logo

XXIX Martius AD

A reformkísérlet értékelése

A vonatkozó szakirodalom nem alkot túl elismerő véleményt az elemzett rendeletről. Várady szerint „a Valens-féle rendelet aligha lehetett maradandó hatású”, a még szigorúbban nyilatkozó Sander értékelésében a törvény és az abban megfogalmazódó rendszer értelmetlen és felesleges.
A kritikus értékelés rámuta arra, hogy a vonatkozó császári rendeletek, 375 után is biztosítottak mentességeket az újoncállítással összefüggő terhek alól, vagyis a császári constitutio önmagában a prototypia kifejezés megszüntetésével és az ahhoz kapcsolódó mentességek ilyen formában foganatosított eltörlésével nem tudta hosszabb távra felszámolni az engedményadományozások gyakorlatát.

Ugyancsak jogosan megfogalmazódó kritika, hogy az újoncállítás közösségben tel-jesítése szinte kizárólag a városokhoz, illetve az azok elöljáróihoz (decuriones, curiales) tartozó földeket érintette. A szenátorok földjei eleve megkülönböztetett módon voltak kezelve, a protostasia kötelezettségével összefüggésben pedig külön rendelet (CTh. 11, 23, 1 [361]) írta elő, hogy a szenátori földeket nem lehet más földekkel összekapcsolni, és egy capitulum-consortiumba vonni („nec cuiusquam alterius iuga aut capita senatorum censibus adgregentur”).
A szenátorok és a honorariusok egyébként is elegendő nagyságú földterülettel rendelkeztek ahhoz, hogy önállóan is katonát állítsanak (vagy az „egész katona” utáni újoncváltságot megfizessék), nem volt szükségük arra, hogy másokkal (értelemszerűen: más szenátorokkal) consortiumba tömörüljenek. Itt kell utalnunk arra, hogy a szenátorok rendszeresen megkapták az újoncállítás pénzbeli megváltásának lehetőségét, vagyis a földbirtokosoknak ez a csoportja eleve pénzfizetéssel teljesítette az említett kötelezettséget.

A rendeletet mint egy „fiktív” helyzet szabályozását tartalmazó jogszabált bíráló véleményekkel szemben ugyanakkor rá kell mutatnunk, hogy bizonyos értelemben az újoncozás egész rendszere „fikciókra” épült. A protostasia kötelezettsége, mint hadkötelezettség, illetve az azt kiváltó évenkénti helyettesállítás éppúgy eltávolodott eredeti tartalmától, mint a capitulumok utáni újoncállítás.
Karayannopulos kimutatása szerint ha minden évben minden capitulum után szolgáltattak volna egy rekrutát, az birodalmi szinten cca. 150 ezer embert jelentett volna (lustinianus korának teljes keletrómai hadserege!). Sander is utal tanulmányában arra, hogy a capitulumok mögött álló colonus-családok „fizikailag” sem lettek volna képesek évente megfelelő állapotú felserdült fiúgyermeket kiállítani.
A többé-kevésbé folyamatos újoncozásra legfeljebb azokban a barbár közösségek által benépesített tartományokban lehetett esély, ahol a népesség teljes férfi lakossága hagyományosan katonáskodott, vagyis a szükséges harckészség és harcképesség is biztosított volt. A birodalom belső területeire telepített, különböző jogi és szervezeti formában integrált közösségek (laeti, dedititii, foederati, gentes) azonban nem tagozódtak be a városokra épülő közigazgatási rendszerbe, kívül álltak a városok igazgatási territóriumain.

A formailag újoncállításra kötelezett földtulajdonosok túlnyomó többsége még ha a megközelítés kissé leegyszerűsítő is egyszerű adófizetésként teljesítette ezt a közterhet, ez az adójelleg pedig Valens rendeletét követően, pontosabban a capitatio szerinti fizetésre vonatkozó szabály nyomán egyértelművé vált. A capitatio alapján megállapított újoncváltság egyrészt megszüntette a földek után járó mentességek szerinti kedvezményeket, másrészt lehetővé tette, hogy valamennyi capitulum-tag egyenlő részt vállaljon a teher megfizetéséből (szemben a személyes újoncállítással, ahol értelemszerűen csak egy személy teljesített), harmadrészt rendes, éves adóvá tette a szolgáltatást, míg a tényleges újoncállítás átkerült a rendkívüli kötelezettségek (extraordianaria munera) körébe.

A prototypia addigi gyakorlata lehetőséget adott a kötelezetteknek, hogy az újoncváltság megfizetése helyett „beszerzett újoncokkal” teljesítsenek, kikerüljék az adófizetést. A prototypia rendszerét elsősorban azért kellett „ab imis radicibus”felszámolni, mert az egyik legfontosabb, pénzben fizetett adóból származó állami bevételt csökkentette. Az adózókat ért méltánytalanságok csak az említés szintjén játszhattak fontos szerepet.
Az új rendszerben a temonarius feladata is megváltozott. Ahogyan a rendelet 2. szakaszából világosan kiderül, a prototypia „újoncbeszerzője” ezentúl az újoncváltság, a temo adójának beszedője lett, illetve az azért anyagilag is felelős capitulum-tag. Az „újoncot állító” socius személyének kötelező váltogatása valójában a temo adóját beszedő tag személyének előírt cserélését jelentette, az anyagilag felelősséggel tartozó tag inkább gyakorlatias, mint méltányossági célú váltogatását.

A rendelet mindazonáltal, álláspontunk szerint, tartalmazott új és maradandó elemeket. Érdemei közül elsősorban azt tartjuk fontosnak kiemelni, hogy a formaságoktól terhelt újoncállítás rendszerét átvezette a gyakorlatban is megfelelően érvényesülő adófizetés körébe.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából