logo

XXXI Martius AD

Következtetések (Légiók és bürökraták)

A szakirodalmi feldolgozások sem tudják pontosan meghatározni, hogy az újoncállítás rendszerén belül mikor került előtérbe az újoncváltság a tényleges újoncszolgáltatással szemben, mikortól szolgált a kötelezettség egyértelműen hadgazdasági és nem hadkiegészítési célokat. Bár Valens 375-ös rendelete, álláspontunk szerint, egyértelmű elmozdulás az előbbi irányba, a következő évtizedekben még rendszeresen rendeltek el létszámfeltöltési célú újoncozást. A folyamat csak lustinianus korára, a Codex lustinianus rendeleteiben válik egyértelművé.
A Codex Theodosianus vonatkozó constitutiói még lehetővé teszik az adófizető colonusok besorozását, megoldásokat keresnek a kieső adózók pótlására. A Codex Iustinianus vonatkozó rendelete (C. 12, 43, 1) már egyértelműen tiltja az adólajstromba vett személy (censibus obnoxius) belépését, egy másik constitutio pedig külön is nevesíti a colonusokat azzal, hogy őket „akkor sem lehet a hadseregbe behívni, ha önként ajánlkoznak, és kötelezni sem lehet őket a belépésre” („aut ultro se offerentes ad militiam suscipiantur armatam aut cogantur inviti”). A colonusok csoportjának hadseregtől való elválasztása, kiegészülve a rabszolgákra vonatkozó késő császárkori tilalmak továbbélésével, az újoncállítás tényleges (corpora) teljesítésének legfontosabb forrásait zárták el.

A hadgazdasági és hadkiegészítési érdekek közötti ingadozás az előbbiek javára dőlt el. A tényleges újoncozás, mint említettük, nem szűnt meg, de az 5. században már inkább kivételes. A Rajna-vonal összeomlását kísérő mozgósítást, majd a vandál-hun veszély idején foganatosított intézkedéseket 440 után a szakirodalom nemcsak elkésettnek minősíti, hanem naivnak is, mivel a végveszély állapotában, az anyagi források menthetetlen beszűkülése közepette tesznek kísérletet egy új, római, a gyakorlott barbár seregekkel konkurálni képes hadsereg megteremtésére.
Tekintetbe véve, hogy a barbár közösségek emberanyaga képezte a jó minőségű katonaságot, továbbá a katonai akciók döntő súlypontját már régóta a barbár hadseregek hordozták, az említettek haderőbe építése jelenthette a hadsereg-kiegészítés legcélszerűbb lehetőségét. Mindezt technikailag az egyéni vagy csoportos zsoldostoborzás, illetve az örökletes szolgálati kötelezettség formájában lehetett megvalósítani.

A hadsereg „barbarizálódásának” eltérő módszerei és kimenetele, továbbá ennek hatása a Nyugatrómai Császárság bukására tudományosan közismert. A keletrómai államban lezajlott intézkedések a 443-as hadseregreform, továbbá a barbár foederati beépítése a birodalom politikai rendszerébe és hadszervezetébe 479-ben sikeresebbnek bizonyultak. A szétesett nyugati birodalom féllel szemben lehetőség kínálkozott egy „saját” ha nem is római, de birodalmi hadsereg létrehozására, amely a megfelelő anyagi háttér és emberállomány szerencsés ötvözésével, lustinianus korára ismét képes volt katonailag aktív szerepet játszani a mediterrán térségben.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából