logo

XXXI Martius AD

Az expedicionális egységek rendszeresítése

A hadjáratok és más katonai akciók céljából megszervezett tartományi hadsereg, az exercitus provincialis létrehozása, mint „különítményes hadseregszervezés” nem érintette a légiók teljes állományát, mivel azoknak csak egy részét (legfeljebb 6-8 cohorsot) vonták ki állandó állomáshelyükről. Hozzájuk csatlakoztak a tartományban állomásozó segédcsapatok válogatott, „minőségi” egységei. A két egységtípus közti különbség abban is megnyilvánult, hogy a segédcsapatok és azok táborai (a légiós castrától nevükben is megkülönbözetett castellumok) nem funkcionáltak a területi igazgatás elsődleges koordinációs pontjaiként, az itt állomásozó csapatok mozgósítása nem veszélyeztethette a tartományi adminisztráció működését.
A statikus haderő elit egységeinek helyőrségből való kivonásával megszervezett expedicionális haderő ugyanakkor „nem intézményesült”, igazgatásszervezési szempontból „nem jelent meg” a tartományi kormányzat strukturájában. Az exercitus expeditionalis mint „válogatott tartományi haderő” szervezetileg sem állandósult, nem vált ki sem a hadseregszervezetből, sem az azzal összefüggő területi igazgatás rendszeréből. Az ilyen jellegű „különítmények” élén is a légiót vezető parancsnok vagy a katonai parancsnokságot is vállaló tartományi kormányzó állt, és a katonai művelet (expeditio) befejezésével az expedicionális hadsereg egységei újra betagozódtak a statikus tartományi haderő és provinciai igazgatás szervezetébe.

A vázolt hadseregszervezési rendszerben Gallienus (260-268) uralkodása hozta meg az első érdemi változásokat. A légiókra épülő hadszervezés alapjait továbbra is megtartó új rendszerben a tartományokban állomásozó határ menti légiókból állandó jelleggel elvonták az addig csak alkalmilag, célhoz kötötten és ideiglenesen átcsoportosított harcképesebb egységeket (a légiók legjobb gyalogos cohorsait és a Hadrianus uralkodásakor már csaknem ezer főre növelt légiós lovasságot), majd az így képezett hadseregeket állandó különítményként tagozták be a tartományi hadsereg hadrendjébe. Gallienus reformjai ezeket az egységeket önálló parancsnokság és saját zászló (vexilium) alá szervezve elkülönítették, és új, önálló katonai egységként ún. vexillatióként állandósították.
A fentebb említett „minőségi különítményképzés” révén létrejött egységek nevükben rendszerint megtartották az eredetük szerinti légióra (vagy tartományra) utalást. Ilyen egység volt pl. a 260-ban Sirmiumban állomásozó, de germaniai és britanniai légiók kikülönített egységeiből szervezett vexillationes legionum Germainicianae et Britannicianae. Hasonlóan szerveződött Duna-menti tartományok (Pannonia, Moesia) légióiból 260-ban Valerianus Szasszanidákkal szemben katasztrofális vereséget szenvedő hadereje, vagy Aurelianus, ugyancsak perzsák ellen bevetett, győztes serege 272-ben.

A különítményes hadseregszervezés másik jelentős példája az új típusú, nagy létszámú lovassági magasabb egységek, az ún. equites létrehozása. Az equites mintájául vélhetően a császári lovasság (equites singulares Augusti) ezerfős (Septimius Severus uralkodásakor megduplázott) alakulata szolgálhatott.

A lovassági fegyvernemet a kora császárkor hadseregében a segédcsapatnak számító lovasegységek, az ún. alák képviselték. Az ala leggyakoribb formája a 16 szakaszból (turma) álló, hadrendileg 512 főt felsorakoztató „ötszáz fős ala” (ala quingeniaria) volt, csak kivételes jelleggel vélhetően a korai császárkor későbbi szakaszában szerveztek (nevükben) dupla létszámú, „ezres” kötelékeket (ala miliaria). Utóbbi 32 turmából állt, állománya 786 főt számlált.

A római hadseregben a kora császárkorban cca. 90 ötszáz fős és 9-10 ezer fős ala állt hadrendben. Ha az említett alakulatokhoz hozzászámítjuk az ugyancsak segédcsapatnak számító „vegyes” vagy „lovasított cohorsok” (cohortes equitatae) lovasságát és a római hadsereg egyéb lovas egységeit (mindenekelőtt a cca. 30 légió közel ezer fős lovasságát), akkor is megállapítható, hogy a lovasság alul-reprezentált volt a principátus kori hadseregben. Mindez a hagyományos légiókra, mint zárt rendű, nehézgyalogságból álló magasabb egységekre épülő harcászat és az ugyancsak légiókra épülő hadseregszervezés évszázados hagyományaira vezethető vissza.
A lovasság a római hadseregben azért is maradhatott csupán kiegészítő jelentőségű fegyvernem, mivel a rómaiak nem rendelkeztek olyan létszámú és minőségű lovassággal, mint nagy katonai ellenfeleik (Hannibál, gallok, parthusok, perzsák stb.). A lovas katonák „egyéni elismertsége” és az azt tükröző zsoldja érdemben nem tért el a légiós katonák illetményétől, a lovas alakulatok „harcászati alulértékeltsége” ugyanakkor tükröződött a parancsnoki hierarchiában.

Egy segédcsapatban (vagyis „lovasított cohorsban”) szolgáló lovas rendes zsoldja magasabb volt a segédcsapatban szolgáló gyalogosnál, és az elit egységnek számító légionáriusokhoz igazodott. Az alákban szolgáló lovas katona ugyanannyit keresett, mint a légiós lovas, amivel a római hadsereg legjobban kereső közlegényei voltak (leszámítva természetesen a praetorianus gárda katonáit). A parancsnoki hierarchiában ugyanakkor a lovas segédcsapatokat vezető tiszti állások (praefecti alae) a lovagi katonai pálya részét képezték a légiós főtisztekkel (tribuni legionis) együtt.
A légióparancsnokságok és a légióparancsnokságokkal összekapcsolt hadseregparancsnokok között már nem voltak képviselve a lovassági tisztek, és a lovagrendűeknek fenntartott főtiszti előlépési rend (az ún. militia equestris) sem folytatódott magasabb fokozatban. A lovagi főtiszti helyek mindegyikét betöltő katona (az ún. omnibus equestribus militiis functus köre) nem léphetett tovább „tábornoki fokozatba”, mivel légióparancsnokok vagy hadseregparancsnokok csak szenátori rendűek lehettek.

A lovasság fejlesztésének első jelentős lépése Hadrianus (117-138) uralkodásához köthető, aki a légiós lovasság (equites legionis) létszámát 720 főre emelte (az addigi 120ról). A birodalom csaknem harminc légiójában így mintegy harminc új, megnövelt létszámú, elit lovasegység jött létre, az addig kizárólag alák állományát magában foglaló „standard lovasság” egy új típusú, minőségi egységgel bővült.
Az equites legionis ugyanakkor mint a légió állományába tartozó egység szervezetileg szorosan kapcsolódott a légiórendszerhez, és a légió rekrutációs bázisát jelentő személyi állományból (itáliaiakból, majd szolgálatuk alapján polgárjogot szerző provinciabeliek utódaiból) toborozták (nem „lovasságra specializált” rekrutációs bázisból). Az equites legionis utóbb egyike volt a légió azon elit egységeinek, amelyeket a különítményes hadseregképzés keretében kivontak a standard erők állományából, és a vexillatiók alakításához használtak fel.

A Gallienus uralkodásakor megjelenő equites mint új típusú elit lovasegység, több szempontból is különbözött a római hadsereg lovassági alakulataitól: a légiós lovasságtól és a szövetséges alától. Az equites létszámát tekintve legalább ezer fős, de inkább ennél nagyobb létszámú magasabb egység volt, harcászatilag nem segédcsapat vagy légiós alegység, hanem önálló, kifejezetten lovasságra „specializált módon” toborzott vagy összeállított katonai egység. Hadrendileg nem kötődtek a légiókhoz és a légiókra épülő tartományi katonai kormányzatokhoz: jellegüket tekintve különítményes magasabb egységek, vexillatiók voltak, de szemben a vexillatiók „összfegyvernemi” típusaival, kifejezetten lovassági különítményként vettek részt a harcokban.
Az első ismert ilyen jellegű magasabbegység az equites Dalmatae(i) Gallienus uralkodása alatt szerveződött. A 3. század második felében további ilyen jellegű egységek szervezéséről van tudomásunk (equites stablesiani, equites scutarii, equites Mauri, equites promoti). Az equites különítményes lovasegységeiből szerveződött az első jelentősebb, légiórendszertől és tartományi kormányzattól függetlenített hadsereg, Gallienus Mediolanum melletti lovassága.

A 3. század változásai nemcsak a lovassági fegyvernemet érintették. A hagyományos, cohorsokba szervezett gyalogos segédcsapatok helyébe új, nagyobb harcértékű egységek léptek auxilia néven, ezzel párhuzamosan az előbbiek jelentős része „eltűnt” a római hadsereg hadrendjéből. A légiók ugyanakkor szervezetük, jelentőségük és létszámuk folyamatos változásai mellett is megtartották nevüket, állomáshelyüket, a belőlük képezett különítmények és „utódegységek” pedig nevükben őrizték az „anyaegységükre” utaló identitásukat. Ez a sajátosság vélhetően visszavezethető a légiók többször hangsúlyozott, „hadseregszervezésen túli” szerepével: a légiók nemcsak katonai egységként funkcionáltak, hanem a hadseregszervezet és az állomáshelyüknek megfelelő terület igazgatásásának megszervezése szempontjából is meghatározó szerepük volt.

A vexillatiók megjelenése a római haderő rendszerében több érdemi változást is eredményezett. A vexillatio mint egy állandó jellegű, légiónál magasabb rendű katonai egység nemcsak a provincia haderejének egy további, negyedik csapattípussal való bővülését jelentette (a légió, az ala és a cohors mellett), de a tartományi haderő „referenciapontjait” is megváltoztatta: ezt követően már nem a légió számított a hadsereg minőségi egységének, és nem a légió szolgált a különítményes hadsereg szervezési alapjául.
A 3. század polgárjogot érintő változásai a légió „tekintélyvesztését” még kifejezettebbé tették. A római polgárjog valamennyi, a birodalom területén élő szabad ember számára történő megadásával 222-ben (Constitutio Antoniniana) tartalmát vesztette a légiók és a többi csapattestben szolgáló katonák polgárjog szerinti jogi értelemben is minőségi megkülönböztetése.

Összefoglalóan elmondható, hogy a vexillatiók és az equites megjelenése a római hadsereg hagyományos (magasabb egységként működő légiókra és kiegészítő csapatnemként funkcionáló alakra és cohorsokra épülő) szervezését új irányba fordította és elindította azt az egyes egységek statikus vagy „helyőrségi” (Grenzherr) és expediciós vagy „mozgó” (Feldherr) jelleg szerinti megkülönböztetett szervezésének rendszere felé.

Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából