logo

XXIX Martius AD

Az indictio

A késő római adórendszer a principátus idején már létező intézményekből táplálkozott, azok rendeltetését és jelentőségét azonban olyan mértékben megváltoztatta és átszervezte, hogy a 3. század végétől egy érdemben és tartalmilag is teljesen új szisztéma intézményesült. A késő római államszervezés Diocletianus császár uralkodásához köthető reformja a Római Birodalom kormányzati rendszerének átalakítása mellett az igazgatásfinanszírozás alapjait, módszereit és formáit is döntően megváltoztatta. Az igazgatás csaknem valamennyi területét érintő államszervezeti intézkedések közül az igazgatásfinanszírozás, vagyis a fenntartás és működtetés rendszerének átszervezése terén eredményeztek a változtatások valóban radikális, meghatározó és maradandó újításokat.
Az új rendszerrel összefüggő átszervezés során a Severus-korban még a hadsereg élelmezését és ellátmányozását szolgáló lakossági terménybeszolgáltatás, az annona militaris rendkívüli és eseti jellegű kötelezettsége vált az igazgatásfinanszírozás legfőbb forrásává, az említett közterhet előíró császári adókivetés, az ún. indictio pedig az új igazgatásfinanszírozási rendszer (annona-munera rendszer) szervezési alapjává.
A terményben és raktározható termékekben beszolgáltatandó, agrárnépességre ki-vetett annona militaris összegszerűségét az öt-, később tizenöt évente esedékes adóügyi összeírások, indictiók alapján határozták meg. Az annona militaris kivetését és beszedését megszabó adóegységek és számítási módszerek határozták meg a többi, ugyancsak igazgatásfinanszírozási szükségletet szolgáló közterhet is.

Az indictio mint rendkívüli jellegű, majd rendes adókivetést tartalmazó császári utasítás, parancs az újjászervezett adóügyi igazgatás rendszerében utóbb már több jelentést is magában foglalt: Jelenthetett egy hosszabb távú, 15 éves indictiós időszakot, amelyet (az első ilyen indictio időpontjától, 312-től számítva) az időszámításban is figyelembe vettek. Az indictio ebben az értelemben az adókivetés és -beszedés alapjául szolgáló elszámolási egységek (jellemzően a földés személyi adóegységek: a iuga és a capita) meghatározását jelentette a soron következő időszakra. Ezen egységek és normák alapján történt a tényleges kivetés és beszedés a következő 15 évben.
Az indictio másodsorban az adott adózási évre (szeptember 1-én) meghirdetett adókivetést is jelenthette. A praefectus praetoriók (a birodalom négy praefecturájának kormányzói) minden év szeptember 21-én közölték a hozzájuk tartozó provinciák helytartóival az általános császári adómegállapítás (delegatio sacra) alapján rájuk eső adómennyiséget, akik ezt az adót felosztották tartományaikon belül. Az indictio napját követő negyedik hónapban kezdődött meg a tulajdonképpeni beszedés vagy behajtás (exactio). Az indictio mindezen túl (összefoglaló értelemben) jelenthette magát az adót, pontosabban a császári parancs (és a fentebb részletezett egyéb elismert lehetőségek) alapján beszedett adótételeket, szembe állítva a superindictumnak minősített, jogtalanul előírt közterhekkel.

A principátus korában alkalmazott „kettős természetű” közfeladat-finanszírozás az új rendszerben megszűnt, mivel a munera körében értelmezett közterhek is állami szinten szabályozott kötelező teherré váltak, „közjogi jelleget” öltve kikerültek a magánjellegű igazgatásfinanszírozás köréből. Az egyéges, közjogi alapú igazgatásfinanszírozás igazodott a dominátus új, uralkodói hatalmat intézményesítő igazgatási rendszeréhez. Az állam számára teljesítendő közterhek megállapítása uralkodói előjognak minősült, amely magában foglalta az adók összegének megjelölését és a felhasználás módjának meghatározását is.
Az adókivetésre vonatkozó uralkodói utasítás végrehajtásának felelősei a tartományi kormányzók voltak, de még ők sem rendelkeztek a végrehajtás körében önálló kompetenciával. Nem volt joguk a császár által előirányzott összegnél többet beszedni, és nem diszponálhattak önállóan, külön császári iránymutatás nélkül (sine sacra forma) a felhasználásra nem kerülő és megmaradt kincstári bevételek felett. Az előbbi szabályt legsúlyosabban megsértő önkényes pótbehajtás (superexactio) súlyos bűncselekménynek számított (superexactionis crimen). Az adókivetés elsőrendű formája az általános, éves császári adómegállapítás (delegatio sacra, theia diatyposis), ezt egészíthette ki más, adókivetésre vonatkozó császári parancs.

A 4. század végére már határozottan tiltották a praefectus praetoriók vagy más kormányzók által kiírt „pótkivetést” (superindictum), amely korábban lehetővé tette, hogy a tartományokban felmerülő „halaszthatatlan szükségletek” (inexcusabilis necessitas) fedezésére a császári delegatióból rájuk eső rendes kivetésen (indictio) túl, önhatalmúlag (arbitrio suo) további terheket szabjanak ki. A delegatiókban szereplő, vagyis a császár által kivetett, superindictumként megnevezett terheket is rendes adóként (velut canonem) kellett értelmezni és teljesíteni. A kötelezettségek sajátos típusa volt a császári parancs nélkül, egy adott területen „szokásos módon” teljesített szolgáltatások köre, amelynek az adott „rendes” jelleget, hogy „évente ismétlődő szokás szerint régóta teljesítik” („anniversaria consuetudine antiquitus postulantur”).

A császári adókivetésen alapuló, „általános és rendes” (canonica) adók, továbbá a területileg különböző, szokások alapján („consuetudine” ill. „ex more”) történő éves teljesítések együtt alkották a rendes kötelezettségeket, amelyeket megkülönböztettek a rendkívüli terhektől (extraordinaria onera/munera). Rendkívüli terheknek (extraordinaria onera/ munera) tekintették mindazokat a kötelezettségeket, amelyek nem tartoztak a császári adókivetésen alapuló (canonica) és a helyi szokások alapján kivetett, rendszeresen (sollemniter) teljesített szolgáltatások körébe, továbbá az ugyancsak éves rendszerességgel ellátott közkötelezettségek, munusok közé. Teljesítésük nem rendszeresen, éves ismétlődéssel történt, hanem rendkívüli jelleggel és szükség szerint.
A kötelezettség „rendszertelen” jellegét emeli ki a Codex Theodosianus vonatkozó rendelete is, amikor rögzíti, hogy „nem lehet rendkívüli [teherként] értelmezni azt, amit a szolgálatkész lakosoknak rendszeresen kell teljesíteniük” („nec esse extraordinaria nec vocari, quae sollemniter a provincialibus devotissimis conferenda sunt”).

A rendkívüli terhek adózók közötti felosztását Constantinus a kormányzók közvetlen hatáskörébe utalta. Az erre vonatkozó rendelkezés értelmében a helytartóknak saját kezű-leg (manu propria) kellett a császári adókivetésben meghatározott nevek mellé feltüntetni a személyre szabott kötelezettséget.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából