logo

V December AD

Hírközlés hajókkal

A tengeri hajók ókori gyorsaságára vonatkozólag alapvető adatunk az, hogy óránként átlag 10 km-t tudtak megtenni. Így például Thukydides szerint Abderától a Duna torkolatáig 4 nap és 4 éjjel lehetett eljutni, ami pontosan megfelel ennek az óránkénti 10 km-es átlagnak. Ugyancsak ezt az átlagot bizonyítják többi ókori adataink is. Homeros adatai szerint Argosból Lesbosba 3 nap alatt lehetett eljutni, Mialea hegyfoktól Ithakába pedig 7 nap alatt, úgyhogy itt is a napi 105 km-es teljesítmény a mérték.
A régi phoeniciaiak Krétából Egyiptomba 5 nap alatt jutottak el, tehát teljesítményük jóval felülmúlja a görögök átlagteljesítményét, amennyiben ez a távolság körülbelül 850 km-nek felel meg. Xenophon mint az ókori hajók gyorsaságának és a tengerészek kiválóságának különleges példáját említi, hogy egy miletosi hajó Lampsakosból a spártai tengerpartig 3 nap alatt ér el, ami körülbelül 800 km távolságot jelent. Ugyancsak Xenophon mondja, hogy egy phoeniciai kalóz, a Rhodos és Tyrus közti 1000 km-es távolságot oda- vissza 3 nap és 3 éjjel alatt megtette.
Az egykorú adatok azt mutatják; hogy a phoeniciaiakat a tengerészet mesterségében jóval felülmúlták gyarmatosaik és tanítványaik, a karthagóiak. Skylax, aki a Kr. e. IV. században tengeri útikönyvet szerkesztett, adatokat közöl arról, hogy Karthagótól Herkules oszlopaiig (Gibraltár) 7 nap és 7 éjjel alatt lehet eljutni, ami pedig több, mint 7000 km-t jelent.

A római tengerhajózás nem önállóan fejlődött, hanem elsősorban a görögök és a karthagóiak hajózásának nyomait követte. Még mielőtt a rómaiak a punokkal háborúba keveredtek volna, megtanulták az illíriai kis kalózállamoktól az úgynevezett liburni gyorshajók használatát, amelyek aztán a tengerészeti híradó-szolgálatban később is rendkívül fontos szerepet játszottak. Amennyiben az ókori történetíróknál a pun háborúk előtti időkre vonatkozólag a rómaiak hadiflottájáról van szó, az mindig úgy értendő, hogy görög hajók szerepeltek a római flottában.
Mikor aztán a rómaiak a karthagóiakat legyűrték és a Földközi-tengeren kizárólagos uralmukat biztosították, a római tengerészet egészen rövid idő alatt bámulatos tökéletességre fejlődött, úgyhogy mikor Pompeius a szenátus megbízásából elindul hajóhadával, hogy a Földközi tengert megtisztítsa a kalózoktól, flottájával hol itt, hol ott bukkan fel és olyan gyorsaságot fejt ki, hogy az egykorú írók nem győznek bámulattal adózni nagyszerű tengerész tulajdonságainak. Erre a célra alkalmasabbak voltak a mozgékony kis hajók, mert a kalózoknak is ilyen hajóik voltak, mint a nehezen mozgó, hatalmas 3-4 és ötsorevezős hadihajók, amelyeknek segítségével a rómaiak az első pun háborít győzelmesen befejezték.

Érdekes, hogy már ebben az időben tanúi vagyunk annak a jelenségnek, amely a modern időkben ismét felmerül, tudniillik, hogy a tengerészállamok egyre-másra lemondanak az óriáshajók építéséről, és inkább a könnyen mozgó kisebb típusokra térnek át. Az actiumi tengeri ütközetet (Kr. e. 31) az döntötte el a rómaiak javára, hogy többnyire könnyű liburni hajókat használtak, míg Antonius és Kleopatra nehéz egyiptomi és phoeniciai hajókolosszusokkal szállt csatába, amelyek közül nem egy 250o tonnás volt.

A későbbi időben az ilyen típusú hajókat már csak teherszállításra használták, esetleg utasszállításra, de a tengerészeti hadiszolgálatban innen kezdve már csak a könnyű hajók szerepelnek. Nagy három- és négysorevezős hajókat még Caligula császár is építtetett ugyan, de pusztán szórakozási célokra, kéjutazásra és tengeri ünnepélyekre. Ilyen hajóknak képét Trajanus oszlopán is látjuk. Ezzel szemben a császárkorban a híradó- és kémhajóknak legalább ötféle típusa volt ismeretes.

Ami a római tengeri hajók gyorsaságát illeti, arra vonatkozólag számos adatunk maradt az ókorból. Az első pun háborúban Publius Claudius konzul hajóhada 4o km-es tengeri utat éjféltől napfelkeltéig megtett. Ugyancsak a pun háborúk idején Sempronius konzul, akit Lilybaeumból hirtelen az észak-itáliai vizekre rendeltek, 10 hajóból álló flottájával az itáliai part mentén nem egészen 40 nap alatt jutott el Ariminiumba (Rimini).
A pun háborúk idejéből származik az az adatunk is, hogy Scipio gyorsan vitorlázó massiliai cirkálókat használt felderítésre. A massiliaiakat (Marseille) bátran nevezhetjük az ókor genovai hajósainak. Az ókori írók tanúsága szerint ők érték el az elképzelhető legnagyobb gyorsaságot fürge hajóikkal, bár ez a gyorsaság sem igen haladja meg a napi 100 km-es teljesítményt.

Massiliai származású volt Pytheas, aki Kr. e. 300-ban felfedező utakat tett s valószínűleg elsőnek hajózta körül Britanniát, és eljutott nemcsak az Északi-, hanem a Keleti-tengerre is. Scipio majdnem kizárólag massiliai hajókat és tengerészeket alkalmazott, és valahányszor sürgős tengeri útja volt, átlagban 63 km-es sebességgel tudta elérni célját. Mikor át kellett hajóznia Afrikába hatalmas flottájával, amelyben természetesen nehéz hadihajók is voltak, Lilybaeumból reggel hajózik el és másnap napfelkeltekor már megpillantja az afrikai partokat. Ugyanebben az időben Nikander, Antiochus király követe, 1000 km-es utat 12 nap alatt tesz meg, ami bizony meglehetősen csekély teljesítmény.
Jellemző, hogy mikor Fülöp király követet küld Hannibálhoz, és egyidejűleg levelet küld Rómába, a két egymástól távol eső helyre a követek és a levél majdnem egyidőben érkeznek meg, mert a levelet szárazföldi úton viszik Rómába, míg a követeket gyorsvitorlás hajók szállítják. érdekes az az ókori adat is, hogy Róma kikötőjéből, Ostiából 3 nap alatt jutottak el a személyszállító hajók Puteoliba, a nápolyi öbölbe. Karthagó és Róma között azonban ugyancsak 3 nap alatt sikerült megtennie a tengeri utat Marcus Portius Catonak, ami megfelel napi 200 km-es teljesítménynek.
A császárkorban a Róma–Karthago közötti út mindössze két napot vett igénybe. Az itáliai déli kikötőkből Alexandriába, ami z6oo km-es távolság, Galerius és Babilus 7 nap alatt, illetőleg 6 nap alatt jutottak el, ami megfelel napi 228, illetőleg 266 km teljesítménynek. Pliniusnak ezek az adatai az ókori tengerhajózás világrekordjait jelentik.

A tengerészeti szolgálatban természetesen rendkívül értékesek voltak az olyan gyorshajók, amelyek ekkora sebességet tudtak kifejteni. Ezzel szemben más ókori adatok világosan bizonyítják, hogy a kereskedelmi hajózás sohasem tartott igényt ekkora gyorsaságra, a kereskedők mindig lassan és kényelmesen utaztak, részben azért is, mert útközben számos kikötőben partraszálltak. Adatunk van arra, hogy Massiliából Alexandriába kereskedelmi hajóval 30 napig tartott az út, holott Plinius egyik adata szerint például Valerius Marianus, aki Puteoliból 9 nap alatt jutott Alexandriába, Massiliából 12 nap alatt odajuthatott volna. Mindenesetre számba kell venni, hogy az ókori távolsági és időszámítás adatait ma már rendkívül nehéz ellenőrizni.
Tudjuk ugyan, hogy voltak eszközeik, amelyekkel a távolságokat mérték, de kétséges, vajon mennyire voltak ezek megbízhatók. Vitruvius említi, hogy a hajókon volt olyan szerkezet, amely az utat mérte; ez abból állt, hogy a hajón lapátos kereket szereltek fel, amelynek alsó fele a vízben volt; menetközben a víz forgatta a lapátot, a sebesség szerint lassabban vagy gyorsabban, mikor is a lapát tengelye bizonyos áttételekkel fogaskerekeket forgatott meg, amelyek közül az utolsó felnyitotta egy doboz nyílását, mire a dobozból golyó hullott egy alsó tartályba.
A golyók számából meg tudták állapítani a kerékforgások s ezzel a megtett mérföldek számát. Ugyanezen az elven alapult a szárazföldi ókori útmérők szerkezete is. Ilyen útmérőket (hodométer) kocsikon is alkalmaztak, tudomásunk szerint nagyobb mértékben az állami posta kocsijain. Szerkezetük alapelve megfelelt a modern taxaméterek szerkezetének. Tagadhatatlan, hogy az ókori hadviselésben ennek a segédeszköznek is megvolt a maga fontossága.

Ha egy pillantást vetünk a római birodalom császárkori térképére, azonnal meggyőződhetünk róla, hogy a tengerészeti hírszolgálat rendkívül fontos szerepet játszott a katonai felderítésben, hiszen a birodalom bizonyos részeiben szárazföldi úton csak hosszas kerülőkkel lehetett eljutni. Ókori adataink bizonyítják, hogy a római hírszolgálat tökéletesen megfelelt a kor követelményeinek és hivatása magaslatán állott, sőt meg kell állapítani azt is, hogy a hajózás gyorsasága a rómaiaktól a XIX. század közepéig nem fejlődött jelentékenyen.
Mindenesetre meg kell említenünk, hogy a római tengerészet teljesítményei annál nagyobbak, mert olyan akadályokat kellett leküzdenie, amelyeket a mai hajózás nem ismer. Leginkább megbénította a hajózás biztonságát és gyorsaságát az iránytű hiánya; ez volt az oka annak, hogy általában a parti hajózás volt szokásban, valamint annak is, hogy éjjel rendszerint horgonyt vetettek a hajók. Magától értetődik, hogy ütközetek idején és felderítés szükségessége esetén a sötétség sem gátolta a tengeri hajókat működésükben.