logo

XXI September AD

A hadművészet fejlődése a makedón háborúkban I. rész

A második makedón háború okai, jellege és lefolyása. A római rab-szolgatartóknak a Földközi-tenger feletti uralomért folytatott harca kezdetét a pun háborúk jelentették. Ezek voltak a rabszolgatartó római köztársaságnak az idegen területek meghódítása, a népek leigázása és a rab szolgaszerzés végett viselt első háborúi. Hasonló céllal indítottak háborúi a rómaiak a makedónok ellen is. A makedón háborúk a kelet felé irányúló római agresszió kezdetét jelentették.
A Cannae melletti győzelem után Hannibál szövetséget kötött V. Philippos makedón királlyal. A rómaiaknak azonban Görögországban sikerült makedónellenes koalíciót szervezniük. Megindult az úgynevezett első makedón háború (i. e. 215-205. években), amely Philippost megakadályozta abban, hogy szövetségesi kötelezettségének megfelelően segítséget nyújtson Hannibálnak. A világuralomra törő római rabszolgatartó politikájának eredménye és folytatásaként az elsőt csakhamar követte n második makedón háború (i. e. 200-197. években).
Mommesen, az egyik legismertebb burzsoá történész, a második makedón háborút - teljesen helytelenül - „a Róma által valaha is viselt egyik legigazságosabb háborúnak” nevezi. A modern imperializmus ideológusa nem véletlenül értékeli így ezt a háborút. Az a célja, hogy igazolja az imperialista burzsoáziának a Balkán-félsziget ellen irányuló hódító törekvéseit.

Az i. e. III. század végén a Balkán-félszigeten a politikai helyzet kedvezően alakult Róma számára. Ebben az időszakban Görögországban gazdasági hanyatlás következett be. Ezt a körülményt, továbbá az osztályharc éleződését és a politikai szétdaraboltságot a hellenisztikus államok saját uralmuk Görögországban való megalapozására használták fel. Ugyanekkor az achaiai és az aitoliai görög szövetségek helyzetük megszilárdítása végett a hellenisztikus államok közötti ellentéteket igyekeztek kihasználni.
Az achaiaiak szövetségre léptek Makedóniával és segítségével befolyást gyakoroltak a görög ügyekre. A görögök Makedónia elleni harcát Pergamon és Rhodos támogatta, amelyek arra törekedtek, hogy megtarthassák kereskedelmüket a Hellespontos és a Pontus Euxinus (Fekete-tenger) körzetében.
Rómának ebben a politikai helyzetben ismét sikerült makedónellenes koalíciót szerveznie, amelybe Pergamon és Rhodos is belépett. A háború folyamán csatlakoztak a szövetséghez az aitoliaiak, később pedig az achaiai szövetség is. III. Antióchos, szíriai király kötelezte magát, hogy nem támogatja Makedóniát.

A rómaiak i. e. 200-ban két légió gyalogságot és 1000 numidiai lovast tettek partra Makedóniában. Ugyanakkor erős flottát (100 többfedélzetű és 80 könnyű hajót) küldtek az athéniek segítségére. A rómaiak i. e. 199ben végrehajtott betörési kísérletei Makedónia belsejébe sikertelenül végződtek. A háború tartós jelleget öltött. I. e. 197-ben a rómaiak mintegy 26 ezer főből álló hadsereggel, amelynek az volt a feladata, hogy betörjön Makedóniába, megindították negyedik hadjáratukat is. A római hadsereg élelmezése nagy nehézségbe ütközött, mivel az országot az előző hadjáratok idején feldúlták. A római hadsereget az Afrikából, Siciliából és Sardiniából szállított élelmiszerekkel megrakott flotta a part mentén kísérte.
Philippos makedón király csak nagy nehezen tudott 26 ezer katonát (köztük 16 ezer nehéz gyalogost) összegyűjteni. A makedón hadsereg, hogy a rómaiakkal szembeszállhasson, benyomult Thessáliába. A találkozás Skotussai környékén történt. A rómaiak harcászati fölénye erősebb lovasságukban és a légió harc-rendjében rejlett, amelynek alapja a manipulus rendszer volt.


Harc a Kynoskephalai mellett (i. e. 197-ben)

A rómaiak és a makedónok táborát a Kynoskephalai nevű hegylánc választotta el egymástól. A római tábor felé eső hegyoldal eléggé lankás volt, a makedón tábor felé eső oldal viszont meredek és helyenként járhatatlan. Ezért a terepviszonyok a makedón falanx szétbontakozásának és harci tevékenységének nem kedveztek.
Az ellenség helyzetéről sem az egyik, sem a másik félnek nem voltak adatai, ezért az összeütközés váratlanul történt. A rómaiak előrevetett osztaga váratlanul beleütközött a Kynoskephalait megszállva tartó makedónok előrevetett osztagába. Fellángolt a harc, melynek eredményeként a rómaiak kénytelenek voltak visszavonulni a síkságra.
A rómaiak előrevetett osztagukat könnyűfegyverzetű csapatokkal és lovassággal erősítették meg, és a makedónokat visszavetették a magaslat mögé. Itt az erőviszonyok ismét a makedónoknak kedveztek, mivel táborukból a könnyűgyalogság nagy része és csaknem az egész lovasság kivonult.


A harc első etapja: a makedón csapatok jobbszárnyának és a római hadsereg balszárnyának támadása; a makedón falanx csapása és a római légiók visszavonulása

A római légiók, hogy saját előrevetett részeiket megmentsék a meg-semmisüléstől, sietve kivonultak a táborból. A jobbszárny elé elefántokat állítottak. A harcrendet arcból és a szárnyakon könnyűgyalogság és lovasság fedezte. Philippos - látva, hogy az előrevetett részek sikeres harca fellelkesítette seregét -, igyekezett a rómaiakat megelőzve elfoglalni a Kinoskephalait. Nem várta be az egész hadsereg felállását, hanem a jobbszárnyát azonnal előre vonta, amely - mivel ezen a helyen az emelkedő nem volt különösen meredek - hamarosan feljutott a magaslatra. A meredek sziklákon felkapaszkodó balszárny azonban erősen lemaradt.
A rómaiak elhatározták, hogy kihasználják ezt a helyzetet. Hadseregük jobbszárnya helyben maradt, a balszárnyat pedig előre vonták. Erre a szemben álló makedónok is megindították 32 sorba felépített falanxuk jobbszárnyát. Könnyűgyalogságuknak és lovasságuknak parancsot adtak, hogy támadják oldalba a rómaiakat. A makedón falanx hegyről lefelé támadó nagy tömege a hosszú lándzsákkal megsemmisítő csapást mért a rómaiakra. A római légiók megkezdték a visszavonulást.


A harc második etapja: a makedón balszárny előre vonása, a rómaiak rohama a makedón balszárny ellen

A makedón falanx balszárnyának élosztagai elérték a magaslatot, és anélkül, hogy megvárták volna az összes csapatok beérkezését, megkezdték a támadást. A támadás rendezetlen volt. Ezt a rómaiak észrevették, s jobbszárny-légiójukat az elefántokkal együtt előre vonták, és szétverték a makedón hadsereg balszárnyát, amely nem készült fel ilyen erős és váratlan csapás elhárítására.


A harc harmadik etapja: húsz római manipulus kijutása a makedón jobbszárny hátába, roham hátulról és a makedónok veresége

A makedón falanx balszárnyának szétverése után a triariusok húsz manipulusa balra fordult és a sikeresen támadó makedón jobbszárny hátába került. A hátulról indított roham eldöntötte a harc sorsát. A makedón hadsereg vereséget szenvedett. A makedónok összesen 13 ezer halottat, sebesültet és foglyot vesztettek. A rómaiak vesztesége halottakban körülbelül 700 fő volt.
Makedónia kénytelen volt békét kötni a rómaiakkal. A békeszerződés értelmében elvesztette a Kis-Ázsiában, Thrákiában,1 Görögországban és az Égei-tenger szigetein levő összes birtokait. A rómaiak ezúttal nem nyúltak az ősi makedón területhez. Makedóniának át kellett adnia egész flottáját a rómaiaknak. Kötelezte magát, hogy hadsereg létszámát ötezer emberre csökkenti és túszokat küld Rómába, köztük Demetriost, Philippos fiát.


A harmadik makedón háború (i. e. 171-168-ban)

Makedónia a békekötés után - békeszerződés előírásainak ellenére - megkezdte az új háborúra való felkészülést. Bevezették a kiképzett katonák haditartalékos rendszerét: évenként négyezer újoncot hívtak be, kiképezték, majd hazaengedték őket. Ez a hadseregfel töltésnek teljesen új módja volt. Makedóniában 50 ezer fős hadsereg teljes fegyverzetét befogadó, nagy fegyverraktárakat építettek és tíz évre elegendő kenyérgabonát tartalékoltak. Az állampénztárban annyi pénzt halmoztak fel, amennyi elegendő volt egy 15 ezer zsoldos katonából álló hadsereg tíz évi fenntartására.

Az i. e. II. század első felében Görögországban a politikai helyzet igen feszült volt. Boiotiában, Thessáliában és más városállamokban a demos és az arisztokrácia harca élesedett. A demos-on belül fokozódott a Róma ellenes hangulat, mivel a rómaiak rendszerint az oligarchia csoportjait támogatták. Makedónia a maga oldalára igyekezett vonni a görögöket, és menedéket biztosított mindenkinek, akit a görög városokban üldöztek. A diplomáciai harc eredményeként a makedón kormánynak elég erős Róma ellenes koalíciót sikerült létrehoznia.
A Rómával szövetséges Pergamon igyekezett a háborút minél előbb kirobbantani, hogy megszüntesse a makedón koalíció által való veszélyeztetettségét. A rómaiak azonban még nem készültek fel a háborúra, ezért egyelőre arra törekedtek, hogy megbontsák a Makedóniával szövetséges boiotiai városok föderációját.

A római légiók csak i. e. 171-ben szálltak partra Görögországban és kezdték meg a harmadik makedón háborút. A római hadsereg 30-40 ezer itáliai katonát és a Rómától függő államok részéről kiállított - rendszerint kisegítő csapatokként működő - tízezer főt számlált. Ezenkívül a rómaiaknak az Égei-tengeren 40 többemeletes hajójuk és tízezer fős deszantjuk is volt.
Makedónia félig zsoldosokból álló hadserege létszámát 25 ezer emberre tudta növelni. Ebből 21 ezer nehéz gyalogos, négyezer pedig makedón és thrák lovas volt. Az erőfölény a rómaiak oldalán volt. Ráadásul Makedónia politikailag teljesen elszigetelődött, és így az erős ellenséggel kénytelen volt egyedül felvenni a harcot.
A makedón hadsereg a háború kezdetén mégis több vereséget mért a rómaiakra. A római consulok szakértelem nélkül, lagymatagon és határozatlanul tevékenykedtek. Három consult rövidesen leváltottak, mert egyik se tudott a háborúban döntő fordulatot elérni. A háború elhúzódott. A római hadsereg, hogy a makedónokat döntő harcra kényszerítse, támadásba ment át.


Harc Pydnánál (i. e. 168-ban)

A rómaiaknak mintegy 26 ezer emberük volt. A makedón hadsereg több mint 40 ezer emberből állt. A makedónok számbeli fölényben voltak, emellett erős lovasságuk volt. A terep is kedvezett a makedón falanx tevékenységének, mert a harc színtere síkság volt. A makedón és a római hadsereget folyó választotta el egymástól, és egyik se szánta rá magát, hogy átkeljen a túlsó partra. Csak miután az ellenfelek előrevetett részei között a lovak itatása idején kézitusára került sor, határozták el, hogy a következő napon megkezdik a harcot.


A harc első etapja: a makedón falanx támadása és a római légiók visszavonulása

Az ellenfelek hadseregei megalakították a harcrendet. Elsőként a makedón hadsereg nyomult előre és erős nyomásával elsöpörte a rómaiak előretolt részeit. Ezután a falanx csapása felborította a hastatusok harcrendjét is, akiket a princepsek is támogattak. A légiók folyamatosan váltva vonalaikat, megkezdték a visszavonulást.
A harc második etapja: az első vonalban levő római manipulusok beékelődése a makedón falanx hézagjaiba, a szárnyak átkarolása a harmadik vonal manipulusaival és csapás hátulról. A római légiók visszavonulása idején Aemilius Paulus consul észrevette, hogy a makedón falanx nem egyenletesen nyomul előre, és az arcvonalán hézagok keletkeznek. Ezért megparancsolta: „figyelni kell az ellenség soraiban keletkező minden hézagot és ékalakban benyomulva mindennemű résbe, minél nagyobb erővel be kell hatolni oda”.
Az első két vonal manipulusaiba tartozó centuriák és fél-centuriák beékelődtek a falanx hézagjaiba, a harmadik vonal manipulusai pedig szárnyról és hátulról átkarolták a falanxot. Ebben a helyzetben a makedón falanxot csak a lovasság menthette volna meg, de az először csak állt, nem bocsátkozott harcba, később pedig látva saját gyalogsága vereségét, rendezetlen tömegben elszáguldott a harctérről. A makedón hadsereget szétverték. 20 ezer ember esett el, 11 ezer pedig fogságba került.

A makedónok Pydnánál elszenvedett veresége következtében a makedón állam összeomlott, s azt a rómaiak négy, egymástól elszigetelt körzetre osztották. Titus Livius megkísérelte megvilágítani a rómaiak sikerének harcászati okait. Ezt írta:
„Győzelmüknek nem volt más, szemmel láthatóbb oka, mint az, hogy a sok ütközet különböző helyeken folyt és kezdetben a rómaiak kavarodást idéztek elő a megrendült falanxban, majd azután szétverték. Amikor viszont a falanx összefüggő és kopják tüskefala határolja, akkor ereje leküzdhetetlen. De, ha ilyenkor részleges rácsapásokkal sikerül a mozdulatlan ellenséget, akit akadályoz a kopj a hossza, arcvonalváltoztatásra kényszeríteni, akkor a falanx mozgás közben önmagától összekavarodik. Ha ugyanekkor oldalról vagy hátulról is veszély fenyegeti, az összekavarodás pusztuláshoz vezethet.”

Polybios a makedón háborúk kortársa és részvevője tanulmányozta a falanx és a római légió manipulus rendszere közötti különbségeket. Mindenekelőtt rámutatott arra, a makedón falanx erős oldalát a falanx egész tömegének előretörése és az arcvonal felőli sérthetetlensége képezte. Véleménye szerint, az volt, hogy a legkülönbözőbb körülmények között, más-más időben és más-más terepen kellett harcolnia. A falanxok sikeres tevékenységének elengedhetetlen előfeltétele viszont „a sima, erdő nélküli, a mozgást semmivel - sem csatornákkal, sem barázdákkal, sem mélyedésekkel, sem magaslatokkal, sem pedig folyótorkolatokkal - nem akadályozó terep volt”. Ilyen terepet nehezen találtak, de ha találtak is, az ellenség megtehette, hogy ilyen terepen nem vette fel a harcot.
A falanx rendje mind az ellenség elleni roham, mind a roham visszaverése idején még a sík terepen vívott harcban is összekeveredett. És amint a falanx rendje megbomlott, kedvező helyzet jött létre átkarolására és arcból való megrohanására. A makedón alakzatot - Polybios szerint - a háborúban nem lehetett minden helyzetben alkalmazni, mivel az kizárta a kis osztagokkal való tevékenység lehetőségét. 

„A római harcrend viszont rendkívül alkalmas, mert minden római, ha egyszer teljes fegyverzetben csatába megy, egyformán felkészült bármilyen terepre, bármilyen időre és bármilyen meglepetésre. A római katona jó kedvvel megy ütközetbe, akár az egész hadsereg erejével vívják azt, akár a hadsereg egyes részeivel, egyes manipulusokkal, vagy egyes katonákkal. Mivel a csapatok alkalmassága az ütközetre nagy előny, a rómaiak kezdeményezéseit gyakrabban koronázta siker, mint más népekét.”

A makedón háborúkban két különböző harcászat ütközött meg: a falanx - harcászat és a manipulus rendszerű légió - harcászat. A két ütközet - a kynoskephalai és pydnai - világosan megmutatja a hadsereg római szervezetének, a légió manipulus-rendszerének előnyeit a makedón falanxszal szemben.
A falanx a maga zárt, tömör harcrendjével és erőteljes, gyors csapásával teljesen sík terepen nagy erőt képviselt. A tartós mozgás, a terepakadályok és az ellenség egyenlőtlen ellenállása azonban rögtön megbontotta a falanx összefüggő arcvonalát és elősegítette részekre szakadását.

A légió manipulus rendszere a római hadseregnek magas fokú manőverezőképességet biztosított mind a sík, mind az átszegdelt terepen. Ez lehetővé tette a frontális és a szárnycsapás összehangolását a hátból indított rohammal (Kynoskephalai), lehetőséget adott a falanx hézagjaiba való beékelődésre és részenkénti megsemmisítésére (Pydna). A harcászati mélység (a három vonal) megteremtése mind a támadásnál, mind a visszavonulásnál biztosította a harc mélységből való táplálását. A hadsereg ellenállóképessége a harcban fokozódott. Rendkívül megnőtt az alparancsnokok szerepe és kezdeményezésük jelentősége.



Folytatás: A hadművészet fejlődése a makedón háborúkban II. rész