logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a makedón háborúkban II. rész

„A római hadsereg a gyalogsági harcászat legtökéletesebb rendszere, amelyet a puskaport nem ismerő korszakban alkalmaztak. Ez a rendszer biztosítja a nehéz gyalogság teljes értékű egységeinek önállóságban kifejeződő előnyt, amelyet fokoz az egyes kisebb egységek mozgékonysága, az átszegdelt terepen való harc lehetősége, több vonal egymás mögötti elhelyezkedése részben támogatásra, részben erős tartalékképpen és végül az egyes katonák kiképzésének a spártaiakénál is célszerűbb rendszere. Ennek köszönhető, hogy a rómaiak legyőztek minden ellenük harcolt fegyveres erőt, mind a makedón falanxot, mind a numídiai lovasságot.”

A római harcászat az ókori hadseregek gyalogsági harcászatának fejlődésében új, magasabb színvonalat jelentett. Ami a görögök háborúiban csak egyes esetekben jelentkezett (a gyalogsági harcrend harcászati tagozása), az a rómaiaknál a légió manipulus-rendszerében állandósult. Ez a rendszer lehetővé tette a harcot átszegdelt terepen is, biztosította a harc mélységből való táplálását és a jó manőverezést. A gyalogság tevékenységében a harcászati kombinációk lehetősége rendkívül megnőtt, s ez gazdagította a harcászati formákat.
A falanx erőit az arcvonalon egyenletesen osztották el, s a harcrendnek nem volt harcászati mélysége. Ilyen viszonyok között a nehéz gyalogság nem tudott a mélységből állandó táplálást kívánó, tartós és szívós harcot folytatni. A falanxnak nem voltak megfelelő eszközei a szárnyai és a háta elleni esetleges csapás elhárítására. A falanx kizárta a főirányban való összpontosítás lehetőségét és ebben egyenes ellentéte volt a manipulus-rendszernek. A hadseregszervezés új formái megfeleltek az új harcászatnak.
Míg a falanxnak csak adminisztratív felosztása volt, addig a római légióban már harcászati felosztást is találunk, mely biztosította a harctéren a római hadsereg magas fokú manőverező képességét. A manipulus harcászati egység volt. A hadsereg harcászati felosztása növelte az alparancsnokok szerepét a harcban. Ezért a rómaiak nagy figyelmet fordítottak a parancsnoki állomány kiképzésére.

A hellenisztikus államok hadseregeivel ellentétben, a római hadseregben a gyalogság döntötte el a harc sorsát, a gyalogság volt a fő fegyvernem. A harcképes, jó nehézgyalogságnak a római parasztság volt a társadalmi bázisa. A rómaiaknak azonban nem volt bázisuk jó lovasság létrehozására, s ennek hiányát nem mindig pótolta a gyalogság magas fokú manőverezőképessége (Trebia, Cannae).
A római hadsereg fegyverzetét tökéletesítették, s ami a legfontosabb, a harcrend minden vonalát harcászati rendeltetésének megfelelő fegyverzettel látták el. A könnyűgyalogságot hajító fegyverekkel szerelték fel és az távolabbról harcolt. A hastatusoknak könnyű pilumuk, rövidebb távolságra ható hajítófegyverük és kardjuk volt. Az ellenségre a hastatusok mérték az első csapást.
A princepseket nehéz pilummal és karddal látták el. A princepsek tapasztalt katonák voltak. Feladatuk a hastatusok támogatása volt. A triariusokat kopjával és karddal fegyverezték fel. Ezeket a veteránokat gyakran, mint általános tartalékot alkalmazták (Kynoskephalai, Pydna).

Mivel a rómaiak a rabszolga tartó termelési mód fejlődésében magasabb színvonalat értek el, mint a görögök, lehetőségük volt arra, hogy tökéletesebb hadsereget hozzanak létre, mint a görög rabszolgatartók. Az ókorban tökéletesnek nevezhető harckiképzési rendszer és a sok évi, csaknem szünet nélküli háborúskodás eredményeként a római rabszolgatartó milícia fokozatosan hivatásos hadsereggé vált.

A pun háborúk időszakában alakult ki az összfegyvernemi harcászat is. E tekintetben jelentős érdemeket szerzett a kiváló reguláris lovassággal rendelkező karthágói hadsereg. A gyalogság és a lovasság közötti együttműködés megszervezése egyre nagyobb szerepet játszott a harc sikere szempontjából; a manőverezés legfontosabb eszköze a lovasság lett.
Róma katonai szervezete és a római csapatok kiképzési és nevelési rendszere a tökéletességig fejlődött. A római hadsereg volt az ókor legjobb katonai szervezete nemcsak összetétele, hanem a csapatok vezetése tekintetében is. Előnye az volt, hogy Róma a szükséges helyen nagy erőket tudott összpontosítani, hozzáértően tudott velük manőverezni, ami lehetővé tette a számbeli fölény megteremtését és az ellenség leverését. A jól szervezett római hadsereget kiváló fegyverzettel látták el, eléggé képzett volt a parancsnoki állománya, kemény volt a katonai fegyelme és gazdag harci tapasztalatokkal rendelkezett.

A római hadsereg műszaki képzettsége is fejlett volt. A rómaiak nagy jelentőséget tulajdonítottak a tábor kiválasztásának, elhelyezésének, megerődítésének és biztosításának. A római hadsereg a megerődített táborban sebezhetetlen volt. Ez lehetővé tette a harc legkedvezőbb pillanatának megválasztását, és a római hadvezérek éltek is ezzel a lehetőséggel.
A rómaiak értettek a gyors hídépítéshez és hídfőállások létesítéséhez. Az akkori idők legtökéletesebb híradásával is ők rendelkeztek. Rómának megfelelő bázisa volt a haditechnika és a hadiflotta fejlesztésére. A különféle hajítógépek tökéletesedtek. Az erős ókori római flotta nemegyszer együttműködött a szárazföldi hadsereggel (Sicilia szigetén, Görögországban). Az első pun háborúban fejlődött a tengeri harcászat is.

Delbrück meghamisítja a rómaiak győzelmének alapjait. Miben rejlett a rómaiak többi államokkal szembeni fölényének titka? „Az időleges vereség - írja Delbrück - nem okozott neki (Rómának) nagy kárt és oly nagy volt a jól kiképzett katonáinak, hadvezéreinek és parancsnokainak állománya, hogy Róma végül is, mihelyt egy tehetséges ember megjelent a színen és megfelelő hadsereget szervezett, döntő csapást tudott mérni.” Ez kimondottan idealista elképzelés. Valójában nem a hadvezér csinálta a történelmet, hanem az uralkodó osztály termelte ki a hadvezért, aki több-kevesebb hozzáértéssel realizálta a lehetőségeket. A győzelemnek megvannak a reális, tárgyi alapjai: az adott állam gazdasága és a háborút viselő, vagy a háborúban részt vevő osztályok politikája.

A római rabszolgatartó köztársaság sikereinek okát nemcsak Róma katonai erejében, hanem mindenekelőtt fejlettebb gazdaságában és a Róma ellenes koalíciók szétrombolásához vezető politikájában kell keresni. Ezt igazolják például a Makedónia elleni harcok, vagy a második pun háború utolsó etapjainak eseményei. Róma akkor indított harcot a karthágóiak ellen Ibériában és Afrikában, amikor a karthágói hadsereg még Itáliában tartózkodott. A rómaiaknak ez a stratégiája figyelembe vette az akkori afrikai politikai helyzetet, ahol sikerült Karthágót elszakítaniuk a numidiaiaktól, és erős Karthágó ellenes koalíciót létrehozniuk.

Mahan, az angol imperialisták ideológusa a pun háborúk hadászatát és harcászatát a tengeri erők döntő hatása szempontjából vizsgálta. Ezt írta: „... a tenger birtoklása vagy a tenger ellenőrzése és a tenger felhasználása a világtörténelemben mindenkor jelentős tényezők voltak”. Ezért Mahan a hadtörténelmet a tengeri erők történetére vezeti vissza „... a tengeri erők története, magába foglalva mindazt, ami lehetővé teszi a nemzetnek, hogy hatalmassá váljék a tengeren, vagy a tenger révén ez úgyszólván maga a hadtörténelem”.
Mahan véleménye szerint a második pun háború lefolyását, és sorsát a tenger befolyása döntötte el. A háború egész menetét az határozta meg - írja -, hogy „a római tengeri erők uralkodtak attól a vonaltól északra fekvő vizeken, amely a hispániai Tarracótól a Sicilia nyugati részén fekvő Lilybaeumig (a jelenlegi Mar sala), onnan a sziget északi partját megkerülve a Messainai tengerszoroson keresztül Syrakusai-ig és az utóbbitól a Hadriaticumban fekvő Brundisiumig húzódik. E vizeken a háború egész tartama alatt sérthetetlenül a rómaiak uralkodtak”.
Mahan a második pun háborút a Karthágó tengeri hatalmát aláásó első pun háború kimenetelétől elszakítva vizsgálja, és kijelenti, hogy ,,... az őt (Hannibált) Gallián és az Alpokon keresztül a veszélyes és csak nem pusztulásba vivő hadjáratra buzdító indokok nem ismeretesek”.

Mahan véleménye szerint a karthágói hadseregnek mind a tengeri mind a szárazföldi utánszállítási útvonalai a római flotta ellenőrzése alatt álltak. Ezt írja: „Két szállító útvonal volt lehetséges: az egyik a közvetlen, a tengeri, a másik, a kerülő, a Gallián keresztül vezető. Az elsőt a rómaiak tengeri erői blokád alatt tartották, a másik állandó veszélynek volt kitéve, és végül is Észak-Hispániának a római hadsereg által történt megszállása következtében teljesen használhatatlanná vált. Ez a meg szállás a rómaiak tengeri uralma következtében volt lehetséges, amelyei a karthágóiak sohse veszélyeztettek”.
Mahan, saját elképzelései meg alapozására a tények elferdítéséhez folyamodik, amikor azt állítja, hogy a karthágói hadsereg szárazföldi szállító útvonalainak elvágását a ró-maiak csak tengeri uralmuknak köszönhették. Valójában a rómaiak a második pun háború elejétől kezdve uralkodtak a tengeren, de a karthágói szállító útvonalakat csak azután vágták el, hogy elfoglalták Új-Karthágót, vagyis a háború második felében. Nem igaz az sem, hogy az első pun háború után a karthágóiak használhatták a tengeri szállító vonalakat. Ennek lehetőségét kizárta a római flotta tengeri uralma. E kérdésben Mahan önmagának mond ellent, amikor ezt írja: „Világos utaló van arra, hogy Róma sohasem mulasztotta el a Tyrrhén tenger ellenőrzését, hogy így hajórajai akadálytalanul hajózhassanak Itália és Hispánia között.”

Mahan szerint a második pun háború egész menete a tengeren kialakult helyzettől függött. Cnaeus Scipio Ibériában azért verte meg Hannót és azért foglalta el az Ebró folyótól északra fekvő parti körzetet, mert a tengeri uralom biztosította számára a deszant partra szállítását. Publius Scipio a tenger apályát kihasználva és a tenger homokján menetelve, a tengerről és a szárazföldről egy időben indított rohammal foglalta el Új-Karthágót. Hasdrubál Hannibál segítségére sietett, de Scipio 11 ezer légionáriust küldött a tengeren az északi csoportosítás megerősítésére. Hasdrubált a metaurusi ütközetben, amelyet „... általánosan a két állam közötti küzdelem eldöntésének tekintenek” – megverték. Sőt, az első makedón háború sorsa is a tengeren dőlt el, mivel „a római tengeri erők ily módon teljes egészében megfosztották Makedóniát a háborúban való részvétel lehetőségétől”. Ezzel szemben a valóság az, hogy nem a római tengeri erők, hanem a légiókra támaszkodó római diplomácia szervezte meg a makedónellenes koalíciót és kötötte le Makedónia erőit Görögországban. És a második pun háború sorsa sem a metaurusi ütközetben, hanem Afrikában dőlt el.
Mahan, összes érveit összefoglalva, megállapítja, hogy Hannibálnak Rómával szemben Zámánál, Napóleonnak pedig Angliával szemben Waterloonál vereséggel végződött küzdelmében ,,... mindkét esetben az volt a győztes, akinek oldalán a tengeri uralom volt”. Mahan szerint a döntő erő a flotta volt, de „... óriási, döntő befolyását az akkori idők történetére, következésképpen a világtörténelemre, nem vették figyelembe”.

Az első pun háborútól határozottan különböző második pun háború sorsát nem a flotta döntötte el. Az első pun háborúban a harc a Földközitenger nyugati részének uralmáért, a második pun háborúban pedig a szövetségesekért, a Róma ellenes és Karthágó ellenes koalíciók létrehozásáért, illetve szétrobbantásáért folyt.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)