logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a pun háborúkban II. rész

A libyiaik elleni háború ürügyével i. e. 235-ben Hamilkar vezetésével nagy karthágói hadsereg vonult nyugatra a Földközi-tenger partján. A hadsereg átkelt Ibériába, ahol hozzálátott a Róma elleni háború bázisának előkészítéséhez.

I. e. 229-ben Hamilkar meghalt. A hadseregparancsnokságot veje, Hasdrubal vette át. Irányítása alatt tovább folytatták a Róma elleni háború előkészületeit. A karthágóiak a Hiberus (Ebró) folyóig meghódították Ibériát, majd a rómaiakkal kötött szerződésben arra kötelezték magukat, hogy hadicéllal nem lépik át a folyót. Ibéria délkeleti partján megalapították Új-Karthágót, amely körül óriási hasznot hajtó ezüstércbányászat kezdődött. A bányákból a kincsek egy részét Karthágóba küldték, a fennmaradó részt pedig a bátor ibériai törzsekből kiegészített karthágói zsoldoshadsereg erősítésére fordították. I. e. 221-ben Hasdrubali megölték. A karthágói hadsereg parancsnoksága Hamilkar idősebb fiára, az akkor 25 éves Hannibálra szállt. Hannibál képzett ember és jó politikus volt. Titus Livius római történész feljegyezte, hogy Hannibál tudott követelni és engedelmeskedni.
A háború előkészületeit illetően Hannibál jó örökséget kapott: libériában létrehozták a támaszpontot és nagy hadsereget szerveztek. A Róma elleni háborúra Hannibál meg akarta szervezni a Rómával szemben ellenséges törzsek szövetségét Karthágó vezetése alatt. A politikai helyzet kedvezett egy ilyen szövetség létrehozásának. Az Apennini-félszigeten sok törzsnek nem tetszett a Rómától való függés.
A Padus (Po) folyó völgyében a rómaiak leigázták a gallok egy részét, s ugyanez a sors várt a többi törzsre is. Ezért valamennyien gyűlölték a római hatalmat. Illyriában és Makedóniában szintén elégedetlenek voltak a rómaiak politikájával. A karthágói hadseregparancsnokságának csak az volt a teendője, hogy az elégedetlenkedőket szövetségbe tömörítse és harcba vezesse Róma ellen. E szövetség szilárd alapját a karthágói hadseregnek kellett képeznie. A második pun. háború döntő kérdése, s egyben a háború alapvető hadászati tartalma a szövetségesekért folytatott harc volt.

A Róma elleni háború fő bázisát a Pireneusi-félsziget déli részén hozták létre. A karthágói hadsereg függése Karthágótól a minimumra csökkent. A karthágóiak azt tervezték, hogy a Padus völgyében közbeeső bázist létesítenek.

A karthágói hadsereg felvonulási útvonala a Pireneusokon, a Rhodanus (Rhone) folyó völgyén, az átlag 2500 méter magas Alpokon, a Padus folyó völgyén és az Apennini-félszigeten keresztül vezetett. A Hiberus folyótól a Padus folyóig a távolság légvonalban mintegy 8500 kilométer. Hannibál seregének nemcsak a nagy természeti akadályokat kellett leküzdenie, hanem az ellenséges törzsek és a római hadsereg ellenállását is. A karthágóiakat a bázisukkal összekötő utánszállítási útvonal megegyezett a hadsereg menetvonalával. Egy ilyen hosszú utánszállítási útvonal megfelelő biztosítása különösen nagy jelentőségű volt.
A karthágóiak közvetlen háborús előkészületei az ellenség mély hát-országának felderítéséből, a Rhodanus folyó völgyének és az alpesi területek közlekedési útvonalainak és eszközeinek tanulmányozásából, az összeköttetés megszervezéséből, valamint a gall és más törzsekkel való titkos szerződések kötéséből álltak. A felderítés végrehajtására kémszolgálatot szerveztek. A Hiberus folyótól északra lakó törzsek leigázására több hadjáratot kellett indítaniuk, hogy biztosítsák a hadsereg hadműveleti irányát és utánszállítási útvonalát. A háború sorsa szempontjából nagy jelentősége volt a Róma elleni aktív harctevékenység kezdési időpontja helyes megválasztásának.

I. e. 219-ben a rómaiak erejét és figyelmét Illyria kötötte le, ahol háborút folytattak. A Padus folyó völgyében már kialakult a Róma ellenes szövetség. Hannibál elhatározta, hogy kihasználja a kedvező helyzetet és támadást indított a rómaiakkal szövetséges gazdag város, Saguntum ellen. A karthágóiak nyolc havi ostrom után elfoglalták Saguntumot, a várost a földig lerombolták, és egész lakosságát kiirtották.
A Hiberus folyótól északra élő törzsek elleni sikeres harc és Saguntum elfoglalása komoly politikai és stratégiai következményekkel járt: a karthágói hadsereg sikere megmutatta a karthágóiak jövőbeni szövetségeseinek, hogy az erő a karthágóiak oldalán van; a győzelmek megerősítették a karthágói hadsereg katonáinak a saját erejükbe vetett hitét, ami az első pun háború szerencsétlen kimenetele után igen nagy jelentőségű volt; a Pireneusi-félszigeten a rómaiakat erős szövetségesektől fosztották meg, ami határozottan erősítette a karthágói hadsereg bázisát és hadműveleti helyzetét; végül e harccselekmények elvonták a rómaiak figyelmét a fő hadműveleti irányról és erőik megosztására kényszerítették őket.
A rómaiak értékes időt vesztegettek el a Karthágóval folytatott tárgyalásokra, s a megegyezés megsértéséért Hannibál kiadását követelték. Róma csak akkor üzente meg a háborút Karthágónak, amikor a római diplomaták véglegesen meggyőződtek erőfeszítéseik meddőségéről. Ebben az időben a karthágói hadsereg a Pireneusi-félsziget déli részén levő téli szállásán tartózkodott, és erőteljesen készült a hadjáratra.

romaikor_kep



A háború folyamán a hadviselő felek erőviszonya megváltozott. A rómaiak potenciálisan nagy erőkkel rendelkeztek, de felhasználásukhoz igen nagy mozgósító erő kifejezésére lett volna szükség, amit csak a köztársaság létét fenyegető veszély tudott volna kiváltani. A római senatus a háború elején lebecsülte a veszélyt, s így a felek erőviszonyai hozzávetőlegesen azonosak voltak. A kialakult helyzetben a szövetségesek kérdése döntő jelentőségű volt. A háború sorsa nagymértékben függött a szomszédos görög hellenisztikus államoknak, továbbá Európa és Afrika nagyszámú törzseinek a hadviselő felekhez való viszonyától.
A technikai fölény a hivatásos katonákból álló karthágói állandó zsoldoshadsereg oldalán volt. Ez a hadsereg gazdag haditapasztalatokkal rendelkezett, katonái bíztak erejükben és anyagilag érdekeltek voltak a hadműveletekben. A karthágói hadseregnek nagy előnyöket biztosított az erős, reguláris afrikai lovasság. A rómaiaknak nem volt jó lovasságuk, a karthágói hadsereg vezetése szempontjából fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Hannibál, a főparancsnok teljhatalommal rendelkezett.

A római rabszolgatartó milícia előnye viszont abban volt, hogy saját köztársaságát védte, saját területén harcolt. Ez növelte a rómaiak harckészségét. A római katonákat jól kiképezték a harcra és kiváló fegyverzettel látták el. A hadsereg szervezete megfelelt a követelményeknek, a lovasság hiánya azonban rendkívül lecsökkentette manőverezési képességét. Az általános hadászati célokat és a hadsereg által megoldandó részletfeladatokat a római senatus határozta meg. A római hadseregnek nem volt egységes parancsnoksága. A két consuli hadsereg egyesítése a hadszíntéren kettős hatalomra vezetett (a parancsnokok naponként váltották egymást).
A rómaiak csak igen fogyatékos háborús tervet állítottak szembe a karthágóiak célratörő tevékenységével. A római senatus elhatározta, hogy kettős csapást mér az ellenségre: szétveri a karthágói hadsereget Ibériában, ugyanakkor megtámadja Karthágót. A rómaiak arra számítottak, hogy e feladatok végrehajtására elegendő 7-8 légió. A terv alapján szétszórták erőiket. A Publius Scipio parancsnoksága alatt álló hadsereget (két légiót) 60 hajón Ibériába irányították. A Tiberius Sempronius Longus vezette hadsereget (két légiót) 160 hajón Sicilia szigetén (Lilybaeumban) gyülekeztették azzal a feladattal, hogy szálljon partra Afrikában. A Lucius Manlius parancsnoksága alatt álló hadsereget (két légiót) a Padus völgyébe küldték, hogy verje le a gallok felkelését. A többi erő (1-2 légió) Rómában maradt.
A karthágói hadsereg elleni harcra tehát Róma csak az erők kisebb részét használta fel. A rómaiak szárazföldi hadserege abban az időben 34 ezer emberből állt, de azt a legkülönbözőbb feladatok végrehajtására több hadműveleti irányba szórták szét. Ez arról tanúskodik, hogy a rómaiak lebecsülték az ellenséget, és túlbecsülték saját erőiket. A karthágóiak le tudták kötni a rómaiak figyelmét Ibériában és Afrikában, s ezzel kedvező stratégiai helyzetet teremtettek hadseregük számára.


A második pun háború első időszaka

A háború első időszakában a Róma elfoglalása végett hadrakelt karthágói hadsereg kezdetben kitért a rómaiak nagy erői elől, és arra törekedett, hogy kijusson a Padus folyó völgyébe. A karthágóiak itt akarták a Róma ellenes szövetség alapjait megvetni, és közbeeső bázisukat létrehozni. Karthágó védelmére körülbelül 20 ezer embert, a karthágói hadsereg ibériai támaszpontjának biztosítására pedig Hannibál fivére, Hasdrubal parancsnoksága alatt mintegy 15 ezer embert jelöltek ki. Ezek az erők képezték a karthágóiak hadászati tartalékát.

I. e. 218 tavaszán a gyalogságból, lovasságból és harci elefántokból álló nagy karthágói hadsereg megkezdte a hadjáratot. Átkelt a Hiberus (Ebró) folyón, és leigázta a folyótól északra élő törzseket. Itt Hannibál Hanno parancsnoksága alatt 11 ezer embert különített ki (ez alkotta a hadászati tartalék első lépcsőjét) azzal a feladattal, hogy biztosítsa a kart hágói hadsereg utánszállítási útvonalát.
A karthágóiak - Polybios fel jegyzése szerint - 50 ezer gyalogossal és körülbelül kilencezer lovassal a Creusa hegyfoknál átkeltek a Pireneusokon. Hannibálnak sikerült a maga oldalára állítania a Rhodanus (Rhone) folyó völgyében élő gallokat. A gallok megnyerése fontos szerepet játszott az utánszállítási útvonalak biztosításában. A karthágóiak - ugyancsak az utánszállítási útvonal biz tosítása végett - az ellenséges szándékú gall törzset leverték.

Publius Scipio, miután értesült a karthágói hadsereg közeledéséről a Rhodanus folyóhoz - azt gondolván, hogy a karthágóiak megkísérlik a folyó déli folyásának vidékét is birtokba venni - intézkedett, hogy Massilia erődítményeit erősítsék meg. Hannibál felderítői (500 numídiai lovas) megállapították, hogy a Publius Scipio vezette római hadsereg a jól meg erődített Massiliától nem messze tartózkodik.
A karthágói hadsereg arra törekedett, hogy minél hamarabb kijusson Gallia Cisalpinába, a gallok megsegítésére. Ezért Hannibál merész elhatározásra jutott. Bár Scipio hadserege a szárnyát veszélyeztette, mégis úgy döntött, hogy betör Itáliába. Hannibál oldalvédet küldött ki Scipio ellen (egész lovasságát é elefántokat), amely később utóvéd lett. A karthágói hadsereg fennmaradó része i. e. 218 augusztusában a Rhodanus folyó völgyében északi irányba nyomult előre, majd Massiliától 100-120 kilométerre átkelt a folyón, és az Alpok felé fordult.

romaikor_kep



A Rhodanus folyóhoz érve a karthágói hadseregnek tehát dönteni kellett, hogy harcba bocsátkozik-e a Scipio vezette római hadsereggel, vagy megelőzve a nagy római erők beérkezését, a gallok segítségére siet, A karthágóiak úgy értékelték a helyzetet, hogy a szárnyon felderített és az utánpótlásukat veszélyeztető ellenséges hadsereg jelentéktelen. Elhatározásukat - minél gyorsabban kijutni a Padus folyó völgyébe - a szövetséges megnyerésének érdeke diktálta.

Scipio, értesülve a karthágói lovasság megjelenéséről Massilia környékén, előre vonta erőit az erődítményekhez, és várta az ellenséges főerőket. Amikor hírül vette, hogy a karthágói hadsereg észak felé menetel, üldözésükre indította a római légiókat, később azonban megváltoztatta ezt a. elhatározását és visszafordította seregét. Scipio sok időt vesztett, és vég öl is úgy döntött, hogy csapatai nagy részét hajókon Ibériába küldi, a fenn maradó erőkkel pedig a Manlius vezette hadsereggel való egyesülés végett a Padus folyó völgyébe vonul, hogy elzárja a karthágói hadsereg Róma felé vezető útját.
Scipiónak a római senatus eredeti elképzelésének megfelelő elhatározása a római erők szétforgácsolásához vezetett. Ebben az időben azonban a senatus már megváltoztatta eredeti tervét, s visszahívta a Sicilia szigetére küldött csapatokat. Most már ugyanis világossá vált, hogy a harccselekmények fő színtere a Padus folyó völgye lesz. Scipio viszont ahelyett, hogy minden erejét a döntő hadszíntérre, vagyis a Padus folyó völgyébe irányította volna, consuli hadseregét két részre osztotta.

A karthágói hadsereg i. e. 218 őszén a hegyilakók ellenállása közben, a nehezen járható, hófödte Alpokon keresztül 200 kilométeres menetet hajtott végre és Taurasia mellett kijutott a Padus folyó völgyébe. A rómaiakat megdöbbentette a karthágóiak megjelenése Észak-Itáliában. A karthágói hadsereg öt és fél hónap alatt hatalmas természeti akadályokat és sok ellenséges törzs ellenállását leküzdve, több mint 1600 kilométeres utat tett meg. A karthágóiaknak mintegy 20 ezer gyalogosuk és hatezer lovasuk maradt, de ezek harcképes, eggyé forrott, edzett, erős hadsereget alkottak, amely ki tudta vívni a győzelmet. A karthágóiak soron következő hadászati feladata a gall törzseknek a Róma ellenes szövetségbe való bevonása, s ily módon saját hátországuk megszilárdítása volt. E feladat megoldása biztosította a közbeeső hadászati támaszpont létrehozását a Padus folyó völgyében.

A Padus folyótól északra a Ticinus és az Addus folyók völgyében élő insbur törzs hajlandó volt csatlakozni a karthágóiakhoz, de az insburok harcban álltak a Taurasia környékén élő taurinus törzzsel. Ezenkívül a Modenát és Páviát ostromló boieus törzs a római hadsereg sikeres tevékenysége miatt kénytelen volt e városok ostromát beszüntetni. A rómaiak erős helyőrségekkel szállták meg Placentiát, Pármát és Mutinát. Végül gyorsan átdobták a Padus folyó völgyébe a Sempronius Longus parancsnoksága alatt álló hadsereget, s ugyanide igyekezett Massiliától a Scipio vezette hadsereg is.

Ilyen volt a pillanatnyi helyzet, amikor a karthágói hadsereg Taurasia körzetében pihent. Hannibál elhatározta, hogy mindenekelőtt a Padus folyótól északra élő gall törzseket egyesíti a Róma elleni harcra, hogy ezzel kiszélesítse a karthágói hadsereg bázisát. Azt javasolta a taurinusoknak, hogy szüntessék be az insburok elleni háborúskodást, és kössenek szövetséget vele a rómaiak ellen. Amikor a taurinusok visszautasították Hannibál javaslatát, a karthágói hadsereg a fővárukhoz vonult és a harmadik napon elfoglalta azt. Róma híveit megsemmisítették, a gazdag zsákmányt pedig Hannibál parancsára szétosztották a szövetségesek között. Ezután a karthágóiak Mediolanum (Milánó) felé vonultak, s útközben szövetséget kötöttek a gall törzsekkel.

A taurinusok elleni sikeres harctevékenységnek nagy hatása volt a háború további menetére. Következménye a rómaiak gyengülése és a karthágóiak erősödése lett, mivel az utóbbiak sok gall törzset a saját oldalukra állítottak. Ezenkívül a taurinusok területének elfoglalása a Mediolanum felé tovább nyomuló karthagói hadsereg szárnyát és hátát is biztosította. A Padus folyótól északra elterülő területek birtokba vételével a karthágói hadsereg kiszélesítette támaszpontját. Kezdetben Taurasia volt a támaszpontjuk, Mediolánum elérésével azonban egy meglehetősen kiterjedt és gazdag körzet.

A második pún háború második szakasza. A háború második időszakában a karthágóiak a római tábori hadsereg szétverésére törekedtek, hogy ezzel megerősítsék, és még jobban kiszélesítsék Róma ellenes szövetségüket. A karthágóiak minden alkalmat felhasználtak arra, hogy a rómaiakra vereséget mérjenek.
Hannibál Mediolanumban megtudta, hogy a rómaiak Placentiánál átkeltek a Padus folyón, és az ellenség feltartóztatására sietve előre vonják hadseregüket. A Ticinus folyó partján a karthágóiaik szétverték a római hadsereg előrevetett osztagát. A rómaiak a Trebia folyó völgyébe vonultak vissza, és a folyó keleti partján jól megerődített hegyi állásokat foglaltak. A rómaiak vereségéről értesülve, az ingadozó gall törzsek kezdtek a karthágóiakhoz csatlakozni, sőt a Scipio hadseregében levő gallok is Karthágó oldalára álltak. Hannibál hadseregének létszáma 40 ezer emberre növekedett. A helyzet a karthágói hadsereg számára igen kedvezően alakult. Egy nagy győzelem megerősítette volna helyzetét Galliában és biztosította volna a Róma elleni sikeres hadjárat szükséges előfeltételeit.

Scipio hadserege a Sempronius Longus vezette, Sicilia szigetéről érkezett hadsereggel erősödött. A rómaiak létszáma 36 ezer emberre emelkedett. A harctevékenység módját illetően azonban a consulok nézetei nem egyeztek. Scipio azt javasolta, hogy térjenek ki a harc elől, s a mögöttük fekvő, jól megerődített Placentiára támaszkodó táborban várják be az ellenséget. Véleménye szerint a római hadsereg megerősítése és a közelmúltban szervezett légiók kiképzése végett, időt kellett nyerni.
Feltételezte továbbá, hogy a karthágóiak telelése Galliában elégedetlenséget vált ki a helyi lakosság körében és ez meggyengíti a karthágói hadsereget. Sempronius Longus a heveskedő és becsvágyónak ismert másik consul - arra számítva, hogy a győzelem előnyt biztosíthat számára a küszöbön álló consulválasztáson - igyekezett harcba bocsátkozni. A római közvélemény Sempronius Longus oldalán állt.
Hannibál kémeitől részletes adatokat kapott a római köztársaság belpolitikai helyzetéről. Ismerte a consulok jellemvonásait is. Hannibál akkor kényszerítette harcra a rómaiakat, amikor azok helyzete kedvezőtlenül alakult. I. e. 218-ban, a Trebia folyónál folyt le az ütközet, amelyben a karthágói hadsereg első nagy győzelmét aratta a római hadsereg fölött.



Folytatás: A hadművészet fejlődése a pun háborúkban III. rész