logo

XXI September AD

A Római köztársaság hadserege és háborúi I. rész

A római állam keletkezése. A Földközi-tengerbe keskeny szalagként mélyen benyúló Apennini-félszigetet ősidők óta számos törzs népesítette be. A félszigetet északon az Alpok magas hegyei övezik s ezekből ágazik el az egész Itálián végig vonuló Apennini-hegység. Az Apennini-hegység nem gátolja Itália egyes területei között a közlekedést.
Az ókori Itália lakóinak fő foglalkozása a völgyekben a földművelés, a hegyvidéki körzetekben pedig az állattenyésztés volt. Az Apennini-félsziget fémekben nem gazdag. Az ókorban kevés rezet, ónt és vasat bányásztak itt. A Tiberis folyó torkolatánál sót pároltak le. Fejlett volt a halászat.
Az Apennini-félsziget partvonala nem olyan csipkézett, mint a Balkán-félszigeté, ezért kevesebb a kikötője is. A hajózás kifejlődéséhez hiányoztak a kedvező feltételek. Dél-Itáliát és a hozzá csatlakozó nagy szigeteket már a legrégibb ókorban (az i. e. VIII. századtól kezdve) a görögök gyarmatosították. Szicíliában, Dél-Itáliában és Campaniában görögök telepedtek le. Az itáliai görög gyarmatokat Nagy-Görögországnak nevezték. Itália és Szicília görög városai politikai és kulturális központokká váltak, és nagy hatással voltak az Apennini-félsziget lakóira.

Körülbelül az i. e. VIII. században jelentős szerepet kezdtek játszani az etruszkok, az egyik itáliai nemzetség. Az etruszk nemzetségi rend bomlásának idején a hatalom a katonai-papi arisztokrácia (a lucumok) kezébe került, akik fegyveres csapatokkal is rendelkeztek. A lucumok gladiátorküzdelmeket rendeztek. A gladiátorküzdelmek a foglyoknak az elesett vezérek sírjain rendezett párviadalából fejlődtek ki. Az etruszk városokban a lucumok hatalma választott királyi hatalommá vált. E hatalom jelképe a vesszőkötegbe helyezett bárd volt, amelyet katonák vittek a király előtt.
Az i. e. VI. században az etruszkok a görögökkel háborúztak. Aristodemos cumaei tyrannos parancsnoksága alatt a görögök nagy győzelmei arattak az etruszkok felett. Az V. században a behódolt itáliai nemzetségi, felkeltek az etruszkok ellen.

A Tiberis folyó déli szakaszától délkeletre terült el Latium, ahol latinok éltek. A Latiumtól északra fekvő területen a szabinok laktak. A latinok, a szabinok és a velük szomszédos más törzsek földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A városok közül mindinkább kiemelkedett Tiberis torkolatától 25 kilométerre fekvő latiumi város, Róma. A monda szerint Rómát i. e. 753-ban alapították.
Róma - amely az Apennini-félsziget közepén helyezkedett el - kedvező helyen, ami megkönnyítette a többi nemzetség ellen viselt háborúkat. Közelsége a tengeren, hajózható folyója és termékeny földje előnyös feltételeket teremtett gazdasága fejlődéséhez. A város a Tiberis folyó melletti halmukon épült, és ez megkönnyítette védelmét a környező nemzetségek támadásával szemben.
A szomszédok ellen viselt szüntelen háborúk elősegítették a római katonai szervezet fejlődését. A nemzetségi kötelékek még az i. e. V. században is szilárdak maradtak és biztosították a katonák összeforrottságát a harcban. A senatus engedélyével egyes nemzetségek önálló hadjáratokat folytattak. Ilyen hadjáratot vezetett például a Fabiusok patrícius nemzetsége 306 katonából álló osztaggal Veii városa ellen. Ezt az osztagot tőrbe csalták, és teljesen megsemmisítették.

A latin, a szabin és más nemzetségek egyesültek és a monda szerint 300 nemzetségből álló közösséget hoztak létre. Minden tíz nemzetség egy curiába tartozott, amely a görög phratriának felelt meg. Minden 10 curia tribust (törzset) alkotott. Ilyen tribus három volt. E három tribusból (törzsből) alakult ki a római nép. „A római néphez csak az tartozhatott tehát, aki valamelyik nemzetség és ennek révén valamelyik curia és törzs tagja volt.”

A kezdeti római társadalom szerkezetének megvoltak a maga jellemző sajátosságai. Az igazgatás felső szerve a népgyűlés volt, amelyet curiánként hívtak össze. Feladata a törvények elfogadása, vagy elutasítása, a hivatalt viselő személyek kinevezése, a hadüzenet kihirdetése (a békét a senatus kötötte meg) és a római állampolgársági ügyekben szükséges döntés meghozatala volt.
A társadalmi ügyeket a 300 nemzetség legöregebbjeiből álló öregek tanácsa, a senatus irányította. „Végül a senatus és a népgyűlés mellett állt a rex, akinek szerepe pontosan azonos volt a görög basileuséval, és semmiképpen se volt az a csaknem korlátlan hatalmú király, amilyennek Mommsen ábrázolja.”
A rex volt a hadseregparancsnok, az áldozó főpap és néhány bíróság elnöke. „A rómaiak tehát az úgynevezett királyok idején, mint a hős korban a görögök, nemzetségekre, phraitriáikra és törzsekre alapozott és ezekből kifejlődött katonai demokráciában éltek.” A katonai demokrácia legfőbb feladata az erőknek a háború érdekében való megszervezése volt. A háborúkat a szomszédos törzsek leigázása és rabszolgaszerzés végett viselték.

A nemzetiségi rend bomlásának időszakában keletkeztek azok az alapvető ellentétek - a patríciusok és a plebejusok, a rabszolgák és a rabszolgatartók közötti ellentétek -, amelyek azután meghatározták az ókori Róma további társadalmi fejlődését.
„Az a szokás, hogy az elöljárót minden nemzetségnek mindig ugyanabból a családjából választották, itt is az első törzsi nemesség kialakulásához vezetett; ezek a családok patríciusoknak nevezték magukat és kizárólagos jogot formáltak maguknak a senatusi tagságra és minden más közhivatalra.” Így keletkezett a patrícius előkelőség.

„Róma városának és a hódítások következtében megnövekedett római területnek a lakossága közben megszaporodott részben bevándorlás következtében, részben a leigázott, többnyire latin területek lakosaival. Mindezek az új állampolgárok kívül álltak a régi nemzetségeken, curiákon és törzseken, nem voltak tehát a „populus romanus”, a tulajdonképpeni római nép része. Személyükben szabad emberek voltak, földbirtokuk lehetett, adót kellett fizetniük és katonai szolgálatot teljesíteniük. Hivatalt azonban nem viselhettek és sem a curiák gyülekezetében nem vehettek részt, sem a meghódított állami területek szétosztásában. Ők voltak a minden politikai jogtól megfosztott plebs.
Folyton növekvő számuk, katonai képzettségük és felfegyverzettségük révén fenyegető hatalommá lettek a régi, minden külső beszivárgás elől most szilárdan elzárkózó populus-szal szemben. Ehhez járult még, hogy a földbirtok úgy látszik, nagyjában egyenlően oszlott meg a populus és a plebiusok között, míg az akkor még persze nem igen fejlett kereskedelmi és ipari vagyon bizonyára nagyrészt a plebs kezén volt.” Így született meg a Római plebs, amely a későbbiek során hatalmas politikai erővé vált.

