logo

XXIX Martius AD

A légiórendszer átalakítása.

A késő római igazgatásfinanszírozás 3-4. század fordulóján lejátszódó átalakulása jelentős részben visszavezethető a római hadszervezetben és hadsereg irányításban bekövetkezett változásokra. A légiókra, mint állandó jellegű, statikus, 5-6 ezer főnyi „elit” gyalogságot magukban foglaló magasabb egységekre támaszkodó principátus kori hadszervezet csaknem háromszáz éven keresztül megőrizte alapvető szervezeti kereteit és létszámviszonyait.
A légiókra épülő római hadseregszervezés keretében a római hadtörténet tradicionális magasabb egységei nemcsak a statikus haderők „helyőrségi feladatait” látták el, de köréjük szerveződött a magasabb parancsnok (rendszerint tartományi kormányzó) vezette tartományi hadsereg (exercitus provincialis) és a meghatározott feladatokra (elsősorban hadjáratokra) összeállított „különítményes” vagy expedicionális haderő is.
A költséghatékonyságot messzemenőkig szem előtt tartó „többfunkciós hadseregszervezés” segítségével ugyanazon állomány és vezérkar igénybevételével szervezték meg a tartományok védelmét, a mintegy 400 ezer fős római haderő állomásoztatását (és ellátását), továbbá az egyes külön feladatok ellátását célzó, ad hoc jellegű hadseregszervezést, különítményképzést. A légiók hadügyi igazgatáson belüli felsőbbségét elsősorban katonai erejük és értékük biztosította, továbbá a hadügyi igazgatásnak az a szervezési elve, amelyben a légiók feletti parancsnokság alapozta meg a legmagasabb katonai tisztségek viselésének lehetőségét.

A légióparancsnokságok katonai igazgatáson belüli kiemelt szerepét mutatja a katonai parancsnokságok és a tartományi igazgatás összekapcsolása is. A légióval rendelkező provinciák tartományi kormányzója (rendszerint a legatus Augusti pro praetore címmel) az adott tartomány egész hadseregének (és mint legatus legionis az ott állomásozó egyik légiónak is) a parancsnoka volt egy személyben.
A légiókkal nem (csak segédcsapatokkal) rendelkező tartományok (provinciae inermes) esetén az adott tartomány kormányzását ellátó procurator rendelkezett ugyan a területén állomásozó segédcsapatok (lovas alák és gyalogos cohorsok) felett, de ezek az egységek katonailag alá voltak rendelve a legközelebbi, légióval rendelkező tartományi kormányzó (legatus Augusti pro praetore) katonai parancsnokságának.

A tartomány területén állomásozó légiók és az ugyancsak statikus egységként rendszeresített segédcsapatok (a lovas alák és a gyalogos cohorsok) alkotta tartományi hadsereg szervezetileg nem különült el a légiók és a tartomány igazgatásától, nem szerveződött köréjük külön parancsnokság vagy „törzs”. Az exercitus provincialis vezetője a tartomány kormányzója volt, aki egyben valamelyik (vagy az egyetlen) tartomány területén állomásozó légió parancsnokságát is ellátta. A légiók egy részének állomáshelyükről történő kivonásával és a tartományi hadsereg további egységeinek mozgósításával szervezett, állomáshelyét elhagyó expedicionális haderőt is a légióparancsnokok vagy a kormányzók irányították.
A katonai parancsnokságok légiók köré szervezése a római hadügyi igazgatás és tartományi kormányzat egész rendszerét meghatározta. A hadseregeket a légiók köré szervezték, a katonai hierarchia a légiók feletti parancsnokságokhoz igazodott, a légiók táborai és az Augustus uralkodásától állandósuló parancsnoki hivatal (officium) a hadsereggel rendelkező tartományok igazgatási központjai lettek, emellett a légionáriusokból toborzott, hivatali munkára beosztott „hivatalnok-katonák”, a benefíciariusok állomáshelyei (az ún. statiók) az igazgatás koordinációs pontjaként is funkcionáltak.

A kora császárkori római hadügyi igazgatás további, jellegzetes eleme a felsőbb parancsnoki tisztségek civilek, elsősorban „politikus” szenátorok általi betöltése. A római hadsereg élén még évszázadokkal a hivatásos hadsereg kialakítása után sem intézményesült egy hivatásos katonákból álló felsőbb vezérkar. A magasabb katonai parancsnokság elnyerését nem egy közvetlen „katonai” jellegű kinevezés, hanem egy „civil” hivatal, a római magisztratúra vagy a tartományi kormányzóság biztosította, amely egy szenátorok által betöltött politikusi életpálya része volt.
A szenátorok szenátusi hivataluk (consuli vagy praetori) jogán vezethettek légiót, irányíthattak tartományokat (mint consularis vagy praetorius helytartók), és a tartományi kormányzóságuk adta a felhatalmazást arra, hogy vezessék a légiók köré szervezett hadseregeket. A katonai vezetés legmagasabb szintjén így nem alakult ki egy hivatásos katonákból, érdemek alapján rekrutálódott „tábornoki kar”.

Ahogyan azt a vonatkozó szakirodalom is hangsúlyozza: a római hadtörténet Caracalla uralkodásától (212) Constantinusig terjedő, hadtörténeti szempontból különösen fontos korszaka átfogóan, önálló monográfia keretében még nincs feldolgozva. A korszak részletes elemzése különösen azért lehet indokolt, mert a kutatások jelen állása szerint elfogadott, hogy a „dominátus” korának hadszervezete bizonyosan nem (kizárólag) Diocletianus vagy Constantinus kormányzati intézkedései során nyerte el a szakirodalomban általánosan vázolt kereteit, hanem egy egészen Septimius Severus uralkodásának végétől (211) megfigyelhető lassú átalakulás nyomán.
A jelzett „hosszú harmadik század” hadtörténeti szempontból aligha tekinthető a korszakot általánosan megjelölő „válságperiódusnak”, sokkal inkább az ún. principátus és dominátus hadügyi igazgatása közötti átmeneti jellegű, de önálló hadtörténeti korszaknak, hadügyi igazgatási modellnek, amely mindkét nagy, „monolit” rendszer sajátosságait magában hordozta, és azok között egyfajta fejlődésbeli átmenetként értelmezhető.

Az alábbiakban a kora császárkori hadszervezet három meghatározó eleme (légiókra épülő hadseregszervezés; civil igazgatás és katonai parancsnokságok összekapcsolódása; civil parancsnokok) vonatkozásában megfigyelhető, 3. századi változásokat tekintjük át, különös tekintettel az említett változások késő római igazgatásra gyakorolt hatására.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából