logo

V December AD

Tengeri háború.

A hajózás őstörténetében a hajók még háború esetén inkább csak szállítási eszközök voltak, melyeken a hadviselő népek egymás ellen indultak. Ha tengeri csatára került a dolog, a hajók úgyszólván csak szilárd talajul szolgáltak, melyen a hopliták és könnyűfegyverzetű katonák phalanxa szárazföldi ütközet módjára mérkőzött egymással. A hajók csatarendbe vonultak föl egymás ellen, az ütközet lefolyása alatt mozdulatlanul állottak s a harcot a fedélzetükön zárt sorokba felállított katonák vitézsége döntötte el.

Thucydides leírása szerint ily régies módon folyt le még az a tengeri csata is, melyet a corcyrabeliek 110 és a corinthus-beliek 150 hajója 432-ben a Sybota szigetcsoport mellett vívott egymással, úgy, hogy az erős harc inkább szárazföldi ütközethez hasonlított. Hogy a tengeri háború technikája később fejlett ki mint a szárazföldi háborúé, eléggé mutatja az a körülmény, hogy a hajóhad felvonulására használt vezényszavak is a gyalogságtól voltak kölcsönözve.

Az előbbire a hajók egymás mellett, egy vonalban (mintegy szárazföldi phalanx) vonultak fel a csatarendbe, az utóbbira pedig a jelzett szárnyon álló hajó kezdte meg a felvonulást s hajó a hajó után indult a harcvonalba. A tengeri háború taktikai fejlődését a hajóépítés technikai fejlődésének kellett megelőznie. A homerusi kor hajói még csak kalózbárkaszerű építmények voltak, fedélzetük nem volt s az evezést is maguk a harcosok végezték rajtuk.

Herodotus és Thucydides előadása szerint a legrégibb, hadi célokra használt hajók voltak Görögországban az ötvenevezős hajók, penthkontoroi, hosszú nyílt hajók, a melyek két oldalt egy sor evezőpaddal s mindenik oldalon 25 evezőssel voltak ellátva; ezeket alkalomszerüleg még a perzsa háborúban és a peloponnesusi háborúban is használták.
A 8-ik század végén a corinthusiak kezdtek nagyobb és gyorsabb járású hadi hajókat építeni, ú. n. trihrh-eket, a melyek mind a két oldalon három sor egymás fölé helyezett evezőpaddal lévén ellátva, az evezősök háromszoros, sőt ennél is nagyobb számával igen nagy gyorsaságot tudtak kifejteni. E három sorevezős hajók lassanként általánosakká váltak, úgy, hogy a trieres volt a perzsa háborúk és az egész Kr. e. ötödik század hadihajója, s a hozzá fűződő hivatalos elnevezések, mint trihrarco, trihrarcia még akkor is használatban maradtak, mikor már öt sor evezős hajókat építettek.

romaikor_kep



A trieresek hosszú, lapos és meglehetős keskeny kétárbocos hajók voltak s ezért néha csak nhe makrai (longae naves) névvel jelölik ezen kor hadihajóit. Párkányzatuk alacsony és mélységük is csekély volt; úgy hogy a messenei hopliták Naupactusnál az athenaei hajók segítségére sietvén, teljes fegyverzetükben a tengerbe gázoltak és innen a hajók fedélzetére hágtak fel.

Evezőik három sorban egymás fölött két oldalt messze kinyúltak a tengerbe, úgy hogy a mellettük elsurranó ellenséges hajó részéről a letördelés veszélyének voltak kitéve. Legerősebb szerkezetű volt a hajó előrésze (prwra), mely a háborúban legfőbb támadó eszközül szolgált, orrát (embolon) megvasalt kirúgó gerenda alkotta, melyet az ellenség hajóinak bezúzására használtak, fülei (epwtide) szintén két oldalt kirúgó gerendák voltak, melyekkel az ellenséges hajó közel férkőzését s az evezőknek az ellenségtől való letördelését igyekeztek megakadályozni.

A trieres teljes fölszerelése átlag 200 emberből állott, még pedig 10 hajóskatonából (epibatai), a kik hopliták voltak, 170 evezőslegényből (nautai) és a hajószemélyzetből (uphesia), kik mindnyájan a trihrarco parancsnoksága alatt állottak. Ez a fölszerelés is mutatja, hogy a tengeri ütközet sorsát ebben a korban már nem annyira a hajóskatonák fegyvere mint inkább az evezősök ügyessége és a hajó mozgékonysága döntötte el. Később a hajók gyors mozgását még jobban akarván emelni, ezt az evezősök számának növelésével igyekeztek elérni. S mivel három sorban a hajó testének nagyobbítása mellett nem lehetett sokkal több evezőst elhelyezni, a Kr. előtti 4-ik században kezdtek négy- és ötsorevezős hajókat, tetrereseket és pentereseket építeni.

Ilyen hajókat először a syracusaei hajóhadban találunk, melyet Dionysius 399-ben Kr. e. állított ki a carthagóbeliek ellen.

Görögországban a hajóépítésnek ez a fejlődése jóval később lép fel, az attikai hajóhadban 330-ban találunk először tetreseket s 325-ben pentereseket. A penteresen az evezősök száma 310-ig, a katonáké 18-ig s a hajó összes népe átlag 375 emberig emelkedett. Nagy Sándor hajóhadában is ilyenek voltak a legnagyobb hajók, de az utána következő korszakban egész szertelenségig fokozzák az evezősorok számát s velük együtt a hajók nagyságát, hogy minél több evezőst és minél több hajóskatonát helyezhessenek el rajtok.
Antigonus hajóhadában (315. Kr. e.) már enneresek és deceresek is szerepeltek, a fejlettség legmagasabb fokát érte pedig el e tekintetben Demetrius Poliorcetes, ki 288-ban 15 és 16 sor evezővel ellátott hajókat építtetett s hajói még ellenségeit is bámulatba ejtették.

Később a Ptolemaeusok által készíttetett hajó colossusok, melyek egymás fölött 20, 30, 40 sor evezővel voltak ellátva, inkább csak látványosság-számba mentek és semmi hadászati jelentőségűk sem volt. E nagyobb fajta hadihajók közül a tengeri háborúkban úgyszólván csak a penteresek nyertek fontosabb alkalmazást, a pún háborúkban is nagy számban használták. A rómaiak ugyanis a hadi tengerészet terén is a görög minták után indultak, voltak nekik is egy sor evezővel ellátott hajóik (naves actuariae) s viszont kivált a köztársaság végén hat-, hétsorevezős hajókat is építettek, de a legszokottabb hadihajó náluk is a trieres volt, sőt később a császárság korában kisebb hadi célokra nagymértékben használták a kétsorevezős liburnákat is

A hadi tengerészetet az ókori görög államok közt Athenae fejlesztette legmagasabb fokra. Voltak ugyan már azelőtt is, a kik jelentékeny hajóhadakat szerveztek, ilyenekül említi Thucydides a Kr. előtti hatodik századból a kisázsiai ionokat, a samusi Polycratest, Nyugaton a siciliai tyrannusokat és corcyrabelieket, nagy jártasságot tanúsítottak a tengeri hadviselésben a corinthusiak és phocaebeliek, Nyugaton a carthagóbeliek; de a perzsa háborúk óta föltétlenül Athenae volt az első tengeri hatalom.

Már e háborúkban több hajót állított ki, mint az összes görög államok együtt véve, a peloponnesusi háború elején pedig az állam hadi ereje közt Pericles 300 jó karban levő trierest számít s ehhez járult még a Piraeeus védelmére rendelt válogatott 100 hajó. Ez olyan hajóhad volt, a milyet abban a korban egy állam sem tudott felmutatni. Hatalmát nem is annyira Sparta, mely a hadi tengerészetben vezető szerepet sohasem vitt, mint inkább saját kalandos vállalatai tették tönkre.

A 4-ik században, midőn újra szervezete elpusztult hajóhadát, az athenaei flotta külsőleg még nagyobb fejlettséget ért el, a mennyiben 378 óta folytonosan fokozódva 325-ben 360 trieresből, 50 tetreresből és hét penteresből állott, de ekkor már a lelkiismeretlenség a vezetésben s a fejetlenség magában a hadseregben annyira elharapódzott, hogy e rendkívüli haderővel szemben a Fülöp által szervezett macedoni hajóhad büntetlenül pusztíthatta az attikai gyarmatokat s uralkodhatott a tengeren is.

A hellenistikus korszak uralkodói szintén nagy gondot fordítottak a tengeri haderő szervezésére, így Ptolemaeus Philadelphus (285–240) több mint ezer kisebb naszádból és 1500 trieresből álló hajóhaddal rendelkezett. Ellenben a római világuralom kifejlődésében a tengeri háborúnak meglehetősen alárendelt jelentősége volt.
Az első pún háborúban tekintélyes, 330 hadihajóból álló flottát állítottak ugyan ki, de Carthago elpusztítása és a földközi tenger államainak meghódítása után e hajóhad egészen veszendőbe ment s csak később, a köztársaság végén Pompejus szervezte újra, midőn 500 hajónyi haddal indult a tengeri rablók kiirtására.

Augustus és a későbbi császárok már több gondot fordítottak a hajóhad fenntartására s állandó hadi kikötőket rendeztek be számára. A tengeri háború taktikája is Athenaenek köszöni fejlődését. Az attikai hadsereg főereje a hajóhad lévén, ennek kiképzésére és begyakorlására fordította törekvését. Az attikai tengerész kezében maga a hajó volt a fegyver, mellyel az ellenséget legyőzni igyekezett, s viszont az ellenfélnek nem hadi népét leölni, hanem hajóit leszerelni és harcképtelenné tenni törekedett.

E célra főképen két taktikai eljárásuk volt. Az első abban állott, hogy az ellenfél hadvonalának neki rontva egy-egy hajójuk két ellenséges hajó közt teljes erővel rohant el s az útjába eső evezőket összetördelte, ekkor gyors fordulattal hátulról és oldalról támadtak a hajókra s oldalukat saját hajójuk orrával belyukasztva, fedélzetüket delphinekkel bezúzva, igyekeztek azokat harcképtelenné tenni vagy elsüllyeszteni.

romaikor_kep



A második eljárással igyekeztek megkerülni az ellenséges hajók orrát, hogy nekik ne árthasson, s oldalkanyarulattal az ellenséges hajóhadat oldalba támadták, hogy aztán ugyanolyan rombolásokat vigyenek véghez rajta, mint az áthajózás alkalmával. E harcmód érvényesítésére, a melynél a kormányos ügyességétől és az evezősök gyakorlottságától függött minden, legkedvezőbb talaj volt a nyílt tenger, a hol a hajók szabad és gyors mozgását semmi sem akadályozta. Ezért az athenaeiek, ha tőlük függött, rendesen a nyílt tengert választották a hajócsatára, a hol, még ha személyes harcra került is a dolog, a katonák nem érezték hátuk mögött a hazai partot s így vitézségüket nem csökkentette az odamenekülés gondolata.

Csak kivételesen és régebbi időben kerestek üdvöt az artemisiumi és salamisi szorosban, midőn t. i. a nyilt tengeren a roppant nagy perzsa hajóhad részéről a bekerítés veszélyének lettek volna kitéve. De már a siciliai hadjáratban Nicias, midőn a nyílt tengerről elzáratva a syracusaei kikötőben kellett elfogadnia a harcot, keserűséggel mondja, hogy a hajókon szárazföldi csatát kell vívniok s megrakja hajóit íjászokkal és kopjavetőkkel, a mely teher szerinte a nyílt tengeren vívott hajócsatában csak az evezőlegénységet akadályozná ügyessége kifejtésében.

Velük ellentétben a peloponnesusiak, kik a szárazföldi ütközetben jártasabbak valának, a tengeri ütközetre is a partvidéket keresték, hogy esetleg a hajócsatát is szárazföldi csatává alakíthassák, s ezért hajóikon is több katonát alkalmaztak. Hasonló harcmódot követtek a rómaiak, a kik a carthagói hajósok ügyességével és gyorsaságával nem versenyezhetvén, nagyszámú katonaságot helyeztek el hajóikon, az első pún háborúban egy penteresen 120-at, igyekeztek az ellenséges hajót vas kapócsáklyákkal horogra keríteni és legénységét személyes harcban legyőzni.

A tengeri csata előtt a hajóhad vezérének ismernie kellett a tenger tulajdonságait minden vonatkozásaiban s egyszersmind érteni kellett hozzá, hogy a természeti jelekből helyes következtetést vonjon a bekövetkező időre. Szélcsend mindenekelőtt kívánatos, mert a csatában a vitorlák semmit sem értek, az evezősök ügyességétől és a katonák vitézségétől függött minden, a hullámzó tenger pedig akadályozta a hajó fölötti föltétlen uralkodást. Mivel azonban teljes szélcsend ritkán állott be, a vezérnek a hadállást úgy kellett megválasztania vagy változtatnia, hogy az ellenségtől a szelet elfogja.

Ha a csata elkövetkezett, a hajóról eltávolítottak mindent, a mi a hajótehert növelte és az ütközetre közvetlenül nem tartozott, még az eleséget is; a vitorlákat bevonták, mert csak evezéssel tehették a legbiztosabb és legpontosabb fordulatokat; az árbocot lebocsátották. Ez látszott az ellenfél előtt a csatára való elhatározás kétségtelen jelének, de néha csak cselfogásul szolgált, hogy míg az ellenfél a csatára ugyanezt az előkészületet megteszi, fölállítva s a vitorlákat fölhúzva üldözetlenül elmenekülhessen. E közben rendezkedtek a hajók sorai (ordines).

A rómaiak szárazföldi hadseregük felállítását átvitték a hajócsatára és a hátulsó sorban álló hajókat szintén tirarii néven nevezték. Az első sorban rendesen a legjobb hajók állottak, de az athenaei Timotheus 375-ben először gyöngébb hajóit vitte harcba a spartaiak ellen, hogy az ellenséget kifárassza, azután pedig hajóhadának magvával győzelmet nyert fölötte.

Ha a hajók száma csak egysoros felállítást engedett meg vagy az ellenség hadvonalát túl akarták szárnyalni, akkor a legerősebb és legjobb hajókat a két szárnyra, a gyöngébbeket pedig a harcvonal közepére állították, így Salamisnál a balszárnyon az athenaei hajók állottak (a vitéz phoeniciaiak hajóival szemben), a jobb szárnyon harcolt a peloponnesusi szövetség főereje (a lacedaemoniak, aeginabeliek, corunthusiak és megarabeliek, akik mint Diodorus mondja, az athnaeiek után a tengeri háborúban leggyakorlottabbak voltak), középen pedig a többi görögök.

A harcvonal (acies) alakja szerint különböző nevet viselt. Ha a hajók egy vonalban állottak fel, a csatarend lehetett acies simplex, duplex, triplex; de e kifejezések nem a hajók soraira, hanem a vezényletre vonatkoztak. Az acies simplex állhatott több hajósorból egymás mögött, de egységes vezénylet alatt mint egy test működött, így pl. Phormion aequa fronte s egymás mögött öt sorban állította fel 30 hajóját az ellenséggel szemben, úgy hogy a harcvonal hossza csak hat hajóra terjedt.

romaikor_kep



Ellenben Antiochus hadvezére Polyxenidas a Corycus hegyfoknál vívott csatában hajóhadát két szárnyra osztotta s mindeniket különböző rendeltetéssel különböző vezénylet alá helyezte, habár a támadást aequa fronte intézte. Éppen így vezényelte Antiochus hajóhadának balszárnyát Hannibal, a jobb szárnyát pedig Apollonius az Aspendus mellett vívott csatában 190-ben Kr. e.
S mind a két esetben a hajóhad voltaképpen két elkülönített szakaszra osztatott fel, a melynek működése összevágott ugyan, de külön célt szolgált. Ezek acies duplices voltak. E mellett megtörténhetett az is, hogy a két szakasz egymástól elvált és különböző helyen különböző tengeri csatát vívott.

Az acies triplexnél a két szárnyhoz, mint külön szakaszhoz harmadikul járult még a harcvonal közepe, szintén külön vezénylet alatt, ez esetben az egész csatarendre a phalanx nevet is alkalmazták s ez volt a hadi felállítás közönségesebb módja. Az acies lunata, mely félkör alakban tolta előre a flotta szárnyait, megkönnyítette az ellenfél bekerítését s az előre rúgó szárnyak által megakadályozta a harcvonal közepének áttörésére irányult törekvéseket. Ily alakban vonult föl a harcba Xerxes hajóhada Artemisiumnál.

Ritkább volt a V alakú hadi fölállítás, az ú. n. forceps, vagy a háromszögalakú, az ú. n. cuneus, melynek mint háromszögnek az alapját a triarii alkották. Ez utóbbi alakban állították föl Regulus és Manlius consulok az első pún háborúban 256-ban Ecnomusnál a hatalmas római flottát s az ék alakú csatarenddel, melynek élén a két consul admiralis hajói (naves praetoriae) állottak, könnyű szerrel áttörték a carthagóaiak vonalát.