A plebejusok és a tulajdonképpeni római nép közötti harc elsöpörte az ősi nemzetségi rendet. A római állam keletkezésének alapját a közöttük levő ellentét képezte. „Rómában a nemzetségi társadalom zárt arisztokráciává válik a rajta kívül álló jogtalan, de kötelezettségekkel terhelt nagyszámú plebs közepette. A plebs győzelme szétrepeszti a régi nemzetségi szervezetet és romjain kialakítja az államot, amelyben ezután mind a nemzetségi arisztokrácia, mind a plebs hamarosan teljesen felolvad.” Ezek a római állam keletke• ének alapvető sajátosságai.
A plebs első nagy győzelmét rögzíti az az alkotmány, amelyet Servius Tullius királynak tulajdonítanak. Az alkotmány szerint a plebs körülbelül i. e. VI. század közepén római polgárjogot nyert. Ezt elsősorban a katonaság létszámának növelése tette szükségessé. Az állam felépítésének alapja a római lakosság nemzetiségi megoszlás a helyett a területi felosztás és a vagyoni különbség lett. A katonaköteles férfilakosságot hat vagyoni csoportba osztották. Ez a felosztás volt az alapja a hadsereg feltöltési rendszerének is. A vagyoni csoportok centuriákkal (100 emberből álló osztagokkal) vettek részt a népgyűlésen.

A különböző csoportok centuriáinak létszáma gyakorlatilag különböző volt. A legkevesebb polgár az első, a gazdagok csoportjának, a legtöbb az utolsó, a szegények csoportjának centuriáiba tartozott. Minden centuriának egy szavazata volt. A legelőkelőbbeket és a leggazdagabbakat „lovagoknak” nevezték. Ezek nem tartoztak egyik vagyoni csoportba sem és centuriát alkottak. Az első vagyoni csoport 80 centúriából állt. Ezek tagjai szintén a lakosság gazdag rétegeiből kerültek ki.
A következő négy csoport (a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik) együttesen 94 szavazattal rendelkezett. A vagyontalan (hatodik) csoportnak egy centuriát, vagyis egy szavazatot adtak. így tehát a lovagok és az első csoport együttesen 98, a fennmaradó összes többi vagyoni csoport pedig 95 szavazattal rendelkezett. Ezért a politikai hatalmat - jóllehet az formailag a katonai szolgálat teljesítésére kötelezett polgárok kezében volt - ténylegesen a gazdagok és az előkelők gyakorolták.

romaikor_kep



A társadalmi rend Rómában a rabszolgatartó rendszer megszilárdulása irányába fejlődött. A rabszolgaság azonban az i. e. VI-IV. században még patriarchális jellegű volt. Engels nem véletlenül nevezte ennek ii/, időszaknak a Rómáját parasztvárosnak. Ezt írta:

...........Ahhoz pedig, hogy a rabszolgaság egy egész társadalom uralkodó termelési módjává váljék, a termelés, a kereskedelem és a vagyonfelhalmozás még sokkal nagyobb emelkedése szükséges. A föld köztulajdonával járó ősi, természetes közösségben rabszolgaság vagy egyáltalán nem fordul elő, vagy csak igen alárendelt szerepet játszik. így volt ez Rómában, az ősi parasztvárosban is. Amikor ellenben Róma „világváros” lett, és az itáliai földbirtok egyre inkább roppant gazdag tulajdonosok kisszámú osztályának kezére került, a parasztnépességet a rabszolganépesség szorította ki.” A társadalmi rend változása, az i. e. II. században történt, amikor Róma nagy rabszolgatartó állammá vált.

Az i. e. VI. század végén Rómában a királyi hatalmat köztársaság váltotta fel. Az államot ezután a király helyett két egyenlő jogú consul vezette. Ezeket egy évre választották. A consulok nagy hatalommal rendelkeztek, amelyet a város határain belül a népgyűlés korlátozott. A város határain kívül a consulokat korlátlan katonai hatalom illette meg. A consul hatalma külsőleg is kifejezésre jutott az őt kísérő 12 lictor személyében, akik a hatalmat jelképező vesszőnyalábot hordozták; a város területén kívül a vesszőnyalábba bárdot szúrtak, ami a consulnak a kivégeztetés jogáig terjedő, korlátlan hatalmát jelképezte. A római katonák fegyelme elsősorban a külső kényszerítésen, s kevésbé a polgári kötelességérzet tudatán alapult, és azt a lictorok vesszőnyalábjával támasztották alá. Az engedetlenséget a legnagyobb szigorral, halálos ítélettel büntették.


A római hadsereg az i. e. V-IV. században

A római köztársaság társadalmi rendje és politikai felépítése a római csapatok szervezetének sajátosságait is meghatározta. Minden római polgárnak katonai szolgálatot kellett teljesítenie. A rabszolgák nem lehettek katonák. Katonai szolgálatra 17-től 45 éves korú férfiakat válogattak ki. Háború idején a 45-60 éves polgárok helyőrségi szolgálatot teljesítettek. A katonai szolgálat alól csak azokat a személyeket mentesítették, akik, mint gyalogosok 20 hadjáratban, vagy mint lovasok tíz hadjáratban már részt vettek. A vagyontalanokat, vagyis a polgárok hatodik vagyoni csoportját Servius Tullius alkotmánya szerint felmentették a katonai szolgálat alól. Később ezek is jogot nyertek a katonai szolgálatra, és közülük szervezték a könnyű gyalogságot.

Meghatározott jelre valamennyi hadkötelesnek gyülekeznie kellett a Mars mezőn (a város területén kívül). Ilyen jel volt a Capitolumra kitűzött vörös zászló. Különösen veszélyes helyzetben két zászlót tűztek ki: zöldet és pirosat. Aki kivonta magát a katonai szolgálat alól, azt igen szigorúan büntették, még rabszolgaságra is vetették. A feltöltési rendszer i lapján a római rabszolgatartók milícia-hadserege csupán háború idején gyűlt össze. A háború befejezése után a katonák hazatértek, és csak kiképzésre hívták be őket. Eleinte légiónak nevezték az egész római hadsereget, amely 4200 gyalogosból és 300 lovasból állt. Minden katona maga szerezte be fegyvereit, ezért a sereg fegyverzete különböző volt.

A későbbiek folyamán meghatározták, milyen fegyverzetet kell beszerezni ük a különböző vagyoni csoportokba tartozó polgároknak. Az első vagyoni csoportba tartozó polgároknak karddal, kopjával, sisakkal, mellvérttel, lábvérttel és pajzzsal kellett hadba vonulniuk. Az ötödik vagyoni csoportba tartozó katonáknak csak parittyájuk volt. A légió felépítése falanxszerű volt: mélységben nyolc sorra tagozódott. Az első sorok jól felfegyverzett - Polybios szavai szerint - „a legvirágzóbb korú” katonákból álltak. Következésképpen a légiót a polgárok vagyoni helyzete és életkora alapján építették fel. Polybios feljegyzése szerint nyíllal ellátott íj és kőhajításra szolgáló parittya volt. A rendes dárdát 25 méterre, a bőrszíjjal ellátottat pedig 80 méterre hajították. A könnyű fegyverzetű gyalogság létszáma 1200 fő volt. A könnyű gyalogság nem tartozott a légió harci állományába.
Életkoruk és vagyoni helyzetük alapján a következő csoportba beosztott katonák a hastatus (kopjás) nevet viselték. Ezek karddal, könnyű és nehéz hajító kopjával (pilum) és teljes védőfegyverzettel rendelkeztek. A pajzs eleinte kör alakú, később félhengerpalást alakú volt. A magassága körülbelül 1,25 méter, a szélessége pedig 0,8 méter volt. A pajzs favázán bőr feszült, széleit pedig keskeny szegélyben megvasalták. A légionárius pajzsát a hadjáratban a hátán, hordszíjon vitte, a mellén fémsisak függött, amelyet három 40 centiméter hosszú egyenes, piros vagy fekete színű tollforgó ékesített. A légionárius törzsét fémlemezekkel borított bőrmellvért védte. A mellvért alá gyapjú tunicát öltöttek, vállukra köpenyt (sagum) vetettek, amelyet elöl csattal erősítettek meg.

A legionárius a lábán szíjakkal felerősített és a lábujjaknál nyitott lábbelit viselt. A „legvirágzóbb korú” harmadik csoport, a princepsek, akik korábban az első sort alkották, ugyanolyan fegyverzettel rendelkeztek, mint a hastatusok. A légióba 1200-1200 hastatus és princeps tartozott.
A legidősebbeket, akik korábban a harmadik sort alkották és pilum helyett egyszerű kopját hordtak, triariusoknak nevezték. A légióba 600 triariust osztottak be. A lovasokat kopjával, a gyalogosokénál másfélszer hosszabb karddal és pajzzsal szerelték fel.

A római katona fő fegyvere a pilum és a kard volt. A kard két élű, mintegy fél méter hosszú és 4-7 centiméter széles pengéje kereszt alakú markolatban végződött. Egyaránt lehetett vele szúrni és vágni is. A pilum rövid (körülbelül két méter hosszú), nehéz (4-5 kilogramm) kopja volt és hosszú szúró része horgos vasvégben végződött. A pilumot 7-10 méterre hajították és az ellenség pajzsát kellett vele eltalálni. Súlyával átszakította a pajzsot és megfosztotta az ellenséget attól a lehetőségtől, hogy védje magát a csapások ellen. A pilum a nehéz gyalogság hajító fegyvere volt.

romaikor_kep



A kezdeti időszakban a légió szervezeti és egyben harcászati egység is volt. Harc alakzata a falanx volt. A légió rosszul manőverezett, de rohamban erős csapást tudott mérni. Szervezetileg a légió centúriákra oszlott, harcban azonban a centuriák nem rendelkeztek harcászati önállósággal. A lovasság 30 lovasból álló turmákra tagozódott.

A rómaiak nagy figyelmet fordítottak a parancsnoki állomány kiválasztására és kiképzésére. A felső parancsnoki állományt a hat katonai tribunus képezte, akiket a népgyűlésen választottak a patríciusok és a plebejusok soraiból. A centuriát a kiváló katonák közül kinevezett centurio vezette. A centuriónak fegyelmi fenyítő hatalma volt és nagy tekintélynek örvendett.
„A rómaiak a centurióktól nem annyira bátorságot, mint inkább szívósságot és lelki szilárdságot követeltek. Megkövetelték, hogy szükségtelenűl ne rohanják meg az ellenséget, feleslegesen ne kezdjenek ütközetet, de legyenek képesek arra, hogy megállítsák a győzni akaró ellenség előretörését, és az utolsó leheletükig maradjanak a helyükön.”

I. e. 376-ban két néptribunus, Licinius és Sextius, törvénytervezetet nyújtott be, amelyben azt javasolták, hogy senkinek se legyen a közös földből 500 iugerumnál (125 hektárnál) több, továbbá szüntessék meg a consuli hatalommal rendelkező katonai tribunusok tisztségét és helyettük két consult - egyiket a plebejusok közül - válasszanak. A plebejusoknak a patríciusok ellen vívott makacs harca eredményeként i. e. 376ban törvényerőre emelték az említett javaslatot. A plebejusok sorából választott első consul Sextius lett.

