logo

XXXI Martius AD

A hadügyi igazgatás funkcionális átszervezése

Ahogyan arra korábban utaltunk: a principátus hadserege egyazon szervezeten belül, a tartományi igazgatásba tagozott katonai rendszer keretei közt oldotta meg a statikus és a különítményes hadseregszervezés feladatát. Állandó jelleggel és intézményesen nem különültek el az expedicionális és a helyőrségi egységeket magukba foglaló hadseregek és parancsnokságok.

A tartományi igazgatás hadszervezetétől függetlenül állandósított hadseregek első példájának a Septimius Severus (193-211) által szervezett „római hadsereg” létrehozását tekinthetjük. Tudományosan ismert, hogy a carnuntumi kormányzóból uralkodóvá lett pannóniai császár hatalomra jutásakor elbocsátotta a praetorianus gárda addigi tagjait, és helyükre (ahogy a császári testőrlovasság, az equites singulares Augusti alakulatába is) saját pannóniai katonáit sorozta be, emellett az újonnan létrehozott három légióból egyet (a legio II. Parthica egységét) is Róma mellett helyezett el (korábban nem tartózkodhattak Itália területén légiók). Az így kialakult (szervezését tekintve is a császár megbízható pannóniai katonáiból alakított) hadseregcsoport természetszerűleg nem állt a (Itáliában ekkor még nem is intézményesült) tartományi igazgatás irányítása alatt, ki volt vonva a provinciai kormányzás rendszeréből.

A tartományi kormányzattól függetlenített katonai parancsnokság sajátos típusának tekinthető a dunai tartományokban állomásozó katonaság egyesítésére létrehozott dux Illyrici tisztsége is. A birodalom legnagyobb katonasággal rendelkező tartományainak haderejét tömörítő katonai főparancsnokságot 247-ben hozta létre Philippus Arabs császár (244-249). A ducatus Illyrici nemcsak a tartományi igazgatástól függetlenített hadsereg-parancsnokság volt, sokkal inkább a tartományi igazgatás feletti hadseregcsoport parancsnokságaként jött létre. Ebben a megközelítésben nem a Constantinus alatt szervezett comitatensis hadseregek, inkább a nyugati birodalomfélen kialakított katonai főparancsnokságok (magisterium ok) előképének tekinthető. A dux Illyrici tisztségét végül figyelemmel a katonai parancsnokok kezében összpontosuló katonai erő császári hatalommal szembeni veszélyére éppen Gallienus szüntette meg.

Gallienus katonai reformjai két szempontból is meghatározó jelentőségűek az új típusú római hadseregszervezés vizsgálatában. A Septimius Severus uralkodásától számítható változások több elemükben is az új rendszer kialakulásának irányába mutattak, de alapvetően megtartották a principátus kori szervezet kereteit és elveit. Gallienus az új típusú különítményes egységek és hadseregek szervezésén túl a római katonai igazgatás egészén átvezette az új irányba mutató változtatásokat. A Gallienus idején megszervezett különítményes egységek és hadseregek nem kivételes jelleggel lettek kiemelve a tartományi igazgatás rendszeréből, hanem az igazgatás egészét érintő átszervezések részeként.

A katonai kormányzóságot és hadsereg-parancsnokságot egyaránt ellátó szenátori rendű főparancsnoki tisztség (legatus Augusti pro praetore) kiiktatásával megszűnt a tartományi igazgatás és a hadsereg-parancsnokságok összefonódása. A tartományi kormányzóságok a lovagrendűek által betöltött agens vices legati vagy agens vices praesidis (formailag még helyettesi) tisztségei révén lettek ellátva, a katonai egységek pedig a katonai praefectusok, nagyobb haderő esetén duxok irányítása alá kerültek.

Az expedicionális hadseregek kiemelése a statikus jellegű határ menti hadseregek rendszeréből és a római hadseregek addigi egységes rendszerének tagozódása vagy kétszintűvé válása már egy új rendszer keretei közé illeszkedett.

A tartományi igazgatástól elválasztott (önálló parancsnokságok szerint szervezett) és tagolt (statikus és expedicionális egységeket megkülönböztető) hadseregszervezéssel összefüggő változás, hogy az egyes csapattípusok közötti legfontosabb minősítési szempont a továbbiakban már nem a légióhoz vagy segédcsapathoz tartozás (döntően a katonák polgárjoga szerint meghatározott) kettőssége, hanem az adott egység expediciós vagy statikus minősége és az ezzel (rendszerint) összefüggő besorolása a hadseregek új, kettős rendszerébe.

A folyamattal összefüggő változásként figyelhető meg, hogy a légiók (és légióparancsnokok) köré szervezett hadseregek rendszerét felváltotta a hadsereg-parancsnokságok alá szervezett, különböző fegyvernemek kisebb egységeiből képezett, a parancsnokság jellegéhez (statikus vagy expedicionális) igazodóan összeállított hadseregek kettős rendszere. Az addig szervezési és igazodási pontként is szolgáló légiók és légiós parancsnokságok helyébe a magasabb szintű (tartományi kormányzatoktól elválasztott) parancsnokságok (későbbi ducatusok) rendszere lépett.

A katonai alakulatok szervezése szempontjából mindez azt jelentette, hogy a klasszikus hadrendjükben 5-6 ezer fős légiókat Diocletianus reformjai nyomán „feldarabolták” kisebb, mintegy ezer fős (nagyságukat tekintve a korábbi cohorsokhoz és alakhoz hasonlítható) egységekre, majd az így kialakított, új szervezetű (immáron többségüben már csak mintegy ezer fős) légiókat harcképességük szerint rangsorolták. A magasabb minőséget jelentő egységek (legio palatina, legio comitatensis, legio pseudocomitatensis) az expedíciós hadseregekbe nyertek besorolást, míg a régi légiók „történeti örököseként” tovább működő, azok egykori állomáshelyét megtartó (de immáron alacsonyabb megbecsültségnek örvendő) légiók, mint standard egységek (elnevezésükben egyszerűen: legio) a helyőrségi csapatokba soroltattak be.

A kora császárkor segédcsapatai, az alák és cohorsok az expedicionális hadseregekben új típusú egységeknek adták át helyüket, a helyőrségi egységekben ugyanakkor megmaradtak. Előbbiek közé tartozott a gyalogság körében az auxilia (ezen belül is: az auxilia palatina és auxilia), utóbbiak sorába a cohors. A lovasság fegyvernemében a legjobb egységeket tömörítő vexillatiók (vexillatio palatina, vexillatio comitatensis) és a cuneus jelentették a minőségi, expedicionális egységeket, míg a régi rendszer örököseként megmaradt alák és equites a standard csapatokat.

A római hadtörténetben több szempontból is fordulópontot jelentő 3. századi változások jelentőségének értékeléséhez rá kell még mutatnuk arra, hogy a Diocletianus nevéhez köthető államszervezeti reformok hadügyi igazgatást érintő elemei részben a Gallienustól megfigyelhető változásokat intézményesítették, másrészt azonban az addigi folyamatokkal ellentétes irányba mutatnak.
Diocletianus területigazgatási rendszere a civil kormányzóságok és a katonai parancsnokságok (ducatusok) következetes elválasztásával rendszerszerűen kiteljesítette a tartományi igazgatástól függetlenített hadsereg-parancsnokságok rendszerét. Az ugyancsak Gallienustól számított „kétszintű hadsereg” megszervezése szempontjából ugyanakkor Diocletianus reformjai az addigi tendenciákkal szakítottak, mivel a korábban kikülönített expedicionális egységek ekkor nagyrészt be lettek tagolva a határvédő vagy statikus hadseregek állományába, parancsnokaik, a duxok irányítása alá. A hadseregek korábbi, Gallienusszal megkezdett kétszintűvé építésének rendszere helyébe így ismét egy egyszintű hadseregszervezés lépett.
Amennyiben a statikus és expedicionális hadseregek elkülönítését jelöljük meg a késő római hadügyi igazgatás leginkább meghatározó, jellegadó ismérvének, Diocletianus helyett Constantinust (és az ő utódait) tekinthetjük az új rendszer igazi megalapítóinak. Az expedicionális hadseregek megnevezésére használt comitatenses Diocletianus idején nem egy jól elkülöníthető hadseregtípust, csupán az uralkodó létszámában megnövelt kíséretét jelentette.

Az expediciós egységek utóbb, Constantinus uralkodásakor váltak ki újból a határ menti hadseregek kötelékéből, a magasabb szintű (későbbi szóhasználattal: comitatensis) haderők önálló vezénylet alá szervezése pedig egészen a 4. század közepéig eltartott, mivel a ducatusoktól különválasztott ún. comitatensis-parancsnokságok (a magister militumok vezetésével) csak ekkor szerveződtek meg.
Rá kell mutatnunk arra is, hogy a katonai és civil hatáskörök nagy jelentőségű elválasztása Diocletianus uralkodása alatt csak a tartományokban valósult meg, a központi irányítás szintjén akkor még a „civil” praefectus praetorio felügyelte a tartományi hadseregeket. A két kormányzati kompetencia megosztása szempontjából ugyancsak lényeges „köztes” igazgatási szint, a praefecturák és provinciák között szerveződő ún. dioecesisek sem ismertek Diocletianus idején a területi igazgatás rendszerében.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából