logo

V December AD

Harc a tengereken

Az ókori hadihajók evezős gályák voltak, keskeny hajótestükön a méretükhöz képest aránytalanul sok emberrel. A nagyobb méretű hajók némelyikét ugyan tüzérségi fegyverekkel is felszerelték, ezek hatásfoka azonban elégtelennek bizonyult az ellenséges hajók elsüllyesztésére vagy akár megrongálására is. A tengeri ütközetek során ehelyett két másik alapvető technikát alkalmaztak: a vágósarkantyút és az ellenséges hajó megszállását.

A fémből készült vágósarkantyút a hadihajó gerincének az elejére, a merülési vonalra vagy közvetlenül az alá erősítették. A sarkantyú maga sosem képezte közvetlen részét a hajógerincnek, mivel úgy túlzottan nagy erőhatást fejtett volna ki a támadó hajó gerincszerkezetére. A sarkantyúval a legsikeresebb támadásokat az ellenséges hajó oldala vagy fara ellen lehetett intézni, lehetőleg minél kisebb szögből, nehogy a sarkantyú olyan mélyen hatoljon a hajótestbe, hogy lehetetlen legyen kihúzni.
A sarkantyú használatának másik válfaja az volt, amikor a támadó hajó az ellenséges hajóval párhuzamosan evezve, azt hátulról megközelítve, a sarkantyúval megpróbálta szabályosan lenyírni annak evezőit. Ez a művelet rendkívüli ügyességet igényelt a támadó hajó legénységétől, illetve kapitányától, ha nem akarták, hogy saját evezőik is hasonló sorsra jussanak.

Ellenséges hajó megszállásakor a támadók a másik hajó oldalához eveztek, majd jó erősen megcsáklyázták azt. Ezután jutottak szerephez a tengerészgyalogosként alkalmazott legionáriusok, akik a fedélzeti közelharc során átvették a hatalmat az ellenséges hajó felett. Ebben a típusú harcban a kiképzés és harci szellem mellett a puszta számbeli fölény is gyakran döntő szerepet játszott.
A legsikeresebb vágósarkantyús támadásokat gyors, jól manőverezhető hajókkal és kiválóan képzett legénységgel lehetett végrehajtani. Az ellenséges hajó megszállására inkább a sok katonát szállító, nagyméretű hajók voltak alkalmasabbak.




Forrás: Adrian Golsworthy - A Római hadsereg története