Az i. e. IV. század második felében új erővel lángolt fel a patríciusok és a plebejusok harca. A küzdelem a plebejusok nagy győzelmével végződött. A plebejusok kivívták, hogy a tisztséget viselő vagyonával, nem pedig személyes szabadságával felelt kötelezettségei teljesítéséért. Eszerint a római polgárt csak az esküdt bíróságok ítéletével vethették rabszolgaságira. Ez a törvény megsemmisítette az adósság miatti rabszolgaságot. Rómában a rabszolgák számát a továbbiakban csak kívülről, vagyis hadifogolyszerzéssel növelhették.
A plebejusok győzelmei a hadsereg feltöltésére megállapított létszámkeret növeléséhez vezettek. Megérlelődött tehát a katonai reform feltétlen szükségessége, amiről csak a sokkal későbbi forrásmunkákban találunk adatokat, s lehet, hogy ezek bizonyos mértékben modernizálják a múltat. A reform - amelyet Camillusinak tulajdonítanak és állítólag az i. e. IV. században született - előírta, hogy a katonáknak illetményt kell adni, amelynek terhére ruházattal, fegyverzettel és élelemmel kell ellátni őket így tehát megszüntették a vagyonos és a vagyontalan katonák közötti különbséget, ami jelentős mértékben elősegítette az egyöntetű fegyverzet bevezetését.
A katonai reform megvalósítása szükségessé tette a légió átalakítását. Most, hogy szigorúan egyöntetű lett a fegyverzet, lehetőség nyílt a légió szervezetéinek megjavítására. Minden légiót 10 manipulusra osztottak. A manipulus 60 vagy 120 nehéz fegyverzetű légionáriusból állt, és két centuriána tagozódott. Az első centuria parancsnoka volt a manipulus parancsnoka. A manipulusban a sorok felállítása a korábbi maradt.

A manipulus a római gyalogság alapvető egységévé vált. A légió manipulusai egy vonalban álltak fel. A légió arcvonalát tagolták, ami növelte a manőverezés lehetőségeit. A légió volt a magasabb, a manipulus az alsóbb harcászati egység. Míg a görög hadseregben csak szervezeti tagozódást honosítottak meg, addig a római hadseregben, már harcászati tagozódásit is találunk, ami növelte a harceljárás tökéletesítésének lehetőségét. A légió harcrendjét könnyű gyalogosok fedezték, és ők kezdték a harcot is A légió rohamának kezdetén a könnyű gyalogosok a szárnyakra kerültek, és a lovasokkal egy vonalban helyezkedtek el.
A harcrend egészében véve a nehéz és a könnyű gyalogság tevékenységének összehangolására épült fel. Minden manipulusnak volt csapatjelvénye. Ez egy rúd volt, amelyre ezüst díszítéseket, néha szövetdarabokat is erősítettek. A légió jelvénye a rúdra erősített ezüst sas volt. Az egész sereg parancsnokinak piros zászlója volt. A harc kezdetének és beszüntetésének jelét egyenes fémkürttel (tuba) adták meg. A manipulusok hajlított és a végükön kiszélesedő kürtjeit (comus) a legfontosabb harci jelek adására használták. Ezek segítségével vezették a légiók és a manipulusok harcát.

Ebben az időszakban az egész római tábori hadsereg négy légióból állt és két consuli hadseregre oszlott. Mindegyik consul két légió felett parancsnokolt. Néha a két hadsereget egyesítették. Ilyenkor az egyesített hadsereget a consülök fölváltva - az egyik nap az egyik, a másik nap a másik - vezették. Sajátságos kettős hatalom keletkezett, ami a consulok egységes véleménye és tevékenysége hiányában csök-kentette a sereg harcképességét.
A római hadsereget az úgynevezett „szövetségesekkel”, vagyis Itália leigázott, de a római polgárjoggal nem rendelkező törzseinek katonáival erősítették meg. A „szövetségeseket” fegyveres segéderő kiállítására kötelezték. A „szövetségesek” rendszerint minden római légió után ötezer gyalogost és 900 lovast állítottak ki. Ezek fenntartásáról a „szövetségesek” gondoskodtak. A „szövetséges” csapatok a légiók szárnyain 500 fős cohorsokba álltak fel, és a római magasabb parancsnokság alárendeltségébe tartoztak. Az alacsonyabb beosztású parancsnokok a „szövetséges” csapatok állományából kerültek ki.



Folytatás: A Római köztársaság hadserege és háborúi II. rész