logo

XXIX Martius AD

Korlátozott igazgatásfinanszírozás

A principátus korának hadseregszervezeti és igazgatási rendszerében a közfeladatok csupán egy részét finanszírozták közbevételekből, az igazgatásfinanszírozás csak egy kisebb része esett a „költségvetésszerű közfeladat-finanszírozás” körébe. Az így kialakított „korlátozott igazgatásfinanszírozás” a légiókra épülő hadszervezet és a (nagyrészt) katonai igazgatás keretei között intézményesített tartományi kormányzatok működtetését jelentette.
A közfeladatok ellátása és finanszírozása javarészt kívül esett a költségvetésszerű közfeladat-finanszírozás keretein, mivel jelentősebb részben magánszemélyek mindenekelőtt: a hivatalukat nemcsak ellátó, hanem anyagilag is finanszírozó magas méltóságok és városi főtisztviselők révén, egyfajta „magánjellegű közfeladat-finanszírozás” keretében valósult meg, és nem terhelte (legalábbis közvetlenül) a római költségvetés bevételeit.

A közbevételekből történő „költségvetésszerű közfeladat-finanszírozás” és a magán-személyek általi „magánjellegű közfeladat-finanszírozás” sajátos kettőssége nyilvánult meg a közpénzügyek részét képező uralkodói magánvagyon és uralkodói magánbevételek igazgatásfinanszírozásban játszott szerepében is. A római költségvetés kiemelendő a tradicionális igazgatásfinanszírozási rendszerek általános sajátosságának is tekinthető jellemzője a közbevételek (közvagyon) és az uralkodói bevételek (mint magánvagyon) összefonódása, és ez utóbbi igénybevétele az igazgatásfinanszírozás kiadásaira.
Az uralkodó vagyona (mint magánvagyon) „funkcionálisan közjogiasult”: az uralkodóhoz magánjogi alapon kötődő vagyontárgyak és bevételek a közkiadások és közfeladat-ellátás forrásává váltak, így az uralkodó magánvagyonával is finanszírozta a közfeladatok ellátását. A fogalmilag magánbevételnek minősülő uralkodói bevételek kiemelkedő jelentőségű forrásai voltak a római igazgatásfinanszírozásnak is, tartalmilag azonban a magánjellegű közfeladat-finanszírozás elemeinek tekintendőek.

Az uralkodói magánvagyon és a közvagyon említett kettősségét mutatja a római állami és a császári földbirtokállomány igazgatásának megszervezése. Az állami földbirtokok (agerpublicus) és az uralkodói magánbirtokok (patrimonium Caesaris) formailag elváltak egymástól, az első császár, Augustus családi magánvagyonát képező patrimonium azonban idővel „közjogiasult”, mivel nem az uralkodó magánjogi örököse, hanem a trónutód örökölte. Ezzel a folyamattal függött össze Vespasianus császár (69-79) intézkedése, melynek keretében a két birtoktípust összevonta res privata principis néven.
Septimius Severus (193-211) ismét szétválasztotta a két birtoktest igazgatását, az így létrejött két egység rendeltetése azonban nem egyértelmű. A szakirodalom megoszlik abban a kérdésben, hogy az ekkor keletkező patrimonium privatum és a res privata közül melyik képezte az uralkodó magánvagyonát, és melyik számított állami földbirtoknak. Az egyes birtoktestek igazgatási szempontú megkülönböztetésében vélhetően már ekkor sem a „rendelkezési jog”, sokkal inkább az egyes birtokok „eredete” játszott szerepet.

A patrimonium privatum és a res privata földjei császári felügyelet alatt álltak, és a fiscus tisztviselői, procuratorok irányították. Septimius Severus reformja a res privata alatt az Antoninusoktól megörökölt és a különböző jogcímeken elkobzott földeket fogta össze, míg a patrimonium a res privata principis korábbi birtokállományát tömörítette. A két vagyon közötti fontossági sorrendre következtethetünk abból, hogy a res privata vezetésével egy magasabb fizetési fokozatban álló procuratort (egy trecenariust) bíztak meg, míg a patrimonium privatum élén egy centenarius állt. A birodalom igazgatástörténetében később is alkalmazott gyakorlattá vált, hogy ha egy nagyobb birtoktest vált a császári földvagyon részévé, azt nem olvasztották be az állami földbirtokállomány rendszerébe, hanem külön igazgatás alatt tartották.

A hadsereg és a hivatali apparátus fenntartását jelentő költségvetésszerű közfeladatfinanszírozás alapvetően újraelosztó rendszerként működött: a római államkincstárakba befolyó, bizonyos esetekben kifejezetten célhoz kötött bevételekből fizették a katonai és igazgatási kiadásokat. A diocletianusi reformok nyomán a principátus igazgatásfinanszírozásának közvetett, újraelosztó jellegű rendszere alakult át meghatározó módon.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából