logo

XXIX Martius AD

A késő római adórendszer összetettsége

A késő római adórendszer árnyaltságát és összetettségét már a kérdéskört feldolgozó legkorábbi munkák is hangsúlyozzák. A feldolgozás nehézségét és a közös álláspontok kialakítását több, napjainkig nem tisztázott kérdés is nehezíti. A rendszer alapelemeinek megismerését elsődlegesen szolgáló római jogi források fogalomhasználata nem egységes és még kevésbé következetes. A témával foglalkozó elemzések első megközelítésben arra tesznek kísérletet, hogy a késő római adóügyi alapfogalmak, mint a „kataszter”, „földadóegység” (iugatio, capitatio), „fejadóegyég” (caput) stb. pontos tartalmát megvilágítsák és kimutassák a rendszerszerűen vagy birodalom szinten egységesnek tekinthető szabályokat. Mindez azonban csak részben tehető meg, mivel a rendelkezésünkre álló forrásokból nem rajzolódik ki egy egyértelmű és következetesen alkalmazott fogalomés szabályrendszer.
A fogalomhasználat és terminológia egységének hiányára és a rendszerező elemzés ebből eredő nehézségeire mutat rá Dazert az adóügyi igazgatással összefüggő császári rendeleteket feldolgozó munkájában. A témát feltáró szakirodalom sok tekintetben még mindig küzd a Bott csaknem százéves tanulmányában már hangsúlyozott problémákkal. A források szűkössége és az elméletalkotás ebből fakadó nehézsége miatt az új adórendszer meghatározó intézményei különösen a „fejadó” (capitatio és caput) egyes elemei továbbra is „igencsak homályosak” („sehr in Dunklen liegen”). Hasonló tartalommal nyilatkozik Karayannopulos és Goffart az új szisztéma egyik meghatározó jellemzőjéről, a „földadó” (iugatio) és a személyes adófizetést megalapozó capitatio egymást kiegészítő rendszeréről.

Az egységes értelmezés további nehézségét jelenti, hogy az alapvetően általános szabályokra épülő diocletianusi rendszerben is voltak egyes régiókat, tartományokat érintő eltérések, területi sajátosságok, amelyek a túlzott általánosítások megtételében intenek óvatosságra. Itt utalhatunk pl. az egyiptomi területek adóösszeírásának specifikus jellegére, az adórendszerbe bevont Italia eltérő megítélésére, vagy az egyes területek „fejadó” (capitatio) alóli mentességére. Várady ugyanakkor kritikusan jegyzi meg a capitatio-iugatio rendszer elemzésére vállalkozó, múlt század közepén keletkezett munkák vonatkozásában, hogy azok túlságosan is elismerik a rendszer regionális töredezettségét, nem törekednek az egységes elvek kimutatására, mivel „nyíltan vagy hallgatólagosan tudomásul veszik az alapelv megfejthetetlenségét”.

A késő római adórendszert vizsgáló szerzők arra is rámutatnak, hogy nem állnak rendelkezésre a teljes körű feldolgozáshoz szükséges források, különösen hiányoznak azok a dokumentumok, amelyek megfelelő hitelességgel tudósítanak a rendszer közvetlen működéséről és „hétköznapi” gyakorlatáról.
A források szűkösségét és az elméletalkotás ebből fakadó nehézségét az újabb szakirodalom is megállapítja. Az elemzés nehézsége már a rendszer két alapeleme: a „földdel összefüggő adókötelezettség” (iugatio) és a „személyhez kötött adókötelezettség” (capitatio) vonatkozásában is megmutatkozik. A forrásokban szereplő alapfogalmak jelentéstartalmának rétegződése és árnyaltsága különös hangsúlyt nyer a személyes jellegű adófizetési képességet meghatározó capitatio és a személyes adófizetési kötelezettséget kifejező caput vonatkozásában.

A késő római adórendszer nemcsak az igazgatásfinanszírozás megalapozása miatt bír kiemelkedő fontossággal, de a római gazdaság és társadalom alapviszonyait is döntően meghatározta. A római társadalomtörténet szempontjából különös jelentőségű colonatus kialakulása és az egész birodalmi igazgatás számára végzetesnek bizonyuló patrocinium-rendszer létrejötte is több vonatkozásban visszavezethető a késő római adórendszer sajátosságaira.
Az igazgatásfinanszírozás bevételi alapjául szolgáló „agráradók” az új rendszerben elsősorban nem a kormányzás kiadásainak fedezésére előírt újra elosztott bevételekként, sokkal inkább az adózó lakóhelyének megfeleltetett igazgatási egység és feladat közvetlen finanszírozásának forrásaiként funkcionáltak. A „polgári közkötelezettségek” (civilia munera) rendszeréhez hasonlóan az annona militaris terménybeli beszolgáltatása is egy meghatározott közfeladatnak megfeleltetett és helyhez kötött közteherré vált, amelyet csak az adóügyi illetőség szerinti helyen és módon lehetett személyesen teljesíteni.

A „mezőgazdasági fejadóként” intézményesülő caput fizetési kötelezettsége az adóalanyt közteherviselési illetőségéhez (origo) kötő terhet jelentett, hasonlóan a városi tanácstagok számára előírt civilia munera polgári közkötelezettségéhez. Az annona militaris szolgáltatása a földművelő adózók közvetlen terménybeszolgáltatásán túl a városi tisztviselők számára előírt „közvetett adószolgáltatást” is jelenthetett, mivel a városi tanácstagokra bízott adók beszedésért az adószedés közterhével megterhelt curialisok is anyagi felelősséggel tartoztak.
A civilia munera körén belül értelmezett adószedés, mint vagyoni jellegű polgári közkötelezettség nemcsak az adók (így pl. az annona militaris) beszedésének „technikai” feladatát foglalta magában, hanem egy annál jóval tágabb kötelességet is: vagyoni felelősséggel megerősített „adószolgáltatást”.

A közteherviselési illetőség, az origo mentén így kapcsolódott össze a késő római igazgatásfinanszírozás két fő kötelezettsége: az annona militaris és a civilia munera, továbbá a két fő kötelezetti kör: a közteherviselés minősége alapján kategorikusan elválasztott „adózó földműves” és a vagyonos városi polgárság.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából