logo

XXI September AD

A Római köztársaság hadserege és háborúi II. rész

A rómaiak nagy figyelmet fordítottak a légionáriusok nevelésére és kiképzésére. Vegetius, a IV. század végén élt római katonai író szerint „a római nép a katonai gyakorlatoknak, a táborberendezés művészetének és katonai tudásának köszönheti, hogy meghódította az egész világegyetemet”. A római hadsereg, Vegetius szerint, létszám tekintetében nem tudta túlszárnyalni a gallok tömegét; a római katonákat a germánok magas növésükkel, a hispaniaik erejükkel múlták felül; az afrikaiak ravaszabbak és gazdagabbak voltak, mint a rómaiak; a görögök hadművészete és katonai elméleti ismeretei fejlettebbek voltak, mint a rómaiaké; „mi viszont azzal nyertünk - írja Vegetius -, hogy mesterien ki tudtuk választani az újoncokat, mesterien meg tudtuk őket tanítani a fegyverek törvényeire; meg tudtuk edzeni őket a mindennapos gyakorlatokkal; a gyakorlatok és a tábori élet idején előre láttuk mindazt, ami a harcrendben és az ütközetben történhet, és szigorúan megbüntettük a naplopókat. Harcban a katonai ismeretek birtoklása táplálja a bátorságot. Hiszen senki no fél cselekedni, ha tudja, hogy jól ismeri a maga feladatait. Háború idejön a kis létszámú, de jól kiképzett osztag valójában mindig sokkal hamarabb győz, a nyers és kiképzetlen tömeg viszont mindig halálra van kárhoz tiltva”.

A római hadseregnek a harci képzettség mindig erős oldala volt. A csapatok nevelésének és kiképzésének ez a rendszere szülte az ókori világ győzteseit. „A harcosok kiképzése igen szigorú volt, és a katona fizikai erejének minden módon való kifejlesztését célozta. A futást, a magasugrást, a távolugrást, a mászást és az úszást ruha nélkül, azután teljes fegyverzetben gyakorolták. A különféle mozgások tanítása mellett, igen fontosnak tartották a fegyverfogások oktatását 40-60 font súlyú menetfelszereléssel hosszú meneteket hajtottak végre. A menetsebesség négy mérföld volt óránként. Úgyszintén oktatták a sáncszerszámok használatát és a megerődített tábor gyors felépítésének módját. Nemcsak az újoncokat, hanem a veterán légionáriusokat is kötelezték a gyakorlatok végrehajtására, hogy ők is megőrizzék testi frissességüket és rugalmasságukat, és megszokott maradjon számukra a fáradalom és a nélkülözések elviselése. Az ilyen katonák valóban képesek voltak az egész világ leigázására”.

A római légionáriusok nagyszerű harci tulajdonságai gyakran pótolták a hadsereg létszámhiányát. A római rabszolgatartók rendszeres kiképzésben részesülő milíciája jól szervezett sereg volt. Az ókori rabszolgatartó Róma hadseregének kialakulását illetően Delbrück, német burzsoá történész meghamisítja a történelmet. Delbrück „társadalmi rendekről”, az ókori Róma feudális és kapitalista fejlődéséről beszél, vagyis modernizálja a társadalmi viszonyokat.
,,A szavazást katonai és nem politikai alapon” látja, vagyis a politikát a katonai szervezetből származó tényezőnek tekinti. A valóságban azonban Rómában mindez másként volt. A rabszolgatartók és a rabszolgák (az elnyomás megszervezése), a vagyonosok és a vagyontalanok (az anyagi különbségek), az előkelők és a nem előkelők (a polgárok jogi megkülönböztetése) osztályharca rányomta bélyegét az ókori Róma katonai szervezetére is. A politikai szervezet, mint az osztályerők megoszlásának és viszonyának kifejezője, határozta meg a fegyveres szervezet jellegét és nem fordítva.

A rómaiaknál nem volt „általános hadkötelezettség”, amint ezt Delbrück állítja. A rómaiaknál rabszolgatartó milícia volt, amely bizonyos tekintetben más alapokon nyugodott, mint a görög. Sajátosságai közé tartozott a nagymérvű központosítás, a még szigorúbb, főleg külső kényszeren alapuló katonai fegyelem és a hadsereg szervezeti formáinak egysége.
A római katonai szervezet a társadalmi fejlődés és a politikai felépítés sajátosságai következtében különleges szervezet volt. A római légió élén két consul állt, akik a patríciusokat és a plebejusokat képviselték. A légió megjelenése és fejlődése a társadalmi fejlődéssel, az osztályharccal és a fegyverek tökéletesedésével - mint az új harcrend technikai előfeltételével - függött össze. A légió harcászati tagozódása az új, a görögökénél keményebb katonai fegyelem következménye, amely biztosi tóttá a manipulusok egységes tevékenységét. Jellemző a manipulusok szervezeti felépítésének fejlődése is. Az i. e. V. században a manipulus a katonák vagyoni különbsége, az i. e. III. században viszont a harcosok tapasztaltsága szerint épült fel.

A római hadsereg szervezési, fegyverzeti és harcászati tökéletesedése a rabszolgatartó római köztársaságnak a környező törzsek ellen viselt rengeteg háborúja folyamán ment végbe. Az i. e. 382-től 275-ig terjedő időszakban mintegy tíz nagy háború folyt az Appenini-félsziget birtoklásáért. E háborúkban a rómaiak az Itáliát lakó törzsek leigázásáért harcoltak. A háborúk a hadifogolyszerzés révén növelték a rabszolgalétszámot. A római köztársaság hódító politikájának egyik legfőbb oka az volt, hogy a földtulajdonosok földbirtokaik gyarapítására törekedtek.
Ezeknek a háborúknak - céljaik szerint - három nagy időszakál különböztethetjük meg: az i. e. V. században Róma a szomszédos területekért harcolt; az i. e. IV. században a rómaiak meghódították KözépItáliát; az i. e. III. század elején elfoglalták Dél-Itáliát. Meg kell jegyezni, hogy a római rabszolgatartó köztársaság korai időszakának katonai eseményeiről szóló adatok nem elég megbízhatóak.

romaikor_kep



Az i. e. V. században (az első időszakban) a rómaiak szívós harcot folytattak az etruszkokkal, s azok városával, Veii-vel a Tiberis folyó torkolatánál fekvő sólepárlókért. Az első háborúban a rómaiak nem értek el sikert, s a sólepárlók az etruszkok kezén maradtak. A második háború szintén nem vezetett eredményre. A harmadik háború (i. e. 406-396) azzal végződött, hogy a római légionáriusok Camillus parancsnoksága alatt elfoglalták Veii-t. A várost lerombolták, lakosságát rabszolgaságra vetették, és birtokba vették a Tiberis jobbpartján fekvő területeit. Róma egyidejűleg háborúkat viselt a kis törzsek, a volscusok, a szabi nők és mások ellen. E háborúk eredményeként a rómaiak az V. században elfoglalták a Tiberis alsó folyásvidékének jobbpartját is. Ezekben n háborúkban megmutatkoztak a római katonai szervezet előnyei.

I. e. 390 körül a gallok rátörtek Rómára és a várost lerombolták. Meg kezdődött a háborúk második időszaka. I. e. 358-ban a rómaiak szövetséget kötöttek Észak és Dél-Latium törzseivel és a gallok ismételt támadásait visszaverve, harcot indítottak a Közép-Itália feletti uralomért. Az i. e. 340-től 338-ig terjedő időszakban zajlott le a „szövetségesek” Róma elleni felkelése (a latin háború); a felkelés letörése után a rómaiak megszilársították uralmukat csaknem egész Latium fölött.
A rómaiak már i. e. 343-ban megindították a harcot Samnium ellen Ez a küzdelem a hadtörténelemben az első samnis háború nevet viseli. Döntő jelentőségűek azonban csak a második (az i. e. 328-tól 304-ig) és n harmadik (az i. e. 298-tól 290-ig tartó) samnis háborúk voltak. E háborúkban a samnisok és az etruszkok vereséget szenvedtek, és egész Közép Itália a rómaiak uralma alá került. 

A rómaiak sikerét elősegítették szövetségeseik, továbbá Róma kedvező stratégiai helyzete, valamint az erős és jól szervezett sereg (e háborúk idején vezették be Camillus reformjait). Közép-Itália meghódítása következtében Róma erős állammá fejlődött, gazdasági helyzete megszilárdult, kereskedelmi kapcsolatai szélesedtek. Megnőtt a plebejus előkelőség szerepe, amelynek politikája most már a dél-itáliai görög városokkal közvetlenül határos római birtokok kiterjesztésére irányult.

I. e. 281-ben a rómaiak háborút indítottak Dél-Itália meghódításáért (harmadik időszak), ahol a nagy jelentőségű görög gyarmatvárosok, közlök „Nagy-Görögország” legnagyobb városa, Tarentum feküdt. A rómaiak szétverték Tarentum zsoldos csapatait és szövetségeit. Tarentum a harc során Epiros, hellenisztikus állam királyához, Pyrrhoshoz fordult segítségért. Epiros az i. e. III. században meglehetősen nagy szerepet játszott a Bálkán-félszigeten.
A diadochosok harcaiban részt vett Pyrrhos zsoldos serege (20 ezer gyalogos, háromezer főnyi lovas és harci elefántok) tipikus hellenisztikus hadsereg volt. I. e. 280 tavaszán a hadsereg Pyrrhos parancsnoksága alatt átkelt Itáliába. A Heraikleia-nál vívott ütközetben fontos szerepük volt az elefántoknak, amelyekkel a rómaiak harcban most találkoztak először.

Később a rómaiak megtanulták az elefántok elleni harc módját és tüzes nyilakkal lőtték őket. A Heraikleia-nál vívott ütközetben a Pyrrhos parancsnoksága alatt álló hadsereg szétverte a rómaiakat. Az állandó zsoldossereg harcképe sebbnek bizonyult, mint a római milícia. A rómaiaknak azonban csakhamar sikerült új, meglehetősen nagy létszámú hadsereget gyűjteniük. Az epirosi hadsereg hátországa nem volt elég szilárd, azért Pyrrhos nem kezdett hozzá a jól megerődített Róma ostromához és a telet Tarentumban töltötte.
I. e. 279-ben Észak-Apuliában, Ausculumnál folyt le a kétnapos makacs küzdelem. A második nap estjére az epirosi hadsereg megtörte a rómaiak ellenállását, de igen nagy veszteségeket szenvedett. Pyrrhos ez alkalommal mondotta: „Még egy ilyen győzelem, és nem marad több katonám”.

Pyrhoss megkísérelte, hogy tárgyalásokat kezdjen a rómaiakkal, de a senatus a háború folytatása mellett foglalt állást. Ekkorra a római senatusnak sikerült megegyeznie Karthágóval a görögök elleni együttes harcra, Pyrrhos és a Tarentumiak közt pedig szakadás következett be.
A háború elhúzódása, az epirosi csapatok számára egyre romló politikai helyzet Itáliában, a siciliai görögök Pyrrhoshoz intézett kérelme, hogy nyújtson segítséget a Karthágó elleni harcukhoz, arra kényszerítette Pyrrhost, hogy megváltoztassa a hadviselés tervét és tevékenységét Siciliába helyezze át. Az epirosi csapatok a szigeten hamarosan elfoglalták a karthágói birtokokat. De politikájával Pyrrhos maga ellen lázította a siciliai görögöket, akik alkuba bocsátkoztak a karthágóiakkal. A karthágói hadsereg partra szállt Siciliában.

I. e. 275-ben az epirosi sereg ismét visszatért Itáliába, ahol harmadszor is megütközött a rómaiakkal. A rómaiak szétverték az epirosi sereget, amelynek maradványai Epirosba menekültek. Maga Pyrrhos i. e. 272-ben a makedónok elleni harcban halt meg. E győzelmek eredményeként a rómaiak uralma alá került az egész Appennini-félsziget. A római köztársaság a behódolt törzsekkel és városokkal szövetségre lépett. A rómaiak sikereit elősegítette ellenségeik politikai egységének hiánya, amit a római diplomácia arra használt fel, hogy a köztük levő ellentéteket kiélezze. Fontos szerepet játszott a háborúk kimenetelében, hogy a rómaiaknak sikerült szövetségeseket állítaniuk a maguk oldalára, ugyanakkor leválasztaniuk az ellenség szövetségeseit.

I. e. 266-ban a Messanai szorostól Gallia Cisalpináig az egész Appennini-félsziget Rómához tartozott. Ez lett a harc harmadik időszakának politikai eredménye. A római uralom megalapozása a római hódító politika erősödésére vezetett, és végeredményben ez volt az oka a rómaiak Karthágó elleni, a földközi-tengeri uralmáért vívott küzdelmének. Mindezek a háborúk hozzájárultak a római hadsereg szervezeti tökéletesedéséhez és harci tapasztalatainak gazdagodásához. Róma Karthágó elleni első háborújának kezdetére a római hadsereget ismét átszervezték


A római hadsereg átszervezése az i. e. III. század első felében

Az i. e III. század elejére a plebejusok és a patríciusok politikai jogai csaknem teljesen azonosak lettek. A plebejus felső réteg lehetőséget nyert maga állami tisztségek betöltésére, a plebejus szegénység pedig megszabadult az adósság meg nem fizetéséből származó rabszolgaságtól, és a meghódított területeken kisebb földeket kapott. Az utóbbi intézkedés enyhítette az agrárkérdés súlyosságát. Mindezek következtében mérséklődött a szabad polgárok harca, viszont elmélyültek a rabszolgák és a rabszolgatartók közötti ellentétek, a „parasztváros” Róma ugyanis rabszolgatartó társasággá változott.
A római rabszolgatartó társadalom bizonyos fokú kiegyenlítődési folyamata lehetővé tette a hadsereg egységesebb megszervezését. A rómaiak a Karthágó elleni háborúk megindítása előtt hadseregüket átszervezték. Mindenekelőtt bevezették a manipulusok egyöntetű feltöltését és felfegyverzését. Amíg eddig minden manipulus hastatusokból, princesekből és triariusokból állt, addig a manipulusokat most csak a gyalogság e fajtáinak egyikéből hozták létre. A manipulusok száma 10-ről 30-ra emelkedett. A légió most 30 manipulusból állt, amelyek mindegyikébe 120 (a triariusok manipulusában 60) ember tartozott. Ezenkívül minden légiónak volt - egyenként 30-30 emberből álló - 10 „turma” lovasa is; a lovasok gyalogosan harcoltak. A légió egész állománya tehát 4500 embert számlált. Ezek közül 1200 fő könnyű fegyverzetű, 300 fő pedig lovas volt.

A légió harcrendje 10-10 manipulust magába foglaló három vonalból állt. A manipulus szélességben 12 emberből, mélységben pedig 10 sorból épült fel. A manipulusok közötti térköz megegyezett a manipulus arcvonalszélességével. A második vonal manipulusai az első vonal hézagjaira álltak fel. A manipulusok vonalai közötti távköz 15-25 méter között váltakozott. A légió harcrendje első vonalában a hastatusok (1200 katona), második vonalában a princepsek (1200 katona), harmadik vonalában pedig a légió tartaléka, a triariusok (600 katona) helyezkedtek el.
A harcrend első vonalában általában a fiatal katonák, a másodikban a tapasztaltabbak, a harmadikban a veteránok sorakoztak fel. A harcrendet tehát a katonák tapasztaltsága szerint állították össze. A hastatusok és a triariusok minden manipulusa 60-60 könnyű fegyverzetű gyalogos (velites) rendelkezett, akik fedezték a légió harcrendjét.

romaikor_kep



A könnyű gyalogosok hajítófegyverekkel kezdték a harcot, azután a szárnyakra húzódtak, és biztosították a harcrend szárnyait és hátát. A hastatusok kb. két méteres, teljes térközre nyitódtak szét, pilumot hajítottak az ellenség pajzsára, és karddal támadtak. Ha az első sor támadásai visszaverték, az első sor katonái a térközökön keresztül visszahúzódtak és a tizedik sor mögött sorakoztak fel. Ilyenképpen a hastatusok a rohamot tízszer ismételhették meg. E rohamok sikertelensége esetén a hastatusokat felváltották, vagy a manipulusaik közötti hézagokban előre vont princepsekkel erősítették meg. Végül a legtapasztaltabb katonákat, a triariusokat vetették harcba, akik a hastatusokkal és a princepsekkel együtt mérték az utolsó, legerősebb csapást.
Ezeknek az átcsoportosításoknak a harc közbeni végrehajtása jó ki képzést követelt. Ezért a rómaiak még nagyobb figyelmet fordítottak a légionáriusok testnevelésére és alaki kiképzésére. A testgyakorlatokon én a haditáncokon kívül megtanították őket a különböző átcsoportosításuk végrehajtására, valamint elsajátíttatták velük a műszaki ismereteket és n lovasság elleni harc fogásait is. A légió a lovasság támadása ellen hadrendje közepén szekerekből kört, „orbist” alkotott. A gyakorlatok a Mars-mezőn, vagy a város alatti területeken folytak. A légionáriusoknak edzettségük és szívósságok növelése végett - a gyakorlatokat a hadihasználatosnál nehezebb felszereléssel és fegyverzettel kellett végrehajtaniuk. Teljes felszereléssel napi 30-35 kilométert meneteltek különböző menetsebességgel (óránként öt, hat, illetve hét kilométer). Az ellenségtől távoli menetet háromlépcsős oszlopban hajtották végre: elől a hastatusok haladtak, utánuk a princepsek, majd a triariusok következtek. Az oldalmeneteket ugyanígy hajtották végre. Az őr és a felderítő szolgálatot a könnyű gyalogosok látták el. A kiképzés befejezésekor ellenőrzés céljából kétoldalú hadgyakorlatokat tartottak.

A rómaiak nagy figyelmet fordítottak a megerődített tábor építésére. A pydnai ütközet előtt Lucius Aemilius Paulus consul a katonákhoz intézett beszédében így határozta meg a tábor szerepét és jelentőségét: „Őseitek a megerődített tábort mindig a sereg nyílt kikötőjének tekintették, ahonnan megindultak az ellenségre, és ahol az ütközet viharától megtépázottan biztos menedéket találhattak maguknak. A tábor pihenőhely a győztesek számára, és támasz a legyőzőiteknek. A tábor - katonai lakóhely, második otthon; a földsánc - fal; a sátor - minden katona háza és fészke.”
A római sereg a napi menet után tábort ütött. A tábor helyét az előreküldött centuriók választották ki. Ők végezték a tábor felosztását is. A rómaiak a táborhely kiválasztásakor a következő szempontokat vették figyelembe: a tábor jól védhető és biztosítható legyen, legyen a közelben víz, tűzifa és takarmány. Az árok, a földsánc és a rajta létesített fonott mellvéd, kötelező védelmi létesítmények voltak.

A centuriók, miután a tábor helyét kiválasztották, meghatározták a tábor hosszát és szélességét. A tábor rendszerint négyzetalakú, néha téglalap alakú volt. A tábor egy része a consulok és kíséretük elhelyezésére, továbbá a légiók sorakozó helyéül szolgált. Ez utóbbira akkor volt szükség, amikor a consul beszédet intézett a katonákhoz.
A légionáriusok bőrsátrait pontosan meghatározott rendben, több sorban helyezték el. A tábor minden oldalán nagy kapuk voltak. A légiók az ellenség felé néző kapun vonultak ki a táborból és a hátsó kapun keresztül tértek vissza. Ezenkívül jobb és baloldali kapuk is voltak. Minden kaput az e feladatra külön kijelölt centuriók őriztek. Ha az ellenséghez közel helyezkedtek el, a kapuk őrzésére külön őrosztagokat is kijelöltek.
Az állandó gyakorlás eredményeként a római légionáriusok a tábort igen gyorsan felépítették és ugyancsak gyorsan el tudták hagyni. Reggel a katonák az első jelre lebontották sátraikat, a másodikra összerakták málhájukat és a harmadikra szervezetten elvonultak a menetrend, vagy a harcrend megalakítására. 

Ha az ellenség megerődített pontjait ostromolták, vagy állandó (téli) tábort építettek, sokkal tartósabb létesítményeket készítettek. A sátrakat szalmatetős barakkok váltották fel. A tábor körül gyakran kettő; árkot ástak, továbbá 3,5 méter magas és széles földsáncot építettek, amelyet gyeptéglával borítottak be, és a földbe vert hegyes végű karókkal erősítettek meg. Néha fa, ritkábban kőtornyokat is emeltek, amelyekből a táborhoz vezető utakat lőtték. A megközelítési útvonalakon gyakran mesterséges akadályokat, fatorlaszokat, farkasvermeket és ágas szigonymezőket létesítettek.

A római tábor védelmi létesítményei olyan erősek voltak, hogy az ellenség a táborba szállt rómaiakat nem igen merte megrohamozni. Rend szerint különböző cselekhez folyamodtak, hogy a római sereget a nyílt mezőre csalják. A rómaiak ostromtechnikája igen fejlett volt. Az ostromtechnikai eszközöket a hellenisztikus hadseregektől vették át, de tökéletesítették azokat.
A várerődök ostrománál különböző rendeltetésű ballistákat katapultákat, scorpiókat, faltörő kosokat és faltépő horgokat használtak. Az erődök ostromakor a gyalogság rendszerint „teknősbékát”, azaz olyan felállást alkalmazott, amelynél a katonákat minden oldalról pajzs védte.

Mint érdekességet meg kell említeni a római hadsereg ellátását is. A római légionárius egy napra körülbelül 900 gramm kenyérmagot kapott, amelyet kézimalomban őrölt meg. A lisztből kását készített magának. Később lepényt sütöttek, majd kétszersültet fogyasztottak. Ecetes vizet ittak. A légionárius fejadagjával a parancsnok rendelkezett. Hadjáratba indulás előtt az élelmet 15, sőt néha 30 napra is kiadták. A légionáriusnak megengedték, hogy helyi beszerzés útján élelmezze magát, vagyis törvényesítették a szervezett rablást. Az illetmény egy részét visszatartották élelemre és ruházatra, a többit kifizették a katonáknak.

A fegyelem fenntartására fenyítéseket és dicséreteket alkalmaztak. A gyávákat és a hanyagokat megbüntették, a bátrakat megjutalmazták. A testi fenyítést széleskörűen alkalmazták. A parancs nemteljesítését, a gyávaságot és a szökést halállal büntették. Ilyen katonai bűncselekmények elkövetésénél az egész alegységet megtizedelték.
Nagy figyelmet fordítottak a csapatok vezetésére és a hadtáp megszervezésére, ami a hadsereg szervezeti felépítésében is kifejezésre jutott. A római hadseregnek volt egy írnoki és kürtös centuriája, továbbá két kovács és ács centuriája. A hadsereg vezetése és hadtápja ekkor kapta első szervezeti formáját.

A római hadsereg harcászatában döntő jelentőséget tulajdonítottak a nehéz gyalogságnak és a tömör alakzatnak. Az egyes kisebb alegységek ugyanakkor azonban rendkívül mozgékonyak voltak. A légió átszegdelt terepen is tudott harcolni. A római légió manipulusokból álló harcrendje teljes ellentéte a görög falanxnak. A légió harcrendje jelentős mozgást biztosított alkotórészeinek és ebben túlszárnyalta a merev falanxot. A légió tudott menetelni és manőverezni is. A római légió fő előnye: a több vonalban való felépítés. A légió harcrendjének második és harmadik vonala részben támogatott, részben tartalékot képezett. A harcrend két vonala - amit a makedón hadseregnél csak egyes esetekben láttunk - a római hadseregben szervezetileg megszilárdult. A harcrend tagozódása és mélysége lehetővé tette, hogy a harcot maga a hadvezér vezesse.

A római hadsereg kiképzési rendszere lényegesen tökéletesebb volt, mint a spártai hadseregé. Camillus mondotta, hogy a hősiesség, a munka és a fegyver azok az eszközök, amelyekkel a rómaiak legyőzték az ellenséget. Ezeknek az eszközöknek azonban megvoltak a megjelenésüket és fejlődésüket biztosító társadalmi, gazdasági és politikai alapjai.


Forrás: Razin E. A.: A háború rabszolgatartó korszakának hadművészete (ford. Szentesi Ede)