logo

XXIX Martius AD

Történeti előzmény a protostasia mint személyes hadkötelezettség

A protostasia a 3. század végéig egy városi elöljárókat terhelő közkötelezettség (munus civile). A munushoz kapcsolódó tisztséget ellátó protostaták a városi tanácstagok kis lét-számú, informális vagyonos csoportját jelentették, akik elsősorban az adóügyi igazgatás legfontosabb feladatait (adómegállapítás, adókivetés, adóbeszedés) látták el vagyoni felelősségük mellett, vagyonukat terhelő munusként (munus patrimonii).
A legvagyonosabb városi csoportokat terhelő protostasia-tisztség a késő császár-korra jelentős változáson ment át azáltal, hogy a munus protostasiae a római polgárokat terhelő hagyományos hadkötelezettség megnevezésévé vált. A hadkiegészítés legrégebbi módszere, a római polgárok hadkötelezettsége és személyes katonának állása a késő császárkorra tartalmilag már nem működött. Egyfajta védelmi kötelezettségként azonban mégis érvényesült annyiban, hogy a protostasiára kötelezett személynek „maga helyett” katonát kellett (lehetett) állítania, mintegy helyettesként (vicarius). A kiállított „helyettes újonc” (vicarius iunior) így nem saját, hanem kiállítója kötelezettségét teljesítette. A kötelezettség helyettesállítással való megváltása nem volt minden esetben lehetséges.
A leszerelt katonák (veterani) katonáskodásra kötelezett fiainak például megtiltották, hogy helyetteseket állítsanak, ezátal formailag nem, gyakorlatilag azonban mégis kitérjenek a rájuk szabott kötelezettség alól. Esetükben ugyanis kötelező volt a katonáskodás személyes teljesítése.

A földbirtokkal rendelkező vagyonos polgárok értelemszerűen a földjeiken élő, formailag szabad és polgárjoggal rendelkező (tehát katonaképes), de hozzájuk (pontosabban földjükhöz) kötődő személyt állítottak maguk helyett. A néhány éves rendszerességgel előírt „helyettesállítás” vagy „katonaállítás” igen terhes volt a protostasia kötelezettje számára akkor is, ha ténylegesen, személyállítással (corpora), és akkor is, ha egy meghatározott megváltás (pretium) megfizetésével teljesítették azt. Ennek megfelelően a protostasia munusára csak a legvagyonosabbakat lehetett kötelezni. A munus rendkívül megterhelő voltára mutat rá az a Diocletianus nevéhez fűződő rendelet (C. 10, 62, 3), amely korlátozza a tisztségre nevezhető személyek körét.

Si ii, qui cum patre ad protostasiae munus vocati sunt, etiam nunc in patria potestate constituti sunt, ab huiusmodi necessitatibus liberentur, cum ex eadem familia ac domo duos ad ista obsequia destinari periniquum videatur. 1. Sane eos, quos emancipatos esse atque ex familia exisse manifestum est, sine cunctatione retinere debebis.

A constitutio az atyai hatalom alatt álló családfiút mentesíti a protostasia kötelezettsége alól, amennyiben apját a munusszal már megterhelték. A rendelkezés szóhasználata szerint ugyanis méltánytalannak tűnik („periniquum videatur”), hogy egy családból („ex eadem familia ac domo”) két személyt állítsanak. Az atyai hatalom alól felszabadult (emancipati) és a családból kivált fiúk azonban már kötelezhetőek a feladatra. A szabály értékeléséhez tudnunk kell, hogy az atyai hatalom alapesetben nem mentesített a munusokkal járó tisztségek viselése alól (Ulp. Dig. 50, 4, 2).
Ahogyan arra fentebb rámutattunk: a vagyoni jellegű munusok terén, ahová a protostasia is besorolást nyert, különösen tiltották a mentességeket. Ezt még az olyan más munusok esetén lehetőséget adó okok, mint az idős kor, gyermekek száma, fiatal kor vagy női nem alapján sem engedélyezték.

A protostasia jellegéről és a vele összefüggő diocletianusi változtatásokról nincsenek pontos ismereteink. Az intézmény késő császárkori eredete Mommsen szerint homályos, és Sander is csak annyit állapít meg, hogy egy régi intézmény újraszabályozása történt meg. Diocletianus egy keleti munust újított fel, egyfajta védelmi adóvá (Wehrsteuer) alakítva, kiegészítve azzal, hogy a kötelezettnek lehetősége volt újoncot állítania. A katonáskodás kötelessége a protostasia intézményében élt tovább, amely késő császárkori értelmezésében már nem személyes hadkötelezettség, kötelező katonai szolgálat, hanem a birodalom számára teljesítendő egyfajta védelmi kötelezettség, a védelmi intézkedésekhez való hozzájárulás.


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából