hadsereget kivonultassa a táborból a karthágóiak ellen. így kezdődött el a harc a Trebia folyónál, amelyben a karthágóiak mindvégig kezükben tartották a kezdeményezést.

A római légiók Longus parancsára kivonultak a táborból és átgázoltak a folyón. Ez elgyengítette a katonákat. A légionáriusok úgy átfáztak, hogy alig bírták a fegyverüket kezükben tartani. A rómaiak a síkságon felsorakoztak a harchoz. A harcrend közepén helyezkedtek el a római légiók, a szárnyakon a szövetséges gyalogság. A harcrend egész jobbszárnyát a szövetséges lovasság biztosította, a balszárnyon a római lovasság állt. Az egész arcvonalat a könnyűgyalogság fedezte. A rómaiak harcrendjének nem volt harcászati mélysége.
Hannibál terve az volt, hogy átkarolja a római hadsereg szárnyait. A karthágói hadsereg harcrendjének közepén a gyalogság állt fel, míg a szárnyakon erős lovasság helyezkedett el. A karthágói gyalogságot harci elefántok fedezték. Hannibál, öccse, Magó parancsnoksága alatt, egyezer gyalogosból és ezer kiváló lovasból álló osztagot lesállásba rendelt.


A harc első etapja: a lovasság harca

A harcot mindkét fél könnyűlovassága kezdte, majd a karthágói lovasság megrohamozta és szétverte a római lovasságot és a római gyalogság szárnyai ellen fordult.


A harc második etapja: a gyalogság harca

A karthágói gyalogság a római gyalogságot támadta. A rómaiak, jóllehet szárnyaikat az ellenség lovassága átkarolta, szívósan védekeztek. Ekkor a karthágóiak lesállásba rendelt osztaga csapást mért a rómaiak hátába, s ez megzavarta az utóbbiak sorait:
„ ... a középen harcoló rómaiak hátsó sorai kegyetlenül megszenvedték a lesállásból támadó katonák rajtaütését; azok viszont, akik elöl harcoltak, fellelkesedve, a nehéz helyzetben, felülkerekedtek a keltákon és a lybiaiak egy részén, s közülük sokat leterítettek és áttörték a karthágóiak arcvonalát”. Ez az áttörés körülbelül tízezer római számára lehetővé tette a visszavonulást Placentia félé. A karthágóiak győzelmét a Trebia folyónál a harcrendjük szárnyain elhelyezett erős lovasság vívta ki. A római lovasság harcértéke igen gyenge volt. A rómaiak „ ... nem tudtak lovagolni; saját lovaik győzték le őket.. .”

romaikor_kep



A karthágóiak gondosan előkészítették sikerüket. A rómaiakkal elhitették, hogy könnyű győzelmet arathatnak. A római hadsereget akkor kényszerítették harcra, amikor a feltételek nekik maguknak kedveztek. Mesterien kihasználták a terep adottságait. A rómaiak rosszul szervezték meg harcrendjük vezetését. A harcrend elemei között nem volt együttműködés. Ezért sikerült a karthágói lovasságnak átkarolnia a római gyalogság szárnyait. A harc végső sorsát a karthágóiaknak a nyílt, de átszegdelt terepen létesített lesállása döntötte el.

A Trebia folyónál aratott győzelem megnyitotta a karthágóiak útját Róma felé. Hannibál azonban nem indult Róma ellen, hanem Galliában teleltette csapatait. Ez a győzelem elősegítette a karthágóiak politikai és hadászati helyzetének, valamint Róma ellenes szövetségüknek további erősödését. Hannibál összegyűjtötte a római hadsereg szövetségeseim k állományából foglyul ejtett katonákat és kijelentette nekik, hogy a karthágói hadseregnek nem a népek elpusztítása és leigázása, hanem a rómaiak igája és elnyomása alóli felszabadítása a célja, ezért a leigázott törzsek létérdeke azt kívánja, hogy kössenek a karthágóiakkal szövetséget a Róma elleni harcra.
Hannibál a foglyokhoz intézett beszéde után megparancsolta, hogy váltságdíj nélkül engedjék őket haza. Arra számított ugyanis, hogy ezzel kiélezi a római köztársaság belső ellentéteit, megrontja politikai helyzetét az Apennini-félszigeten, és kedvező helyzetet teremt arra, hogy mélyen betörjön a római terület belsejébe. Gallia elvesztése Rómát meggyengítette, mert az a karthágói hadsereg bázisává vált. A gall törzsek a karthágóiakat ellátták élelemmel, valamint kiegészítették hadseregük lovasságát és gyalogságát.


Harc a Trasimenus-tónál (i. e. 217-ben)

Ez a harc a karthágóiak második győzelmét hozta. A Trebia folyónál elszenvedett vereség után bekövetkezett szünetet a rómaiak a védelem megszervezésére használták fel. Ismét két consuli hadsereget összpontosítottak, amelyek elzárták a karthágóiak Dél-Itáliába vezető útját: a Caius Flaminius vezette hadsereg Arretiumnál, a Servilius parancsnoksága alatt álló hadsereg pedig Ariminumnál gyülekezett.

Az i. e. 217. év tavaszán Hannibál elhatározta, hogy Közép-, majd később Dél-Itáliába vonul, s az ott élő törzseket elszakítja Rómától. Déli irányba a legrövidebb út Ariminumon keresztül vezetett, de ez az út nyílt síkságon haladt keresztül, és jól meg lehetett figyelni. Ebben az irányban Servilius hadserege zárta le az utat, sőt - ha Hannibál ezt a menetvonalat választja - a karthágói hadsereget a Flaminius vezette hadsereg szárnycsapása is fenyegette volna. Az arretiumi út Róma felé vezetett, de a háború adott etapjában a karthágói hadsereg még nem akarta Rómát megostromolni. Ez az irány a terepviszonyok miatt sem volt kedvező. A hegyek megfosztották volna a karthágóiakat lovasságuk alkalmazásának lehetőségétől.
A második utat lezáró római hadsereg élén a nagyravágyó Flaminius consul állt, aki meg volt győződve a maga különleges hadvezéri képességeiről, holott a valóságban ilyen adottságokkal egyáltalán nem rendelkezett. Hannibál jól ismerte és figyelembe is vette Flaminius gyengéit.

Az Arretium mögé vezető harmadik út Lucán haladt keresztül. Ezt az utat, amely mocsarakon keresztül vezetett, a folyók tavaszi áradása idején járhatatlannak tartották, ezért a rómaiak teljesen elhanyagolták. Hannibál éppen emiatt határozta el, hogy ezt az utat választja. Itt a karthágói hadseregnek csak a természetes akadályokkal kellett megküzdenie. Flaminius hadseregének megkerülésével Hannibál arra törekedett, hogy a nagyravágyó consul seregét még azelőtt szétverje, mielőtt az a Servilius vezette hadsereggel egyesülhetne. A karthágói hadsereg ugyanis ezen az úton Róma és Flaminius hadserege közé került, és Rómát fenyegette. Amikor Hannibál úgy határozott, hogy Lucán keresztül nyomul előre, nemcsak az út hadászati jelentőségét, hanem a fegyvernemek alkalmazása tekintetében mutatkozó harcászati sajátosságait is figyelembe vette.
A karthágói hadsereg három nap alatt átkelt a süppedékes mocsáron. Csak a kimúlt állatok tetemén tudtak megpihenni, nagy veszteségeket szenvedtek mind emberben, mind a lóállományban és elpusztultak utolsó elefántjaik is. E nehéz út leküzdése után azonban a karthágóiak (mintegy 40 ezer ember) Etruria gazdag völgyébe jutottak. Ugyanakkor a karthágói hadsereg közelebb került Rómához, mint a város védelmére hivatott Flaminius. A karthágói hadsereg rövid pihenő után végig portyázta a településeket és pusztította a vidéket. Erről értelsűlve, Flaminius elhatározta, hogy késedelem nélkül, még Servilius hadseregének beérkezése előtt, szétveri a karthágóiakat, és kiérdemli a haza megmentőjének kijáró dicsőséget.

A katonai tanács követelte, hogy Flaminius várja be a hadseregével való egyesülés végett erőltetett menetben közeledő Servilius légióit. Flaminius azonban elhatározta, hogy egyedül vágja el a karthágói hadsereg előnyomulási útvonalát. A Flaminius parancsnoksága alatt álló 31 ezer embert számláló római hadsereg nem várta meg Servilius hadseregének megérkezését, s a karthágói hadsereg után vonult, amelynek akkor már sikerült elérnie a Trasimenus-tavat. A karthágóiak a terep adottságainak felhasználásával lesállásokat szerveztek.
A Rómába vezető út, amelyen a rómaiak haladtak, a Trasimenus-tó és a hegyek között szűk, keskeny szoroson vezetett keresztül. Ez a szoros mindössze két helyen, a keresztező völgyek betorkolásánál, szélesedett ki. Hannibál itt csapdát állított fel. Az első völgyben gallok helyezkedtek el, a másodikban afrikai és hispániai gyalogság. A hegyek lejtőin baleári íjászok rejtőztek, a szorosból kivezető utat pedig a lovasság zárta le. Az erős reggeli köd elősegítette a tőrbecsalást.

Flaminius hadserege a tó északi partján éjszakázott, majd hajnalban - kellő felderítés és biztosítás nélkül - sietve tovább vonult a tópart mentén húzódó úton. A rómaiak hadserege még napfelkelte előtt beérkezett a szorosba és a ködben mit sem sejtve haladt el a csapda mellett. A második völgyhajlatnál, hogy a menetelő sereg arcvonalát növelje, Flaminius megkettőzte a menetoszlopot.

„Borús idő volt. Amikor az ö (Flaminius) csapatainak nagy része a völgybe jutott, az ellenfél első sorai már feléje meneteltek. Hannibál jelt adott, és parancsot küldött a les állásban elhelyezett katonáknak a támadásra, és minden oldalról egyszerre csapott rá ellenségeire".

A rajtaütés meglepetésszerű volt. A római légiók soraiban pánik keletkezett, összekeveredtek és nem sikerül: harcrendbe fejlődniük. A három oldalról mért csapással szemben a rómaiak nem tudtak jelentős ellenállást kifejteni. A légiók azonban ennek ellenére elkeseredetten verekedtek. Körülbelül három órán keresztül folyt a harc. Flaminius elesett. Mintegy hatezer római szétverte a vele szemben álló ellenséges osztagot. Ezek a római katonák egy magaslatról szemlélték hadseregük teljes megsemmisülését.
A rómaiak megkezdték a visszavonulást, mivel azonban a karthágóiak teljesen bekerítették őket, megadták magukat. A rómaiak drágán fizettek könnyelműségükért: több mint 15 ezer emberük elesett, vagy a tóba fulladt, 15 ezernél több katonájuk pedig hadifogságba esett. A karthágói hadsereg mintegy 1500 embert vesztett.

A Trasimenus-tónál vívott harc kitűnő példája a kedvező terepviszonyok kihasználására alapozott tőrbecsalásniaík. Flaminius legnagyobb (hibája a felderítés és a biztosítás elhanyagolása volt. Hannibál kihasználta ellenfele mulasztásait. Szerencsésen választotta meg a rajtaütés pillanatát is (akkor csapott rá a rómaiakra, amikor azok átcsoportosították seregüket). Polybios írja:
„... a parancsnok legfontosabb feladata: kipuhatolni az ellenséges vezér jellemét és természete hajlamait.” Hannibál „...kipuhatolta és figyelembe vette az ellenséges vezér összes tulajdonságát és ennek köszönhető, hogy terve sikerült”.

Flaminius meg volt győződve nagy hadvezéri képességeiről. Meggondolatlanul tevékenykedett, megbízatását hanyagul látta el, s elaltatta alárendeltjei éberségét. A karthágóiak mindezt kihasználták.
„A gondatlanság, a vak bátorság, az esztelen heveskedés, valamint a kapkodás és az önhittség - írja Polybios - a vezér olyan tulajdonságai, amelyek kedvezőek az ellenségnek, de roppant veszélyesek sajátjainknak, mert az ilyen ember könnyen válik bármilyen cselszövés, vagy megtévesztés áldozatává”.

Polybios ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy az ellenséges parancsnoki állomány erős és gyenge oldalát tanulmányozni kell, és az ellenséges parancsnokok egyéni tulajdonságait saját érdekünkben kell kihasználni. Az ellenség lebecsülése, az önhittség, a kapkodás, az esztelen heveskedés és a vakmerőség káros tulajdonságok, amelyeket a parancsnokoknak le kell vetniük. Polybios véleménye szerint a kitűzött feladat végrehajtásában tanúsított bátorság, határozottság és szívósság alapja az éberség és szakértelem. Ez az előfeltétele a helyzet minden oldalú, helyes értékelésének is.

romaikor_kep



A hadsereg megsemmisülése leverte Róma lakosságát. A senatus rendkívüli állapotot rendelt el: Quintus Fabius Maximust diktátornak nevezte ki. Fabius a gyorsan megszervezett négy légióval hadjáratra indult. Az volt a terve, hogy kitér a döntő ütközet elől, a megerődített táborban várakozik, és kihasználja az ellenség minden baklövését, megsemmisíti a táborukat elhagyó ellenséges katonákat, kisebb győzelmekkel helyreállítja és megszilárdítja a vereségek következtében dezorganizált hadsereg harci szellemét. Fabiust ezért a taktikájáért Cunctatornak nevezték, ami „késleltetőt“ jelent. Ez a hadviselési mód tiltakozást váltott ki a karthágói hadsereg portyázásaitól szenvedő római lakosok demokratikus része körében. Fabius azonban értett ahhoz, hogy kihasználja a Róma anyagi és embertartalékainak kimeríthetetlenségében rejlő előnyöket. Szívós kitartással elérte, hogy a hadsereg erkölcsi állapota és az erőviszonyok előnyösen megváltoztak.

A karthágói hadsereg tartalékai kiegészítése végett Apuliából Campaniába vonult, és ott sok élelmiszert zsákmányolt. Fabius Casalinum mellett, a hegyeken keresztülvezető átjárónál, ahol az ellenség hadseregének át kellett haladnia, csapdát állított. A karthágóiak azonban színlelt éjjeli támadással megtévesztették a rómaiak főerőit és sikeresen áttörtek a szoroson. A hadviselésnek az a módja, amelyet Fabius választott, különösen a hadviselés legsúlyosabb terheit viselő római parasztságtól kívánt nagy áldozatokat. Rómában a döntő harctevékenység szükségességét hangoztató párt csakhamar megerősödött.
Róma hadserege az akkori időkhöz képest óriási mértékben megnőtt és 18 légiót számlált. Ezek közül nyolc a karthágói hadsereg ellen Itáliában, kettő Ibériában, kettő Sicilia szigetén, egy Sardinián, kettő a cisalpinai gallok ellen tevékenykedett, kettő Rómában állomásozott, egy pedig a hadiflotta kötelékében volt.

I. e. 216 őszén Fabius a törvénynek megfelelően visszaadta teljhatalmú megbízatását. A diktatúra népszerűtlenné vált a széles római néptömegek előtt, és ismét két consult - Lucius Aemilius Paulust és Caius Terentius Varrót - állították a hadsereg élére. Aemilius a római előkelőség, Varro viszont a döntő harcot követelő demokrácia képviselője volt.


Harc Cannae-nál i. e. 216-ban

Az előző harcok bebizonyították a római gyalogság fölényét mind a fegyverzet és szervezettség, mind pedig a harci képzettség tekintetében. Már a Trebia folyónál is ez tette lehetővé a karthágói hadsereg harcrendje közepének áttörését. Hannibál figyelembe véve az ellenség nemcsak gyenge, hanem erős oldalát is, elhatározta, hogy gyalogságát római mintára szervezi át. A karthágói gyalogságot az első ütközetekben zsákmányolt római fegyverzettel szerelték fel. Megváltoztatták a gyalogság szervezeti felépítését is; légiókat alakítottak.
A karthágói hadsereg az új harcrendben négy héten keresztül gyakorolta a harceljárásokat. A kiképzés idején nagy gondot fordítottak a gyalogság és a lovasság együttműködésére. Ilyenképpen a karthágói hadsereg az ellenséges országban nemcsak pihenőt tartott, hanem teljesen újjászerveződött és a harci tapasztalatok alapján újszerű kiképzést kapott.

I. e. 216 őszén a karthágóiak birtokba vették a római hadseregnek a lerombolt Cannae városka várában elhelyezett élelemraktárát, s arra számítottak, hogy ezzel döntő harcra kényszerítik a rómaiakat. A karthágói hadsereg Cannae alatt megerődített táborban helyezkedett el, és ellenőrzése alatt tartotta az egész környéket.
A rómaiakkal szövetséges csapatok hangulata nem volt jó, mert az ellenség feldúlta otthonaikat. Az adott helyzetben a senatus a döntő harc megindítása mellett foglalt állást. Az új consulok utasítást kaptak a senatustól, hogy „vessenek véget bátran, a hazához méltóan a háborúnak, amikor arra elérkezik a kedvező pillanat". A consulok kihirdették a senatus határozatát, megmagyarázták a katonáknak az eddigi balszerencse okait (a hiányos begyakorlottság, a harci tapasztalat hiánya, keveset tudtak az ellenségről stb.) és kijelentették, „... hogy a jelenlegi körülmények között, ha a katonák valóban bátrak lesznek, egyetlen oka sincs annak, hogy ne győzzenek". A római légiók ezután Cannae felé vonultak, és két nap múlva az ellenségtől két kilométernyire tábort ütöttek.

A két római hadsereg 16 légióból (nyolc római és nyolc szövetséges légióból) állt, amelyek mintegy 80 ezer gyalogost (közülük kilencezer könnyűfegyverzetűt) és hatezer lovast, összesen tehát 86 ezer katonát számláltak. A karthágói hadseregbe 40 ezer gyalogos (ebből nyolcezer könnyűfegyverzetű) és tízezer lovas tartozott. A rómaiak erői majdnem kétszeresen felülmúlták a karthágóiakat, de a karthágói hadseregnek döntő előnyt biztosított lovassága mennyiségi, de különösen minőségi fölénye. A teljesen nyílt síkságon kiváló lehetőség nyílott a lovasság alkalmazására.
Tekintettel az ellenségnek a lovasság terén mutatkozó fölényére és a lovasság számára alkalmas terepre, Aemilius Paulus úgy vélte, hogy Cannaenál nem szabad harcba bocsátkozni, hanem tovább kell vonulni, maguk után kell vonni a karthágóiakat és a gyalogságnak kedvező állásokban kell megkezdenie az ütközetet. Terentius Varro véleménye ellenkező volt és követelte, hogy a Cannae alatti síkságon vegyék fel a harcot. A consulok közötti ellentét kedvezőtlenül hatott a római hadsereg hangulatára.

A rómaiak Cannaehoz érkezését követő napon Varro parancsnokolt a hadsereg fölött. Parancsot adott, hogy a légiók hagyják el a tábort, és induljanak meg az ellenség felé. Aemilius ellenezte ezt, de Varro nem vette figyelembe Aemilius tiltakozását. Hannibál a rómaiak ellen előre vonta lovasságát, valamint könnyű-fegyverzetű gyalogosait, váratlanul megrohamozta a menetelő római légiókat és soraikban zavart idézett elő. A rómaiak ezután előre vonták a dárdavetőkkel és lovassággal megerősített nehézfegyverzetű gyalogos osztagukat. A karthágóiak rohamát visszaverték. Hannibál csapatai kénytelenek voltak visszavonulni. Ez a siker még inkább arra ösztönözte Varrót, hogy döntő harcot kezdjen.

A következő napon Aemilius nem tudta zavartalanul visszavonni az ellenséggel közvetlen harcérintkezésben levő légiókat. Ezért erői kétharmadát táborba helyezte az Aufidus folyó partján, egyharmad részét pedig a tábortól két kilométerre, a másik partra rendelte. Ezeknek a csapatoknak a karthágói takarmánytárolót kellett veszélyeztetniük. A karthágói hadsereg a folyónak azon a partján rendezte be táborát, ahol a rómaiak főerői helyezkedtek el. Hannibál beszédet intézett katonáihoz, amelyet ezekkel a szavakkal fejezett be:
„Az ebben a csatában kivívott győzelemmel azonnal ti lesztek egész Itália urai; ez az egyetlen csata véget vet jelenlegi nehézségeiteknek, és ti lesztek a rómaiak minden gazdagságának birtokosai, győztesekké és az egész föld tulajdonosaivá váltok. Ezért nincs szükség több szóra, tettek kellenek”.

A karthágói hadsereg ezután kivonult a harcmezőre, és felsorakozott a harchoz. Aemilius megerősítette a biztonsági őröket, de nem mozdult a helyéről. A karthágóiak kénytelenek voltak visszatérni táborukba.



Folytatás: A hadművészet fejlődése a pun háborúkban IV. rész