Gyakran alkalmazott felállítási mód volt az acies ovalis, köralakú csatarend, főként mikor a hajóhad a túlnyomó ellenségtől körülvétetett, mint a görögök Artemisiumnál; ilyenkor a teherhajókat és kisebb naszádokat közrefogták és a hadihajók orrukat az ellenség felé fordítva, körben állottak fel.
De ez a felállítás csak szélcsendben vezetett sikerre, hullámzó tenger és vihar a rendet összezavarta, a hajókat egymáshoz verte s az ellenségnek tért nyitott, hogy a körbe hatoljon és az egész hajóhadat hatalmába kerítse.
Így járt épen a peloponnesusi hajóhad Naupactusnál 429-ben, midőn kört formálva várta a felényi attikai hajócsapat támadását; de a jártas athenaei hadvezér Phormion egész éjjel nyugtalanítva és kisebb körre szorítva az ellenséget csak akkor adott csatajelt, midőn a hajnali szél föltámadt s könnyű szerrel elbánt a magukkal is tehetetlen peloponnesusi hajókkal.

Két év múlva Corcyránál ugyancsak a peloponnesusiak már nagyobb sikerrel alkalmazták ezt a fölállítást.
A rendezett visszavonulásra szolgált néha az acies incurva, az acies lunata megfordítása, melynél t. i. a hajóhad szárnyai hátra húzódtak s közepe tartott ki legtovább az ellenséggel szemben. Mialatt a hajóhad csatára rendezkedett, a fővezér áldozatokat végzett.
Ha az áldozati jelek kedvezők voltak, bíborszínű zászlót vonatott fel csatajelül a fővezéri hajóra (navis praetoria), e zászló fönt maradt az egész ütközet folyama alatt s különböző állásával (följebb vagy lejjebb húzva, jobbra vagy balra hajolva stb.) a vezéri parancsok jelzésére szolgált. A zászló felvonására fölhangzott a csatazaj, a clamor militum és concentus tubarum.

Az evezősöknek most kellett ügyességüket kifejteniük, a szembeszálló hajónak oldalába igyekeztek kerülni, az evezés művészetét kimutatni és az ellenséget összebonyolítani volt a törekvésük; mint a hogy a lovas teljesen hatalmában tartja lovát s lovat és lovast látszólag egy akarat vezet, úgy állott, úgy mozgott a hajó most lassúbb, majd gyorsabb tempóban, mindig az ellenfélt fenyegetve, megfelelő mozdulatokra kényszerítve s ez által kifárasztva, még mielőtt a tulajdonképpeni támadás bekövetkezett.

romaikor_kep



Ilyen előjátékok után igyekeztek az ellenséges harcvonalat áttörni (diekplein) vagy megkerülni (periplein) s e közben az ellenfél hajóit oldalukon horzsolni, evezőiket letördelni, miáltal azok harcképtelenekké váltak. A hajók megtámadása előlről (in proram), hátulról (in puppim) vagy oldalról (in latera) történhetett. Legrombolóbb volt az utóbbi, melyet a rostrummal az ellenséges hajó oldalába intéztek, egy ilyen sikerült döfés gyakran a megtámadott hajó összes eresztékeit meglazította s oldalát belyukasztotta.
Ezért igyekezett a megtámadott hajó mindig előrészével fogadni az ellenséget. Az oldaltámadások ellen előzetes gondoskodásból néha vaslemezzel vagy kettős deszkázattal is igyekeztek erősíteni a hajó oldalát, úgy hogy ha a támadó hajó rostruma betörte is a külső deszkafalat, a belső deszkák még mindig megakadályozták a víz beözönlését. Ilyenek voltak az Antonius hajói az actiumi ütközetben.

A homloktámadás alkalmával a hajók egyenesen és oly erővel rohantak egymásra, hogy a gyöngébbik összeroppant vagy mind a kettő minden izében megrendült s az előrészhez közel állított katonák is a tengerbe hullottak. Az athenaeiek taktikájukhoz képest e támadási módot nem igen alkalmazták, de a corinthusiak és syracusaebeliek (épen mivel hajóik homlokzata vastag gerendákkal volt ellátva) ilyen módon igyekeztek összezúzni az attikai hajókat, melyeknek előrésze vékonyabbra volt építve.

A carthagóiak a rómaiakkal vívott hajócsatáikban szintén kerülték e támadást, mivel a római hajók előrészükön corvus-szal voltak ellátva s a velük szemközt levő hajót könnyen horogra kerítették. Biztosabb volt a hátulról intézett támadás, mely a kormánylapátra irányult; köteleit tapasztalt és ügyes katonák vagy hajósok a támadás zajában kisebb csónakokról kétélű fejszékkel (bipennis) elvagdalni igyekeztek s ha egyszer a kormánylapát leesett, a hajó hasznavehetetlenné vált és az ellenség zsákmányává lett.

A katonák harca már messziről elkezdődött, íjászok és parittyások az ellenséges hajó népében kölcsönös pusztítást igyekeztek véghez vinni, a hajítógépek pedig nehéz lövegeket (tormenta), nyilakat, köveket és gerendákat szórtak a hajóra és legénységére; közel jutván a hajók egymáshoz, az asser is működésbe hozatott, s miként az aries a kőfalakat, úgy döngette az ellenséges hajó recsegő oldalait vagy ritkította a katonák és evezősök sorait, a tornyokról pedig öldöklő lándzsákat és súlyos köveket dobáltak az ellenségre.

De legnagyobb pusztítást vitt véghez a közeli harc, mikor a hajócsatában is szárazföldi ütközet módjára ember-ember ellen küzdött. Ennek előidézésére szolgáltak a ceire sidhrai, manus ferreae és harpagones, tűzoltócsáklyákhoz hasonló s erős kampóval ellátott különböző vashorgok, melyekkel az ellenséges hajót megfogták és magukhoz húzták.

romaikor_kep



Hasonló rendeltetésűek voltak a Duilius által föltalált s 260-ban Kr. e. Hannibal hajói ellen nagy sikerrel alkalmazott kapóhidak, corvi, melyek a hajó előrészén felállított árbocról kötélen lebocsátva a támadó hajóra csapódtak s a két hajót összekapcsolták és áthidalták. Ha a hajó horogra került, az ellenfél a készen tartott hídakkal rögtön áthidalta, hogy katonái amannak a személyzetére törhessenek. Most pihent az evező is, a katonák dárdáján függött a döntés, a hajó sorsa és a csata kimenetele. Ilyen harcban győzött a római, míg a carthagóiak tengerészeti gyakorlottságukkal és ügyes mozdulataikkal eleintén csak kigúnyolták a római vitézségét.

Az actiumi ütközetben Octavianus az ellenséges hajókon remélt zsákmányt eleintén kímélni akarta, de midőn semmiképp sem tudott e hajóknak ártani, lángba boríttatta őket, ballistái gyújtó nyilakat, szurokkal és zsarátnokkal telt edényeket (ollulae) szórtak, puszta kézzel pedig égő fáklyákat dobáltak rájuk, s a tűz annál erősebben dühöngött a hajókon, mivel Antonius katonái a kéznél levő ívóvíz után tengervízzel igyekeztek oltani, a mely nem hogy oltotta volna, hanem még jobban táplálta. Az olyan élő kígyókkal telt fazekaknak az ellenséges hajóra való dobálása, e milyenekkel Hannibal az Eumenes hajóit visszavonulásra kényszerítette, az egyedül álló hadi cselek közé tartozik.

Általában az újabb viszonyok és szokatlan körülmények a tengeri háborúban is különösebb eszközök alkalmazását hozták létre. Így Julius Caesar a venetusok rendkívül magas hajói ellen csak a falces praeacutae alkalmazásával tudott győzelmet aratni, t. i. hosszú póznákra éles sarlókat erősítvén, ezekkel a vitorlák köteleit elvagdalták, s így a bekövetkezett szélcsendben az egész ellenséges hajóhad a rómaiak hatalmába jutott.


– Irodalom. Droysen, Heerwesen u. Kriegführung d. Griechen, 1889 (Hermanns Lehrbuch der griechischen Antiquiten, 2. Band, 2. Abtheilung). Bauer Adolf, Die griechischen Kriegsaltertümer, 1887. Schiller H., Die röm. Kriegsalthert. 1887 (a két utóbbi Müller Iwan, Handb. d. klassischen Altertumswissenschaft czímű művének 4-ik kötete). Gilbert Gusztáv, Handbuch der griechischen Staatsalterthümer, 1893. Mommsen u. Marquardt, Handbuch d. römischen Alterthümer 5. kötete, 1884.


Forrás:
http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/8256.html