logo

XXIX Martius AD

Az origo jelentősége a munera civilia rendszerében

A principátus korát jellemző korlátozott, részben magánjellegű közfeladat-finanszírozás meghatározó szereplőiként tevékenykedő városi tanácstagok (decuriones) méltóságukhoz (honor) kapcsolódóan, magánvagyonukból finanszírozták a hivatalukhoz kapcsolódó közfeladatokat.

A 4. századtól egyre inkább, majd kizárólagosan curialisnak nevezett tisztviselők úgy lettek bevonva a késő római igazgatásfinanszírozás rendszerébe, hogy az önkéntes feladatvállalást jelentő méltóságviselés és közfeladat-ellátás kötelezően ellátott és finanszírozott közteherré vált. A városi tanácstag a késő császárkorra már elsősorban nem előjogként, hanem közteherként viselte tisztségét.

A tisztviselés méltósága (honor) és az ahhoz kapcsolódó előnyökhöz képest meg-határozóbbá váltak az azzal járó közkötelezettségek (munera) jelentette terhek (onera) és az azért való anyagi felelősség. Az igazgatásfinanszírozás új rendszerében a birodalmi kormányzat a principátus magánjellegű közfeladat-finanszírozásának gyakorlatát folytatva, de annál sokkal kiterjedtebb és fokozottabb módon a helyi szintű állami igazgatás közfeladatainak jelentős részét a városi tanácstagokra hárította. A városi tanácstagok a városukhoz tartozó területek igazgatásfinanszírozással összefüggő feladatait is ellátták, és azért anyagilag is felelősséget vállaltak.
Azzal, hogy a feladatot ellátó személy vagyonát határozták meg a kötelezettséget fedező vagyoni biztosítékként, a curialisok jövedelme és vagyona teljes egészében az igazgatásfinanszírozási rendszer „államosított” részévé vált, és a késő császárkor alig egy évszázada alatt az „állam áldozataivá”, bizonyos értelemben „nem teljes jogú polgárokká” tette a korábban még nagyra értékelt és erősen ambicionált társadalmi csoportot.

A közkötelezettségek teljesítésének természetszerű helyben teljesítésének igénye mellett a curialisi „kényszerméltóság” tömegesen elhagyása is arra késztette a császári kormányzatot, hogy a „közteherviselési illetőségként” (origo) meghatározott városukhoz és tanácsukhoz (curiájukhoz) kössék az érintetteket. A curialisok origo-elhagyási tilalmának ismétlődő kimondása, továbbá a tilalom szankcionálása a 4. századra a császári jogalkotás állandó „témájává” válik.
A decurio-curialis réteg társadalmi helyzetét leginkább meghatározó körülmény, a városi tanácstagok „helyhez kötése” visszavezethető a késő római igazgatásfinanszírozás közvetlen jellegére, és az annak keretében előírt közfeladatok (munera civilia) helyhez kötésére. A munera civilia fogalma alá sorolt közfeladatokat a származási helyként megállapított város, az ún. origo határozta meg.

A városi polgár (municeps) jogállás és az ahhoz kötődő közfeladatok (munera) fogalmi összekapcsolódását jelző forráshely (Ulp. Dig. 50, 1, 1, 1) szerint: „Tulajdonképpeni értelemben municepseknek nevezzük azokat, akik részt vállalnak a közfeladatokban (muneris particeps), mivel azért fogadtuk be őket a polgárok közé, hogy velünk együtt lássák el a közfeladatokat... .”
Ebben a megközelítésben a városi polgárok (municipes) elsősorban közfeladatokban részt vállaló személyek (muneris participes), mivel éppen azért lettek város közösségébe befogadott (recepti) személyekké, hogy a közfeladatoknak (munera) tegyenek eleget.

A municeps jogállását megalapozó három lehetséges körülmény az (apának megfelelő) születés, a felszabadítás és az örökbefogadás valamelyike ennek megfelelően kijelölte az adott személy közteherviselési illetőségét, az ún. origóját is, megmutatva, hogy a municepsnek hol pontosabban (mivel a munus városhoz kötődött): melyik város igazgatásának (ordójának, curiájának) keretében kell közfeladatait ellátnia.

Az origót tehát döntően nem a tényleges élethelyzetből (születési hely, lakóhely), hanem a magánszemély családi állapotából, származásából vezették le, mivel döntően az atya, ritkább esetben az atya helyén állók (felszabadító, örökbefogadó, kivételesen: az anyja) származási helyét (pontosabban: origóját) követték a municeps és muneris particeps minőségében. Az origót, mint családi kapcsolaton alapuló kötöttséget el kell határolnunk a lakóhelytől (domicilium), különösen, hogy ez utóbbi fogalmilag nem állt összefüggésben sem a municeps jogállással, sem a közfeladatok teljesítésének kötelességével (muneris particeps).
Utóbbihoz úgy kapcsolódhatott, hogy a városban lakóhellyel (domicilum) rendelkező, de origóját máshol tudó lakos (incola) kötelezhető volt a lakóhelye szerinti város közterheinek teljesítésére (is) ami természetesen nem érintette az origo szerinti városhoz kacsolódó közfeladatokat (ugyanakkor a domiciliuma szerinti városban tisztséget nem viselhetett, így a honor és a munus ebben az esetben nem kapcsolódhatott össze).

Az adott városhoz kötődő közfeladatra kötelezett személyek körén belül ennek meg-felelően megkülönböztethetjük a municepset, aki origója alapján kötődik a városhoz, és ennek alapján látja el a városhoz kötődő közfeladatit, továbbá az incolát, aki az adott város lakosaként kötelezhető a városhoz kötődő közfeladatok teljesítésére, de origóval máshol rendelkezett. Lényeges különbség, hogy az origo alapján meghatározott muneris particeps jogállás élethosszig tart, míg a lakóhely alapján, incolaként ellátandó közteher a lakóhely megváltoztatásával megszüntethető.

A városi lakost az origo szerinti városhoz kötötten kötelezték közfeladatainak ellátására, az origónak megfelelő város lett az ő közfeladat-teljesítési helye, a források rendszeres szóhasználatával: „hazája” (patria). A patria (origo) és az azzal összefüggő közterhek tartalmi összekapcsolását tartalmazza az Ulp. Dig. D. 50, 2, 1 alatt felvett (Severus-korból származó) forráshely:

Decuriones, quos sedibus civitatis, ad quam pertinent, relictis in alia loca transmigrasse probabitur, praeses provinciae in patrium solum revocare et muneribus congruentibus fungi curet.

A forrás szerint a tartományi kormányzó (praeses provinciae) feladata a város kormányzatából („sedibus civitatis”) más helyekre eltávozni igyekvő decuriókat visszahívni illetőségi helyükre („in patrium solum revocare”), és azokat a megfelelő közteherhekre rászorítani („muneribus congruentibus fungi”).

A közfeladatok csoportosítását tárgyaló források szerint a munera civilia elsődleges felosztása a feladat ellátásának jellege szerint alakul. A Herm. Dig. 50, 4, 1, pr. ennek megfelelően különbözteti meg a vagyoni és személyes jellegű közfeladatokat („Munerum civilium quaedam sunt patrimonii, alia personarum”). Személyes közfeladat (munus personale) „általában” (generaliter) az, „amelyet testünk munkájával, elménk megfeszíté-sével és odafigyeléssel rendszeresen végzünk” („quod corporibus labore cum sollicitudine animi ac vigilantia sollemniter extitit” Herm. Dig. 50, 4, 1, 3). Vagyoni közfeladat (munus patrimonii) ezzel szemben, „ami leginkább anyagi hozzájárulást kíván” („in quo sumptus maxime postulatur”Herm. Dig. 50, 4, 1, 3).

A hivatkozott forráshely a munus personale és munus patrimonii legfontosabb fogalmi elemeit emeli ki (egy fogalmilag zárt definíció megadása helyett), majd a munusok két csoportjába tartozó kiemelt közfeladatok felsorolásával fejezi ki a két kategória különbségét. Hasonló megkülönböztetést tesz a Paul. Dig. 50, 4, 6, 3 is („Sciendum est quaedam esse munera aut personae aut patrimoniorum”).
A harmadik forráshelyként kiemelendő Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 1 már megjelöli a két kategória közötti legfontosabb elhatárolási ismérvet, amikor a személyes közfeladatok (personalia) vonatkozásában úgy fogalmaz, hogy azok „szellemi figyelemmel, fizikai munkával viselője bármiféle vagyoni kiadása nélkül teljesíthetők” („Personalia sunt, quae animi provisione et corporalis laboris intentione sine aliquo gerentis detrimento perpetrantur”).

A vagyoni hozzájárulás, mint egyértelmű megkülönböztetési szempont érvényesül az egyes közfeladatok felsorolásakor és besorolásakor is. A személyes közfeladatok egy részének részletezésénél külön is kiemelésre kerül, hogy az adott munus akkor minősül személyes jellegűnek, amennyiben a feladat költségeit közpénzből biztosítják, illetve megtérítik. A gabona és az olaj vásárlásának intézése és a közfürdő fűtése pl. személyes közfeladat, ha erre a célra a város jövedelmeiből szolgáltatnak pénzt az ügyet intéző curator számára (Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 5).
Személyes közfeladatot látnak el a szentélyek őrei, irattárosok, könyvelők, levéltárosok stb., feltéve, hogy a munkálatok elvégzését közpénzzel fizetik ki (Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 10). Ebbe a körbe tartoznak továbbá „azok, akiket az utak karbantartására szoktak választani, amennyiben nem saját vagyonukból áldoznak erre a közfeladatra...” (Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 7).
A „teve-állítás” közfeladata (camelasia) is azért személyes jellegű közfeladat, mert amikor a kötelezettek elszámolják a tevék és takarmány költségeit egy meghatározott összeget kell adni a közteherre felhívottak számára, hogy azok „csak testük szolgálatára legyenek kötelezve” (Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 11). Hasonlóképpen ide sorolandóak a császári udvarba küldött követek (legati), mivel a követség idejére követi költségnek (legativum) nevezett útiköltséget (viaticum) kapnak a várostól (Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 12).
A munera civilia másik csoportját alkotó esetkör meghatározása szerint: „Vagyoni közfeladatok azok, melyek költségeit a feladatot teljesítő viseli.” („Patrimoniorum sunt munera, quae sumptibus patrimonii et damnis administrantis expediuntur."Arc. Char. Dig. 50, 4, 18, 18).

A vagyoni közfeladatok körén belül tesz lényeges különbségtételt a Paul. Dig. 50, 4, 6, 5, amikor úgy disztingvál, hogy „.a vagyonra kiszabott közfeladatok is kettősek: ugyanis egy részüket a (föld)birtokosokra szabják ki, akár municepsek, akár nem, más részüket viszont csak a municepsekre vagy az incolákra. A földekkel vagy épületekkel kapcsolatos adókat (intributiones) birtokosaikra szabják ki, a vagyoni jellegű közfeladatokat viszont másokra nem, csak municepsekre és incolákra.”

A szöveg értelmében a vagyonra kivetett munusokon („munera, quae patrimoniis indicuntur") belül is megkülönböztették a birtokosok szerint kivetett kötelezettségeket („quae... possessoribus iniunguntur") a munera patrimoniorum körétől. A birtokra vagy vagyonra kivetett közfeladatok tehát nem azonosak a munera patrimoniorum körével, másrészt nem a polgári municeps státuszhoz, hanem az adott földbirtok tulajdonjogához kötődnek. Mindebből az is következik, hogy a munera patrimoniorum a munera civilia körébe tartozik, mivel azokat csak municepsekre (vagy közfeladat-ellátás tekintetében municepsnek minősülő incolára) lehet kivetni, míg a birtokosok szerint kivetett kötelezettségeket azokra is, akik nem municepsek.

A késő római igazgatásfinanszírozás pragmatikus megoldásainak keretében kiemelendő, hogy a decurio-curialis réteg által ellátott munusok rendszere egyszerre szolgálta az igazgatás és az igazgatásfinanszírozás célját és érdekeit. A curialisi munusok vagyoni felelősséggel történő összekapcsolása a személyes feladatellátásnál is hangsúlyozottabban jelenik meg a vonatkozó forrásokban. Egyrészt az igazgatásfinanszírozás szempontjából legfontosabbnak tekinthető kötelezettségek vagyoni jellegű terheknek minősülnek, másrészt általános elvként érvényesül, hogy a közfeladattal terhelt személy „mulasztása” esetén annak vagyona szolgál a feladat ellátásának fedezetéül.
Csak példálózó jelleggel említjük Constantinus 329-ben kiadott rendeletét (CTh. 12, 1, 16), mely szerint, ha a duumviri tisztség ellátására kötelezett személy megszökik, vagyonát annak rendelkezésére fogják bocsátani, akit az ő helyén az adott időre a duumviri kötelezettségre meghívnak („qui praesenti tempore in locum eorum ad duumviratus munera vocabuntur”). A szökött személy emellett visszatérése esetén köteles további két év curialisi terheit is viselni.

Még szigorúbb szabályok vonatkoznak a tartósabb távolmaradásra. Egy 395-ös constitutio (CTh. 12, 1, 143) értelmében ha a városi tisztségre kötelezett öt éven belül nem tér vissza curiájába, vagyonát „a kötelezettségekre és terhekre” a curia rendelkezésére kell bocsátani („facultates eorum pro muneribus et oneribus curiae addici decernimus”). Különösen tanulságos a rendelet indokolása, miszerint a városi polgár (municeps) szabálytalan hivatalviseléssel (militiae ambitione) történő kitérése a közfeladatok ellátása alól már a városok kárára menő csalásnak minősül („Fraudem civium non ferendam in dispendium ire civitatum animadvertimus, cum municipes aut peregrinando munera civitatum aut militiae ambitione declinant").


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából