logo

XXIX Martius AD

A felderítés és a híradás jelentősége a Thermopülai, a Trasimenusi és a Cannaei csata lefolyásában

A Kaló Ferenc kollégám tiszteletére megjelent tanulmánykötetben átfogó elemzést adtam a klasszikus ókori felderítés és híradás fő jellemzőiről a hadviselés gyakorlatát tekintve. Jelen írás azt kívánja bemutatni, hogy a címben jelzett három ütközet kimenetelét hogyan befolyásolták a felderítés és hírszerzés révén a katonai vezetőkhöz eljutott információk. Az információszerzés különféle módjainak fontossága már az ókorban is közismert volt, és persze még jelenkorunkban sem veszítette el jelentőségét. Erre utal egy modern hadművészeti mű következő részlete:

„A harctéri győzelem kivívásában fontos szerepe lehet annak, ha sikerül információhoz jutni az ellenségről, különösen a szándékait és lehetőségeit illetően. Polübiosz görög történetíró azt tanácsolta egy hadvezérnek, hogy «tanulmányozza ellenségének hajlamait és jellemét«, Szun-ce szerint pedig »ha ismerjük az ellenséget, és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe...«

A felderítés az a megismerési folyamat, amelynek során olyan létfontosságú információhoz lehet jutni az ellenség erejét és elhelyezkedését illetően, amely alapján kikövetkeztethetőek az ellenség legvalószínűbb lépései. A hírszerzés a stratégia szintjén is működik: hatáskörébe tartozik az adott csatatér szempontjából döntő feltételek például a környezet, a topográfia és az időjárási minták megismerése éppúgy, mint az ellenség politikai, katonai és ipari terveire vonatkozó információk megszerzése.”

Az idézett mű eredeti angol címe: How to Win on the Battlefield. The 25 Key Tactics of All Time, míg magyar fordítása Útmutató a győzelemhez. 25 hadászati stratégia az ókortól napjainkig cím alatt jelent meg. Láthatjuk, hogy a katonai terminológiában kevésbé járatos fordító a stratégiát összetévesztette a taktikával, ráadásul szóismétlést is követett el, mivel a stratégia és a hadászat azonos fogalmak. Ezek a megjegyzések természetesen nem érintik a könyv tartalmát, amely számos, a hadviselésben nélkülözhetetlen taktikai elemet vizsgál. Az ókortörténész számára ez az írás impulzust adott korábbi csataelemzéseinek kiegészítéséhez.

A thermopülai csata Kr. e. 480. augusztus 18-án (Green szerint) vagy szeptember 17-én (Hammond szerint) vette kezdetét. A maximum 5-6 ezer emberből álló görög szövetséges haderő Leónidasz spártai király parancsnoksága alatt kísérelte meg elreteszelni a perzsa inváziós erők útját Közép-Görögország kapujában. Itt húzódott 5 kilométer hosszan a Thermopülai-szoros, amelynek északi és déli bejárata mindössze egy szekérnyi szélességű volt, és belső szakaszain, ahol kissé jobban kiszélesedett, kőerődítmények egészítették ki a természet által emelt akadályokat.
A szűkület keleti oldalán a Malliai-öböl homokos partja, nyugati oldalán a Kallidromosz (mai Zasztanai)-hegy gátolta a szoros megkerülését. A hely elnevezése: Meleg kapuk annak tudható, hogy ott Héraklésznek szentelt meleg vizű források fakadtak. Manapság forgalmas műút vezet itt Athén felé, és a tengerpart alaposan eltávolodott az egykori ütközet helyszínétől. A földrajzi változás oka, hogy a hegyekről lezúduló Szperkheioszfolyó és a környéken található források vize feltöltötte a Malliai-öböl környékét.
Az Athén irányába utazók elhaladhatnak Leónidasz bronz emlékműve mellett. Ezt 1955-ben állították fel az egykori végső harcok színhelyén. A lándzsát emelő spártai király szobrára vésett felirat: molón labe (gyere és vedd el mármint a fegyveremet, ha mered) büszkén hirdeti a nagy túlerővel (talán 150-200 ezer ember) szembeszálló maroknyi sereg hajdani eltökéltségét.

A görög-perzsa háborúk görögországi összecsapásaival kapcsolatban a szakirodalom kiemeli, hogy a görögök általában fegyverként használták föl a domborzati viszonyokat, ahol azok számukra kedvezőek voltak, elsősorban az ellenség létszámfölényének ellensúlyozása érdekében. Szövetségesei, többek között a phókisziak révén, Leónidasz jól ismerhette Thermopülai előnyeit, amire szüksége is volt. Mivel ez idő tájt zajlottak az olümpiai sportversenyek, és Spártában Apollón Karneiosz fegyverfogási tilalommal járó ünnepét tartották, a perzsaellenes görög koalíció csak korlátozott mozgósítást rendelt el. Úgy vélték, a mindössze 300 spártai polgárt magába foglaló néhány ezres szövetséges előőrs, kihasználva a terep adottságait, képes lesz feltartóztatni az ellenséget addig, amíg a vallási ünnepségek ilyennek tekintették az olümpiai játékokat is végével megtörténhet a katonaság teljes mobilizálása. Ennek az elképzelésnek a jegyében sikerült is két napon keresztül visszaverni a perzsák támadását.

A hellének tervét egy közülük való áruló segítségével hiúsították meg. Az összecsapások második napján, az aznapi küzdelmek befejeztével egy Ephialtész nevű maliszi görög jelentkezett Xerxész perzsa királynál, és közölte, hogy megfelelő jutalom fejében felfedi a Kallidromoszon átvezető rejtett ösvényt, amelyet csak a helybéli pásztorok ismertek, és amelyen keresztül megkerülhetik a szorost.
A lényeges információ birtokában még aznap este Hüdarnész parancsnok vezérletével egy válogatott harcosokból álló, körülbelül 2-3 ezer főt számláló csapat indult útnak a perzsa táborból, és a Kallidromoszon éjszaka átvágva, az ütközet harmadik napján beteljesítette a görögök végzetét. Az északról és délről egyaránt támadó perzsák lemészárolták a bátran ellenálló helléneket.

A thermopülai csata alapvetően Hérodotosz leírásán alapuló rekonstrukciós kísérletei során beigazolódott, hogy az antik történetíró híradása kiállja a hitelesség próbáját. Így például a végső küzdelem színhelyéül szolgáló domb földjében rengeteg perzsa nyílhegyet találtak a régészek, és a földtani vizsgálatok kimutatták, hogy az ókorban valóban a szoros keleti oldalánál hullámzott a tenger, mielőtt a partszegély 3-4 kilométer szélességben feltöltődött volna. Mivel azonban sem Hérodotosz, sem más ókori forrás nem pontosítja, hogy hol futott az Ephialtész által felfedett Anopaia-ösvény, amelyen át a perzsák hátba támadták a görögöket, a csatadöntő információ konkrét tartalma napjainkig vita tárgya.

Az USA-beli kutató, Paul W. Wallace megoldási kísérlete tűnik a legmeggyőzőbbnek. Ő 1975, 1976 és 1977 nyarán tanulmányozta a Thermopülai-szoros környékét. Célja az volt, hogy a Maliszi-síkságtól (az egykori perzsa tábor színhelyétől) a Kallidromosz csúcsáig vezető utat, vagyis az Anopaia-ösvény kezdő szakaszát derítse fel. Az ugyanis egyértelmű, hogy a hegy ormától miként juthattak le a perzsák a görög állásokig, viszont az út eleje vitatott. Wallace a korábbi szakvélemények által említett valamennyi útszakaszt végig járta, és tanulmányozta abból a szempontból, hogy megfelelhettek-e az annak idején velük szemben támasztott követelményeknek.

romaikor_kep



Elsősorban az utak áteresztő képességét kellett vizsgálnia, hiszen azon a bizonyos késő nyári vagy kora őszi éjszakán néhány ezer katona lopakodott át a titkos ösvényen. Felszerelésük a kutató szerint egyszeri étkezéshez elegendő élelmiszer, sisak, pajzs, kard és két dárda volt. Feltételezte, hogy mivel válogatott harcosokról volt szó (az úgynevezett athanatoi = halhatatlanok nevük onnan ered, hogy emberveszteség esetén azonnal eredeti létszámára egészítették ki alakulatukat), a manőver résztvevői kiváló kondíciónak örvendtek.
Hérodotosz közlése szerint ez a nagy harcértékű és csak könnyű felszereléssel ellátott csapat „lámpagyújtás idején” (kb. este 9-kor) indult el táborából, virradatkor érte el a Kallidromosz csúcsát (kb. reggel 5:30-kor), és akkor támadt Leónidasz seregére, amikor a „piactér megtelik” (kb. délelőtt 9-10 óra). Így 12-14 órára volt szüksége ahhoz, hogy végig járja az Anopaia-ösvényt. Wallace tehát azt tekintette fő feladatának, hogy azt az útszakaszt találja meg, amelyen keresztül 2-3 ezer ember ennyi idő alatt eljuthatott végcéljához.

Vizsgálódásai eredményeképp arra a meggyőződésre jutott, hogy a fenti követelménynek csak a Vardatesz falunál kezdődő út felel meg. Ez eléggé széles, és kevés természeti akadállyal rendelkezik ahhoz, hogy pár ezer ember számára lehetővé tegye a holdvilág fényénél való átkelést. Igen ám, de ezt legalább valószínűsíteni kellett a gyakorlat próbájával, ami 1977. július 1-jén meg is történt. Este 9 óra 5 perckor a kutató három görög barátja kíséretében elindult Vardateszből, hogy végigmenjen az Anopaia-ösvény általa feltételezett útvonalán. Éjszaka 2 óra 30 perckor érte el az Amphissza-Lamia utat, ahol búcsút vett társaitól, és normális gyalogjáró ütemben folytatta menetelését Eleftherokori településen át a hegycsúcs felé. Ide éppen hajnalhasadáskor, 5 óra 30 perckor érkezett.
Most már bizonyos volt véleménye igazsága felől. Azután leereszkedett Drakoszpilia falu közelében a szoroshoz, és délelőtt 11 órakor, éppen 14 órával elindulását követően ott volt Leónidasz emlékművénél. Ezúttal tehát valószínűleg sikerült megfejteni az áruló Ephialtész információjának konkrét tartalmát, és meghatározni annak az aktuális tudásnak a mibenlétét, amelynek birtokában a perzsák képessé váltak a maguk javára eldönteni a thermopülai csatát.

A II. pun háború folyamán, Kr. e. 217-ben lefolyt ütközet a Trasimenus-tó északi partján a rómaiak súlyos vereségével végződött. A csata előzményeit, főbb mozzanatait, a szembenálló vezérek elképzeléseit részletesen elemző könyvében Nick Fields többek között kiemelte azokat a fő taktikai elemeket, amelyeket a hadvezérnek figyelembe kell vennie. A jó hadvezér lehetőleg ne ossza meg erőit, csak rendkívül indokolt esetben; csak akkor támadjon, ha harcolni akar; ő válassza meg a csata idejét és helyét; kerülje el a bekeríttetést; ott támadja meg az ellenséget, ahol az a leggyengébb.

A Thermopülainál lezajlott ütközet során ezek a taktikai elemek Ephialtész árulása következtében váltakozva jelentek meg a harcoló feleknél. A bekerítést a perzsák hajtották végre erőik megosztása és egy részüknek az ellenség hátába történő vezénylése révén, és a bekerítés sikere határozta meg a végső összecsapás időpontját is. A görögök hátába került perzsa alakulat nyilvánvalóan Leónidasz hadának legsebezhetőbb részét támadta. Ugyanakkor a spártai király maga választotta ki a döntő küzdelem színhelyét.
Tisztában volt azzal, hogy megsemmisülés vár rájuk, de nem akarta olcsón adni katonái életét. Ezért nem a szorost keresztirányban átszelő falaknál vette fel a harcot, mint az előző két napon, hanem előrébb vonult, közelebb a szemből támadó perzsákhoz. Itt a szoros valamennyire kiöblösödött, ezáltal az elszántan csatázó görögök az ellenség nagyobb tömegét tudták elpusztítani, mígnem a hátukban felbukkanó perzsák beteljesítették az ő végzetüket. A trasimenusi összecsapás során amint azt Fields hangsúlyozza Hannibal volt az, aki a rómaiak kárára mind az öt taktikai alapelvet hibátlanul alkalmazta. Mielőtt ezt bemutatnánk, röviden összefoglaljuk a csata közvetlen előzményeit.

A Kr. e. 217. március idusán hivatalba lépő római consulok, Caius Flaminius és Cnaeus Servilius Geminus fő célja a két győztes ütközete után Itália belseje felé nyomuló Hannibal megállítása és seregének megsemmisítése volt. Mihelyt átvették a számukra biztosított két-két legiót és a kisegítő erőket, Flaminius Arretium (mai Arezzo), míg Servilius Ariminum (mai Rimini) irányába vonult, ellenőrizve az Appennin hegyvonulat mindkét oldalát. Így akarták a pun hadat elvágni a Közép-Itáliába vezető utaktól, és a megfelelő időben seregeiket egyesítve két irányból megsemmisítő csapást mérni rá.
Felismerve ellenfelei szándékát, Hannibal elhatározta, hogy a rómaiak számára nem várt útvonalon vezeti át hadinépét a hegyláncon, és ezzel stratégiailag fenyegetett helyzetbe hozza a hozzá közelebb állomásozó Flaminiust. Polübiosz szerint a felderítési adatok gondos összegyűjtése után a helybéliek információira támaszkodva úgy döntött, hogy elkerüli azokat az utakat, „amelyek nemcsak hosszúak, hanem az ellenség számára teljesen ismertek voltak”.

Fields megpróbálta rekonstruálni Hannibal választott útvonalát. Ő úgy gondolta, hogy a pun vezér Kr. e. 217 késő tavaszán, valószínűleg a Passo della Porretta elnevezésű, 932 méter magasan húzódó szoroson vágott át az Appennineken. Ott fut ma a 64 sz. állami út Bologna és Pistoia között. A szakirodalom által alternatívaként említett másik lehetséges útvonal a 903 méter magasan fekvő szoros, a Passo della Futa, a mai Firenzuola közelében. Bármelyik szoros is volt az Appennineken történő áttörés konkrét helye, a lényeg az, hogy a karthágói sereg elérte az Arnus (mai Arno) medencéjének felső részét. Ezt a területet mocsár fedte, és a rajta keresztül való átvonulást megnehezítette, hogy a megolvadt hó miatt az Arno kiöntött. Négy nap és három éjszaka vergődött át Hannibál megviselt hada az ingoványon, mígnem Faesulae (mai Fiesole) mellett letáborozhatott.
A viszontagságos úton a pun vezér szemgyulladást kapott, és jobb szemére megvakult. Harci elefántjai, amelyek száma Itáliába érkezésekor 37 volt, egy híján mind elpusztultak. Ezenkívül az emberekben és málhás állatokban keletkezett veszteség sem volt elhanyagolható. Viszont a karthágóiak előtt nyitva állt a termékeny Etruria. Hannibal ekkor szorgos adatgyűjtésbe kezdett. „Előreküldött kémeitől (per praemissos exploratores) megbízható híradást kapott arról, hogy a római sereg Arretium falai alatt tartózkodik. Ezután rendkívüli gonddal igyekezett kipuhatolni a consul terveit és hangulatát, a táj fekvését és útjait, hogy hol lehet könnyen utánpótlást szerezni, s minden egyebet, amit hasznos volt megtudnia.”

A nyert információk birtokában a karthágói vezér Etruria déli tájai felé vezényelte hadát. A mai Arezzo és Siena között húzódó Chiana-völgybe nyomult, azt a látszatot keltve, hogy Róma lesz végcélja. Valójában ezzel a manőverrel csak csatára akarta provokálni Flaminiust. Hannibal stratégiájáról a trasimenusi csatát követő tettei árulkodnak.
Flaminius seregének megsemmisítése és Servilius lovasságának szétverése után ugyanis előbb Umbria, majd Picenum, végül Apulia térségét foglalta el. Ezzel kettős célt kívánt elérni. Egyrészt a Róma vezette szövetségi rendszer leggyengébb láncszemét, a legkésőbb a rómaiak által integrált Dél-Itáliát akarta a maga oldalára állítani, másrészt az Adrián keresztül felvenni a kapcsolatot Karthágóval.
Háborús célkitűzése nem Róma megsemmisítése, hanem az itáliai szövetségi rendszer szétzúzása és azzal együtt Róma nagyhatalmi helyzetének megszüntetése volt. Nyilván tisztában volt azzal, hogy az Urbs eredményes megtámadásához elégtelenek az erői. Flaminius a hite szerint Rómát fenyegető ellenség nyomába szegődött legióival, és megközelítette azt. Tette ezt annak reményében, hogy consultársa, aki ekkor már feltehetően elindult Ariminumból, időben segítségére siet. Hannibal, aki kikövetkeztette római ellenfele szándékát, erre alapozta haditervét. Alapos felderítő tevékenység után úgy határozott, hogy a Trasimenus-tónál csalja csapdába és semmisíti meg egy rajtaütéssel a rómaiakat.

A Trasimenus-tó Umbria tartományban fekszik. 128 km2 kiterjedésű, legnagyobb mélysége 7 méter. Ennek északi partja mentén, egy völgyben húzódott a Róma felé vezető út. A völgyet kétoldalt vele párhuzamosan futó, meredek dombok övezték, melyeken túl egyrészt egy magas, nehezen megmászható hegylánc, másrészt azzal szemben maga a tó vize határolta be a tájat.
„Hannibal áthaladt ezen a tó partjával párhuzamosan futó úton, majd az ibér és az afrikai csapatokat felküldve, megszállta a mentirányt keresztező hegyeket, megparancsolva nekik, hogy ott fent verjenek tábort. A menet élén haladó baleáriakat és lándzsásokat, egy széles kanyart téve velük, a völgy jobb oldalát határoló dombsor mögé bújtatta el. Ugyanígy vezette körbe balfelé a lovasokat és a keltákat, úgy rendezvén el hadsoraikat, hogy teljesen megszállják a hegyek és a tó között húzódó út bejáratát. Hannibal, miután az éjszaka folyamán végrehajtotta ezeket az előkészületeket, úgy, hogy a völgyet lesben álló csapatokkal vette körül, nyugodtan várakozott, közben pedig a nyomában haladó Flaminius mindent elkövetett, hogy minél hamarabb utolérje a karthágói sereget.”

Fields az ezután bekövetkező összecsapás bemutatása előtt nagyító alá vette a szembenálló hadvezérek eltérő karakterét és az abból eredő eltérő taktikáját. A rajtaütéshez Hannibal rendelkezésére nagyjából 50-55 ezer harcos állt, akik közül 20 ezren voltak tapasztalt veteránok és 25 ezren Gallia Cisalpinából verbuvált kelták. Flaminius serege körülbelül 25 ezer főt számlált. Noha a Trasimenus-tónál Hannibal hada volt népesebb, a rómaiak számára a háború egészét tekintve sokkal nagyobb emberanyag-forrás kínálkozott. Polübiosz a II. pun háború előestéjén a Róma által hadba hívható polgár és szövetséges katonák összlétszámát 782 500 főre becsülte. Ráadásul Hannibal harcolt idegen földön, kapcsolatai Karthágóval átmenetileg megszakadtak, utánpótlási lehetőségei korlátozottak voltak.
Ilyen körülmények között óvakodnia kellett a súlyos veszteségek veszélyét hordozó összecsapásoktól, míg a rómaiak joggal számíthattak esetleges veszteségeik gyors pótlására. Mindez rászorította a pun vezért arra, hogy óvatos, a nyílt harcot lehetőség szerint elkerülő taktikát alkalmazzon. Fields Szun-Ce és az osztrák örökösödési háború egyik hőse, Móric szász herceg elméletét idézi, akik szerint a győzelem kivívásának legjobb módja a csaták elkerülése lehet. „A jók legjobbika küzdelem nélkül hódoltatja meg az ellenséges sereget.”

Hannibal nyilvánvalóan „indokoltnak látta elkerülni a nyílt összecsapást azon az alapon, hogy bármely manőver kifejezett célja az ellenfél gyengítése anélkül, hogy saját veszteség keletkezzen. Számára a hadvezetés a türelem és gondos tervezés dolga volt. A terület szemrevételezése, akció előtt a felderítés, a természeti tényezők hasznosítása az összecsapás során, az éghajlati és meteorológiai változások figyelembevétele mind benne voltak Hannibal gyakorlatában.”
Az intellektuális és ravasz karthágói vezér atyja, Hamilkar Barkasz hispaniai harcai közben sajátította el a hegyes-völgyes talajon, partizán hadviselést folytató bennszülöttek sikeres legyőzésének módját. Színlelés, lesből támadás, gyors, cseles manőverek adták az eszköztárát Hamilkar hadművészetének, és az ifjú Hannibal minden hasznos tudnivalót elsajátított.

Flaminius hazája szinte kimeríthetetlen erőforrásainak tudatában egészen másképp gondolkodott. Harry Sidebottom összegezte azt az elterjedt nézetet, amely szerint a háború megvívásának „nyugati módja” a nyílt, döntő jelentőségű ütközetre való törekvés, amelynek a célja az ellenség megsemmisítése. Ezt elsősorban a nehézfegyverzetű gyalogság szemtől szemben történő támadásával hajtják végre. A csatát a felkészülésen és a fegyelmen alapuló bátorság révén nyerik meg. Evvel a megállapítással összhangban írta Jon E. Lendon a „nyugati módon” harcoló rómaiakról: „Az a hadvezetés, amely a csata elkerülésére irányult, ellentétes volt a virtus hagyományos római etikájával, és azt, aki így tett, gyávasággal gyanúsították.”

Fields az ilyen vélemények és az alapvető ókori irodalmi forrásoknak a két vezérről adott jellemrajza alapján műve Opposing Commanders című fejezetében hasonlítja össze Hannibalt és Flaminiust, és teszi érthetővé, hogy a pun vezér haditerve a cselvetésen, míg a rómaié a nyílt küzdelem vállalásán alapult. Ennek megfelelően, míg Hannibal a csata előtti éjszakát nyugodt várakozással töltötte, biztos lévén abban, hogy másnap a rómaiak bevonulnak az ő csapatai által bekerített tó menti völgybe, addig Flaminius közvetlenül a tó közelében vert esti tábort, készen arra, hogy a reggel beköszöntével utolérje a meggyőződése szerint Rómát fenyegető ellenséget.
A mindkét fél által várt reggel minden valószínűség szerint Kr. e. 217. június 21-én virradt fel. A Trasimenus-tó északi partján húzódó völgyet sűrű köd takarta. Ide nyomult be a rómaiak menetoszlopba fejlődött serege anélkül, hogy felderítették volna az előttük fekvő tájat. Amikor a rómaiak már mélyen a völgyben jártak, számukra teljesen váratlanul rájuk támadtak Hannibal katonái. A kialakult közelharcban 15 ezer római és maga Flaminius consul is életét vesztette.

romaikor_kep



A Trasimenus-tónál lezajlott ütközet tipikus példája a lesből történő támadás sikeres megvalósításának. Mint azt Fields is megállapítja, a lescsapda felállítójának két alapvető feladata a lesállás helyének és a lestámadás idejének pontos megtervezése. A lesből való rajtaütés konkrét célpontjának kiválasztásánál olyan helyet kell kiszemelni, ahol az ellenség várhatóan felvonul, szűk területen összezsúfolódik, de mégis elegendő a tér ahhoz, hogy a lesből támadók érvényre juttathassák morális és anyagi fölényüket. A lesből támadók ennek közelében tudjanak az ellenség elől rejtve felkészülni úgy, hogy miközben őket nem látják, ők maguk jól megfigyelhessék ellenfeleik mozgását.
Az is nagyon fontos, hogy a lesállás helyéről gyorsan elérhessék a rajtaütés színterét, és a megtámadottak elől lezárják a menekülés útját. Magát a lestámadást akkor kell végrehajtani, amikor azt a gyanútlan ellenség legkevésbé várja, és a támadás leendő áldozatai már a rajtaütésre kiszemelt területen vannak. Nyilvánvaló, hogy a gondos felderítést mellőző rómaiakkal ellentétben Hannibal aprólékosan felmérte a terepet, és a természetföldrajzi viszonyok alapos ismeretében tervezte meg támadását.

Az ütközet lefolyása ezen elvek alapján zajlott. Hannibál a lestámadást egy sík területen hajtotta végre. Ezt a Malpasso-medencével azonosítják, amely a modern Borghetto falu és a Perugia tartományban fekvő Tuoro sul Trasimeno városa között húzódik. Itt, szemben a tóval a magaslatok félköre egy természetes amfiteátrumot formázott, és a hely természeti adottságai ideális terepet biztosítottak az akció végrehajtásához. A karthágói vezér afrikai és ibériai veteránokat helyezett el a hegynyúlványon, ahol ma Tuoro sul Trasimeno települése fekszik. Ők zárták el a rajtaütés helyének keleti kijáratát. A medence nyugati bejárata közelében ibériai és numida lovasok helyezkedtek el, készen arra, hogy mihelyt a rómaiak ott átvonultak, lezárják azt.
A medencét félkör alakban övező erdős magaslatokon könnyűfegyverzetűek, gyalogos és lovas kelták rejtőztek el, várva a támadásra felszólító parancsot. Ez akkor következett be, amikor a római élcsapatok rátámadtak a Tuoro hegynyúlványt megszállva tartó afrikai és ibériai veteránokra, és a legionáriusok zöme az említett Malpasso-medencében zsúfolódott össze. A csapda bezárult. Az a hadvezér győzött, aki komolyan vette a gondos felderítő tevékenység révén nyert információkat, és azokat eredményesen hasznosította a tervezésben és a harcban.

Az aktív felderítésnek nagy szerep jutott a Kr. e. 216 során Cannaenál lezajlott nevezetes ütközet előkészítésében és megvívásában is, amint azt könyvében Gregory Daly hangsúlyozza. A történetíró Livius kiemelte, hogy a római consulok, Caius Terentius Varro és Lucius Aemilius Paullus az utak megfelelő felderítése után követték Hannibalt Cannaehoz. Vagyis míg korábban Flaminius felderítés nélkül sétált be a trasimenusi kelepcébe, addig a Kr. e. 216. év római hadvezérei már nem követtek el hasonló hibát. Polübiosztól azt is megtudhatjuk, hogy a rómaiak az ellenségtől körülbelül 5 mérföldnyi távolságban ütöttek tábort. Ez az információ számunkra azért fontos, mert beláthatjuk, ebben a helyzetben mindkét fél jól megfigyelhette a másikat. Figyelemmel követhették a másik oldal csapatainak mozgását, és képet nyerhettek azok harcképességéről. Az ütközet kimenetele azt igazolja, hogy a tapasztalatokat Hannibal hasznosította jobban.
A pun vezér ezúttal is érzékenyen reagált a természeti viszonyokra. Megfigyelte, hogy a leendő csatahelyszínen erős szél fúj kelet felől, ezért csapatait utóbb úgy sorakoztatta csatára, hogy a szél a rómaiak szemébe fújjon. Ráadásul, miután felderítői arról is értesítették, hogy a harctér talaja száraz és homokos, Zónarasz szerint felásatta a földet, hogy a szél minél több homokot szórjon az ellenség szemébe.

Legértékesebbeknek azonban azok az értesülései bizonyultak, amelyek a Cannaenál állomásozó római sereg összetételére vonatkoztak. Lehetséges, hogy hírforrásai között volt az a karthágói kém, aki két éven át tevékenykedett Rómában, és éppen a cannaei ütközet előtt lepleződött le. Büntetése rettenetes volt. Levágott kézzel küldték vissza hazájába. Az biztos, hogy a Cannaenál letáborozott rómaiak közelsége is segítette Hannibalt az ellenség erejének felmérésében, és volt még egy körülmény, amit ez a ravasz hadvezér ellenfeleinél jobban ki tudott használni.
Kelták szolgáltak mindkét hadban, és ez lehetővé tette, hogy az oldalán harcoló kelta katonák viszonylag könnyen elvegyüljenek az ellenség soraiban. Ők aztán megbízható felderítési adatokkal gazdagíthatták a rómaiakról kialakított képét. Livius szerint még azt is tudta, hogy Terentius Varro és Aemilius Paullus seregének majdnem kétharmadát újoncok közül toborozták.

A felderítés és hírszerzés által birtokába jutott aktuális tudás segítségével és támaszkodva a korábbi csaták során szerzett tapasztalatokra Hannibal sikerrel kecsegtető haditervet dolgozott ki. Követendő taktikáját ugyanis a római harcrend ismeretére alapozta. Ennek sémája adott volt: A centrumban helyezkedett el a nehézgyalogság, a két szárnyon a lovasság, a frontvonal előtt pedig a könnyűgyalogság.
A nehézgyalogság nagy létszámbeli fölényben volt a karthágóiakkal szemben (körülbelül 60 ezer az afrikaiakból, ibériaiakból és keltákból verbuvált 40 ezer ellen), és logikusan azt a feladatot szánták nekik, hogy áttörjék a punok nehézgyalogos vonalát. Csakhogy ennek a felállásnak akadt két gyenge pontja, ami a pun vezér előtt sem volt titok: Az egyik abból adódott, hogy a római oldalon küzdő polgári és szövetséges lovasság lényegesen kisebb harci erőt képviselt ellenfelénél (körülbelül 5 ezren a kétszeres fölényben lévő ibériai, kelta és numida lovassággal szemben).
A másik gyengeség a római nehézgyalogság összetételéből fakadt. Amint az a hagyományokból következett, annak közepét a korábbi évek során már harci tapasztalatokat szerzett négy legióval töltötték fel. Ezeket az előző év egyik consulja, Cnaeus Servilius Geminus és a korábban Fabius Maximus dictator helyetteseként működő (magister equitum) Marcus Minucius Rufus vezette. Ugyanakkor a két szélén az az évi consulok, Lucius Aemilius Paullus és Caius Terentius Varro újonc legiói sorakoztak. A római harcrend tehát gyengébb lovas erői és tapasztalatlan nehézgyalogos legiói miatt a szárnyakon volt elsősorban sebezhető. Ezt használta ki Hannibal.

A pun fővezér az ellenfél erejének és gyengeségének ismeretében tervezte meg csapatai mozgását. Taktikájának lényege az volt, hogy a rómaiakat leggyengébb pontjaikon, a szárnyakon támadja meg, míg a centrumban a végsőkig leszűkíti a római főerők mozgásterét. Így akarta kisebb létszámú hadseregközepével kelepcébe csalni a római nehézgyalogságot, és saját legütőképesebb gyalogos csapataival, valamint fölényben lévő lovasságával a szárnyakon lecsapva, kétoldali bekerítéssel megsemmisíteni az ellenséget. Elgondolása hasonlított a marathóni csatában győztes Miltiadészéhez, de míg athéni elődje kizárólag gyalogosokat vetett be a perzsák ellen, addig ő gyalogos-lovas kombinált manővert kívánt alkalmazni.

romaikor_kep



Kr. e. 216. augusztus 2-án Hannibal ezt az elképzelést ültette át a gyakorlatba, amikor Cannaenál csatára sorakoztatta hadinépét. Balszárnyára 6 ezer, jobbszárnyára 3-4 ezer lovast vezényelt, mint említettük, összességében körülbelül a kétszeresét annak, ami az ellenség rendelkezésére állt.
Középen felállított nehézgyalogsága számbeli hátrányát sajátos formációval szándékozta úgy kiegyenlíteni, hogy ez a formáció lehetővé tegye a védekezésből támadásba történő átmenetet, mégpedig a rómaiak gyengébb szárnyaira mért csapással. Ez konkrétan úgy zajlott le, hogy kelta és ibériai nehézgyalogosokból előre domborodó félhold alakzatot formált, és annak két szélén afrikai nehézgyalogos veteránokat csoportosított.

Mindennek az volt az értelme, hogy a kelta és ibériai harcosok alkotta félhold lelassítsa a római túlerő támadását a centrumban, és amikor az előrehalad, és már-már áttöréssel fenyegeti a fokozatosan behorpadó félholdat, akkor lendüljön támadásba a szárnyakon addig passzívan várakozó afrikai gyalogság. Így is történt aztán a kibontakozó ütközetben.

A római gyalogság középen lassan hátra nyomta a fegyelmezetten hátráló pun arcvonalat, viszont a két szárnyon, nem tudván elhárítani a kellő időben oldalról jövő támadást, kétoldali bekerítésbe került. Az újonc legiók katonáinak nagy tömege a jobbról és balról lendületesen rohamozó afrikaiak elől a római centrum irányába menekült, ahol az összezsúfolódott tömeg egyre nehezebben tudta kivédeni a több irányból érkező csapásokat. Mindezt betetőzte az ellenséget megfutamító hannibali lovasság megjelenése a római gyalogság hátában, ami beteljesítette a rómaiak végzetét.

Daly és mások kiemelik, hogy a pun taktika sikeres kivitelezésében sarokkő volt annak megfigyelése, melyik az az időpont, amikor a túlságosan előretört legionáriusok átszakíthatják a karthágói arcvonalat. Hiszen egyrészt ennek megakadályozása, másrészt a zsákszerűen beöblösödő pun vonal közepén harcoló rómaiak elleni kétoldali támadás elkezdése precíz időpont-meghatározást kívánt. Hannibal és öccse, Magón éppen ezért tartózkodtak a karthágói centrum közelében. És noha valószínűleg nem vettek részt a közelharcban, jelenlétük egyrészt bátorítást adott katonáiknak, másrészt garantálta, hogy az ellentámadásra a megfelelő pillanatban adjanak parancsot.

A thermopülai, a trasimenusi és a cannaei ütközetek fényes bizonyítékai annak, hogy az a hadvezér, aki megbízható információkkal rendelkezik akár árulás, akár gondos felderítő tevékenység révén az ellenségről, döntő előnyhöz jut azzal szemben. Cannae pedig arra is példa, hogy optimális esetben a hadvezér személyesen figyeli meg a harctéri eseményeket, és így közvetlen információk alapján hozza meg végső elhatározását.


Kertész István