logo

XXIX Martius AD

A hadsereg parancsnoki rendszerének átalakítása

A katonai parancsnokságok összefonódása a tartományok „civil” kormányzatával a római területigazgatás évszázados hagyományaiból következett. A katonai parancsnokság és a tartományi kormányzóság a szenátori cursus honorum, vagyis egy politikusi életpálya része volt, a szenátorok (consuli vagy praetori) szenátusi hivataluk révén vezethettek légiókat és légiók köré szervezett hadseregeket. A kormányzóság elnyerésével ugyanakkor a szenátori életpálya nem ért véget: a szenátorok légióparancsnokságuk vagy kormányzóságuk után tovább léphettek a magasabb hivatalok (leginkább a consuli és censori tisztség) irányába.
Ahogyan arra Alföldi Géza rámutat: a tartományokban viselt hadsereg-parancsnokság vagy kormányzóság a szenátorok többsége számára egyáltalán nem volt népszerű hivatal, a katonai parancsnokság pedig nem egy hosszú távú katonai életpályába illeszkedett, sőt, éppen hogy megszakított egy ígéretes politikusi karriert.
Az életpályája elején járó szenátor az ún. vigintivir hivatalok valamelyikének viselése után léphetett katonai szolgálatba, mindez valamelyik légió parancsnok-helyettesi pozíciójának elfoglalását jelentette, de mindössze egy évig tartott. Az egyéves katonai szolgálat teljesítése után nyílt lehetőség az egyes magisztratúrák betöltésére a megszabott előléptetési és életkorbeli szabályok szerint, vagyis a cursus honorum politikusi pályafutásként folytatódott. A legkorábban 30 évesen elérhető praetori hivatal (praetura) jogosított fel a (praetoriusként ellátható) légióparancsnoki tisztség (legatus legionis) betöltésére és a tartományi kormányzói hivatalra is (legatus Augusti pro praetore). A több légiót felvonultató császári tartományok (nagyobb hadseregek parancsnokságát biztosító) kormányzását azonban csak a consulságot viselt szenátor (consularis) láthatta el.

A politikusi életpályát jelentő szenátori cursus honorumhoz képest a principátus korának másik meghatározó vezető társadalmi rétege, a lovagrend számára nyitva álló előmeneteli lehetőségek jóval szűkebbek voltak. A szenátoroknál lényegesen népesebb ordo equester tagjai számára a bírói állások (iudices) és a katonai életpályán nyitva álló főtiszti helyek biztosítottak nagyobb számban állami tisztviselési lehetőséget, a magas méltóságok (ezen belül a már többször említett katonai parancsnokságok) többsége ugyanakkor el volt zárva a szenátoriak mögött második helyre szorult rend előtt.
A katonai tisztviselés a lovagoknál is összefüggött a „politikus” állásokkal, előbbi azonban nem egy rövid vagy átmeneti szerepvállalást jelentett a katonai parancsnokságok körében, hanem egymásra épülő és hosszan viselt tisztségekből álló, évtizedes, hivatásos katonai szolgálatot. A lovagok számára nyitva álló tisztségek első köre a légiós gyalogsági tisztek (centuriones) csoportja, másik lehetősége a lovagi katonatiszti szolgálat vagy életpálya (militia equestris) helyei.

A militia equestris első fokozata (prima militia) egy ötszáz fős gyalogos segédcsapat (cohors quingenaria) parancsnoksága (praefectus cohortis) volt. Ezt követte a militia secunda, valamelyik légió öt lovagi törzstisztje közé való előrelépés a tribunus legionis (angusticlavius) tisztségében. Ezzel egyenrangú volt az ezerfős segédcsapat vezetése (tribunus cohortis). A harmadik fokozat, a tertia militia egy ötszáz fős lovas segédcsapat (ala quingenaria) parancsnoksága volt, praefectus alae címmel.

Az egyes fokozatoknak megfelelő álláshelyek száma „piramis-szerűen” épült egymásra, illetve szűkült össze. A prima militia kb. 270, a secunda militia 180, a tertia militia mintegy 90 tiszti helyet jelentett. Az utóbb létrehozott negyedik rangosztályba (quarta militia) amely egy ezer fős lovas segédcsapat (ala miliaria) parancsnoksága volt mindössze 9-10 főtiszt állhatott be egyidejűleg (az ilyen alakulatok korlátozott számára tekintettel).
A 18-20 évesen kezdett katonai pályafutás általában 40 éves korban ért a végéhez, amikor a lovagrendű valamennyi lovagi tisztséget betöltött személyként (omnibus equestribus militiis functus) előléphetett az állami hivatalok egyikére, ami rendszerint egy procuratori tisztséget (procuratura) jelentett.

A lovagrend létszámához képest szűk körű tiszti állások értelemszerűen nem biztosítottak megfelelő számú álláshelyet, még kevésbé folyamatos előlépési lehetőséget. A birodalom katonai erőit figyelembe véve körülbelül 550 főtiszti állás létezett, és ezek száma is gyorsan szűkült a fokozatban való előrelépés során.
A katonai életpályát követő civil állami hivatalokat jelentő procuraturák száma ugyancsak alacsony volt, csak a 2. század közepétől haladta meg a 100-at. A procuraturák éves fizetés alapján megállapított fokozatainak rendszere Domitianus (81-96) uralkodásától három kategóriára oszlott: az évi 60 ezer (sexagenarii LX), 100 ezer (centenarii C) és 200 ezer sestertius (ducenarii CC) jövedelmet élvező hivatalnokok csoportjára. Marcus Aurelius (161-180) alatt hozták létre az évi 300 ezer sestertiusszal díjazott méltóságok (trecenarii CCC) csoportját.
Az alsóbb procuraturák közé elsősorban a tartományokban tevékenykedő pénzügyi tisztviselők, a császári bányák és földbirtokok felügyelői, továbbá a kincstári ügyészek (advocati fisci) tartoztak. Azok a procuratorok, akik a szenátori rendű kormányzó (proconsul vagy legatus Augusti pro praetore) mellett egy egész provincia pénzügyeiért feleltek (procuratores provinciae), magasabb fizetési fokozatokba kerültek ugyanúgy, mint azok a procuratorok, akik mellett nem állt szenátori helytartó, ezért egyben az ő feladatkörét is ellátták. A lovagok számára nyitva álló néhány magasabb parancsnoki tisztség ugyancsak a ducenarii és a centenarii között kapott helyet.

A lovagi előmenetel legmagasabb szintjét a praefectusi állások jelentették. Ide tartozott a római gabona elosztásáért felelős praefectus frumeni dandi és a tűzoltóparancsnok, a praefectus vigilum, továbbá az állami postát (cursus publicus) irányító praefectus vehiculorum. A legfontosabb három lovagi méltóság rang szerinti sorrendben a praefectus praetorio, Egyiptom helytartója (praefectus Alexandriae et Aegypti) és a Róma város gabonaellátásáért felelős praefectus annonae volt.

Az évi 300 ezer sestertiusszal díjazott méltóságok magas fokozatába kezdetben csak a császári kincstár, a fiscus koordinátora, az a rationibus nevű tisztviselő tartozott, később csatlakozott hozzá a három, előbb említett nagy praefectusi tisztség viselője. A római hadsereget vezető legmagasabb rangú katonai parancsnokok rendszerében tehát az alábbi parancsnoki tisztségeket különböztethetjük meg a principátus első két évszázadában:

- tartományi kormányzó és hadseregparancsnok: szenátori rendű, consulságot viselt (consularis) legatus Augusti pro praetore kivételesen lovagrendű praefectus Alexandriae et Aegypti;

- légióparancsnok: szenátori rendű, praetorságot viselt (praetorius) legatus legionis kivételesen lovagrendű praefectus legionis;

- légióparancsnok-helyettes: szenátori rendű, magisztratúrát még nem viselt tribunus legionis;

- további magas parancsnokok: a császári gárda parancsnoka (praefectus praetorio), birodalmi (misenumi és ravennai) flották vezetői (praefectus classis Misenensis, praefectus classis Ravennatis) lovagrendűek.

Jól látható, hogy a hadsereg rendes parancsnoki tisztségeinek csaknem valamennyi helyét szenátori rendű politikusok töltötték be, csak egészen kivételesen lovagrendűek. A principátus első két évszázadában mindössze az egyiptomi kormányzó (akinek alárendeltségében két, majd egy légió állt) és a két (később egy) egyiptomi légió parancsnoka volt szabály szerint lovagrendű. Utóbb a Septimius Severus által szervezett három új légió élére került praefectus legionis, illetve az egyiptomi mintára szervezett új provincia (Mesopotamia) fölé egy második praefectus provinciae, az ott állomásozó két új (ugyancsak praefectusi irányítású) légió feletti parancsnoki joggal.

Septimius Severus uralkodásának végén így összességében 33 légióparancsnokból öt, huszonegy hadseregparancsnok kormányzóból pedig mindössze kettő volt lovagrendű. Ebben az összefüggésben kell ismét hangsúlyoznunk, hogy a lovagrendi procurator tartományában állomásozó segédcsapatok felett nem a procurator-kormányzó, hanem a legközelebbi légiós tartomány szenátori rendű helytartója parancsnokolt. A gallienusi reformok egyik meghatározó igazgatástörténeti eleme a szenátori rendű „hadvezér-politikusok” kiiktatása a katonai parancsnokságokból és az azokhoz kötődő tartományi kormányzóságokból.

Az Aurelius Victor művéből származó, sokszor hivatkozott részlet alapján ezt a lépést akár a szenátorok hadseregből való kiszorításaként is értelmezhetnénk, azonban ahogyan arra az újabb szakirodalom már rámutatott Gallienus lépése egyáltalán nem volt szenátorellenes intézkedés, sokkal inkább egy professzionálisabb vezérkar megteremtését célozta.
A szenátori rend tagjai még ha a hagyományos köztudatban úgy is élhettek, mint katonai és civil hivatalt egyaránt viselő (domi militiaeque pollens) személyek ebben a korban már egyáltalán nem ambicionálták a katonai szolgálatot.
A szenátorok egy rövid, egyéves katonai szolgálat után kerültek praetorius ként a légió parancsnokságába, majd consularis személyként egy nagyobb hadsereggel rendelkező tartomány élére. Velük szemben a főtiszti ranglétra fokozatait évtizedeken keresztül teljesítő, kiképzett lovagok nem irányíthattak nagyobb hadseregeket. A parancsnoki helyek utóbbiaknak való átengedése a birodalom katonai szempontból válságos évszázadában érthető és pragmatikus lépésnek tekinthető.
Gallienus azzal, hogy megnyitotta az utat a lovagrendűek előtt a magasabb katonai tisztségek felé, csupán meghosszabbította a lovagi (sőt, ebben az összefüggésben hang-súlyozandó módon: a hivatásos katonatiszti) életpályát a „tábornoki szint” felé. A reform célja nem a lovagrend, hanem a hivatásos katonai életpálya, a militia equestris fokozatait 20 éven keresztül végig járó katonatisztek „helyzetbe hozása” volt a magas parancsnoki állások elnyerésében.

A lovagrend 3. századra megfigyelhető térnyerése tehát elsősorban a katonaság és a katonai eredetű tisztviselők előlépési lehetőségének kiszélesítését jelentette a magasabb parancsnokságokba és az igazgatás egyéb álláshelyeire. A tartományokból származó és azok katonai erejére támaszkodó császárok is elsősorban a megbízható katonatisztjeiket emelhették be a hatalommal járó pozíciókba.
Gallienus intézkedései megszüntették a szenátori légióparancsnok (tribunus legionis) tisztségét, a légiók élére pedig a szenátori rendű legati legionis helyére (korábban csak néhány esetben rendszeresített) lovagrendű praefecti legionis kerültek. Ezzel párhuzamosan a katonai kormányzóságokat ellátó legatus Augusti pro praetore helyébe is (formailag azok helyetteseként) lovagrendűeket osztottak be (agens vices legati vagy agens vices praesidis néven) a tartományok kormányzására, de már katonai parancsnoki kompetenciák nélkül.

Az új rendszer legfontosabb változása, hogy a légió és hadsereg-parancsnokságok már nem kapcsolódtak össze a tartományi kormányzóságokkal, a katonai és tartományi igazgatás általánosan és intézményesített formában is elvált egymástól. Ugyanez állapít-ható meg a tartományi hadsereg szintjénél magasabb (ekkor még kivételes jellegű) katonai méltóságok, a több tartomány hadseregét összefogó dux és a 3. század végén megjelenő magister militum esetében is, akik nem kaptak kormányzói vagy civil igazgatási feladatokat.

A professzionális hadseregparancsnoki rendszer kialakítását célozta a protectores et domestici testületének létrehozása is. A katonai elitalakulat a császár testőregységének számított, még fontosabb volt azonban, hogy ebből a testületből a császár közvetlen kinevezéssel is kijelölhetett számára megbízható embereket a legmagasabb tisztségekbe (szenátusi hivatalviselés előzetes feltétele nélkül). A protectores így egy minőségi „személyzeti tartalékként” is szolgált, és a magasabb kormányzói vagy parancsnoki helyekre előkészítő tiszti iskola funkcióját is betöltötte.

A római hadsereg főparancsnoki tisztségeinek Gallienus reformjai nyomán bekövetkező átalakulását az alábbiakban összegezhetjük:

- császári tiszti törzs (protectores et domestici) kötetlen katonai főméltóság;

- tartományi hadseregparancsnok: legatus Augusti pro praetore helyett tartományi igazgatási kompetenciával nem rendelkező dux lovagrendű;

- légióparancsnok: legatus legionis helyett praefectus legionis lovagrendű;

- légióparancsnok-helyettes (tribunus legionis) a szenátori tisztség megszűnt;

- további magas parancsnokok: a császári gárda parancsnoka (praefectus praetorio), birodalmi (misenumi és ravennai) flották vezetői (praefectus classis Misenensis, praefectus classis Ravennatis) mind lovagrendűek.

Az összegzést még annyival kell kiegészítenünk, hogy a (intézményesen 312-ig működő) praetorianus gárda Gallienus uralkodásakor ugyancsak elveszítette egykori jelentőségét és funkcióját. Az ekkor megszervezett scutarii, rangját tekintve comites et promoti Domini Nostri vette át a közvetlen császári testőrség szerepét, és a már említett protectores et domestici (divini lateris) a császár testőrségét is ellátó tiszti törzs funkcióját.
A hadsereg vezérkara a vizsgált, rövid időszak alatt meghatározó módon átalakult, ami nem elsősorban a főtiszti kar rekrutációs bázisának megváltozását jelentette (lovagrendű tisztek alkalmazását szenátori politikusok helyett), hanem egy önálló (politikusi előmenetelhez nem kötődő) katonatiszti karrierhez kapcsolódó, professzionális katonai vezetői hierarchia létrehozását.
Gallienus katonai vezetést érintő a hadsereg felső vezérkarát is érintették. Ekkor vette kezdetét a hagyományos tiszti rangok és címek átalakítása is. A római hadsereg tiszti rendjét hosszú ideje meghatározó légió (évszázadok óta érlelődő és formálódó) tisztikara néhány évtized alatt csaknem teljesen átszerveződött. A római hadsereg legmegbecsültebb tagjainak számító gyalogsági tisztek (centuriók) rendjének helyét egy négyes rangsorba szervezett új tiszti rangfokozatrendszer vette át, amelyet valamennyi fegyvernemnél rendszeresítettek, így egy egységes tiszti fokozarendszer jött létre a hadseregen belül. A rangsor alsó két szintje a circitor és exarchus (későbbi biarchus) lett, felsőbb tisztségei a centenarius és ducenarius.

Diocletianus igazgatásszervezeti reformjai a hadvezetés átszervezése körében is a Gallienus alatt megkezdett változásokat rendszeresítették és terjesztették ki a hadsereg egészére. A határ menti hadseregeket irányító duxok csak lovagrendűek lehettek, a birodalom területi igazgatásának új egységeit, a praefecturákat (később: a diocesiseket) is lovagrendűek kormányozták ugyanúgy, mint a régi korból maradt provinciák nagy részét.
Végezetül a rendelkezésre álló keretek szűkösségére tekintettel csak jelzés értékűen utalunk arra, hogy Diocletianus és Constantinus rendszere a hadsereg parancsnoki rendszere szempontjából is egymással ellentétes fejlődési irányt mutat.

A constantini reformok keretében úgymond „rehabilitálták” a szenátori rendet. Megszüntetve a lovagi és szenátori karrier Diocletianus uralkodásáig fennálló megkülönböztetését, a lovagi címhez kötődő főméltóságokat (ekkor már a civil és katonai hierarchia csaknem valamennyi magas méltósága) besorolták a szenátori rendbe (a praeses címet viselő tartományi kormányzók kivételével). A változtatás célja nem a szenátori rend hatalomba való visszaemelése volt, hanem a társadalmi és a hivatalnoki hierarchia egységbe hozása, illetve a (formailag egyaránt szenátori rendhez tartozó) civil és katonai főméltóságok hierarchiájának intézményes szétválasztása.
Ez utóbbi azt jelentette, hogy a legfontosabb katonai méltóságokat továbbra sem szenátori származású személyekkel töltették be, csupán a főparancsnoki helyekre előlépett katonák kapták meg a szenátori rangot és címeket. Ezzel a katonai karrier végérvényesen kikerült a szenátori cursus honorumból. Mindazonáltal a szenátori rendet a 4. századtól ismét a társadalom legrangosabb köreként ismerték el, mint pars melior humani generis vagy nobilissimi humani generis és maga az uralkodó is ehhez a rendhez számította magát.

Az állami főméltóságok Constantinus általi átszervezése principátus évszázadaihoz hasonlóan kettős hierarchiát hozott létre az állami méltóságok rendszerében: a szenátori és lovagrend párhuzamát felváltotta a katonai és a civil karrier egymást kiegészítő rendszere. A hierarchiát tovább finomította, hogy Constantinus 312 és 326 között nem minden magas lovagi méltóságot sorolt át a szenátori rendbe, a tartományi kormányzók körén belül továbbra is megkülönböztették a perfectissimus címet viselő lovagi praeseseket és a szenátori rendű clarissimus consularisokat.
A két rang azonban nem egymás mellett, hanem egymás fölött helyezkedett el, emellett az állami adminisztráció magasabb szintjein már nem voltak „lovagi állások”. Mindez azt jelentette, hogy a lovagrendű kormányzóknak az állami hierarchiában való további előlépésre csak úgy volt lehetősége, ha átsorolták őket a szenátori rendbe. Ezt az átsorolást adlectio révén csak a császár tehette meg, vagyis a kiválasztási rendszerben a katonai mellett a civil hierarchiában is az uralkodói kinevezés (és nem a származás és szenátori előmenetel) döntött a magas méltóságok elnyerésénél.

Az adminisztráció legmagasabb méltóságai az újonnan megalkotott szenátori rangfokozatok (clarissimus, spectabilis, illustris) közé tartoztak, ebben a tekintetben a hierarchia egységes volt. A magas hivatalok közül azonban a katonai parancsnoki tisztségeket: a spectabiles kategóriájába tartozó duces, továbbá az illustres körébe tartozó magistri militum hivatalát nem tölthették be szenátori rendűek. Az ilyen méltóságokba emelt, többnyire barbár származású katonák utólag lehettek, hivataluk okán a szenátori cím birtokosai és a rend tagjai. A késő császárkori szenátori pályafutás tehát már egy tisztán civil karriert jelentett.

A szenátori életpálya jellege is értelemszerűen különbözött a principátus korától. A tartományi kormányzók (és a szenátori hierarchiához tartozó hadseregparancsnokok) címének elnyeréséhez már nem kívánták meg a praetura és a consulatus előzetes viselését.
Megszűnt a szenátusi és a császári tisztségek párhuzamossága, egymástól való függése. A még létező szenátusi magisztratúrák a főtisztviselői karrier alsó szintjeire kerültek.
A szenátori cursus honorum új rendszere csak formailag egyezett meg a birodalmi méltóságok hierarchiájával. A főméltóságok két meghatározó köre a katonai tisztségek és az udvari méltóságok zárva maradt a szenátori rend előtt. A szenátori cursus honorum így csak keretet adott a hivatalnoki hierarchiának, amelybe valamennyi főméltóság besorolást nyert, és egy szerkezetileg egységes rendszer alakult ki. Funkcionálisan és a gyakorlatban azonban élesen el volt választva egymástól a civil, a katonai és az udvari karrier, és az alárendelt tisztviselők szintjén is állandósult a militia officialis, a militia armata és a militia palatina hármas rendszere.

A késő császárkor szenátori cursus honoruma a gyakorlatban a főméltóságok tisztán civil hierarchiája lett. A katonai és a polgári hivatalok közötti „átjárást” még az alacsonyabb szinteken is tiltották. A késő császárkor előmeneteli rendszere ugyanakkor sokkal rugalmasabb volt a principátusénál. A méltóságok betöltése nem volt előzetes hivatalviseléshez kötve, egy fontosabb (rendszerint katonai) hivatal elnyerésével közép és alsó szinten is be lehetett lépni a hierarchiába, emellett a császár kinevezési és adlectiós jogával élve bármikor megkerülhette az előmeneteli szabályokat.
Mindezeknél is nagyobb jelentősége volt az igazgatási területek személyi vagy etnikai alapon való megosztottságának. Már a szenátorok katonai tisztségekből való Gallienus általi kizárása is a provinciabeliek, később birodalmon kívüliek hadseregbe való fokozott bebocsátását eredményezte, akik ekkor még a lovagrenden keresztül léphettek be a magas tiszti helyekre.

A constantinusi reform amely a hadsereg főtisztjeit a szenátori rendbe sorolta be nem változtatott a kormányzati területek személyzeti összetétel szerinti kettősségén, csupán a katonák rangján. A germán elem továbbra is a hadsereg, a római réteg a civil hivatalnoki karon belül volt meghatározó. A hadsereg és a hivatalnoki kar etnikai alapon való különbözősége maga után vonta azt a bizánci korra is megmaradó sajátosságot, hogy a hivatalnoki kar a „rómaiság”, a birodalmi eszme megtestesítőjévé válhatott, vagy legalábbis annak hirdethette magát.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából