logo

XXIX Martius AD

A capitulum mint kollektív újoncállítási kötelezettség

Az intézményt elemző tanulmányok egyöntetűen Diocletianushoz kötik a protostasia rendszerének megváltoztatását, melynek során az eredetileg vagyonosokat terhelő munus civile egy általánosan előírt közteherviselési kötelezettséggé vált. Az újoncállítás úgy kapcsolódott össze a késő római igazgatásfinanszírozás másik két elemével (az annona és a munera rendszerével), hogy a kötelezettség alapja a capitulum lett, vagyis az a meghatározott nagyságú, személyi adófizetőkkel rendelkező földterület, amely után egy újoncot kellett kiállítani.

A vonatkozó szakirodalom egybehangzóan mutatja be a capitulum alapján teljesített újoncállítás rendjét, melynek teljesítését értelemszerűen három esetben vizsgálhatjuk: amikor a) a capitulumhoz tartozó földterület egy személy tulajdonában van; b) a capitulumon több személy osztozik; illetve kivételes esetben c) a capitulumhoz tartozó egyes tulajdonos(ok) kedvezményes módon mentesítve vannak a személyes (corpora) újoncszolgáltatás alól, és azt pénzen (pretium) megválthatják.

a) Amennyiben a capitulumhoz tartozó földnek egy tulajdonosa volt, egyedül őt terhelte a katonaállítás kötelezettsége. A kötelezettség ebben a formájában lényegileg nem különbözött a fentebb ismertetett protostasia munusától.

b) A katonaállítás másik vélhetően Diocletianus uralkodása alatt intézményesített formája, amikor a capitulumba eső földek több tulajdonoshoz tartoztak. Ebben az esetben több személynek mint „kényszerközösségben” (Zwanggenossenschaft) társult tulajdonosoknak (socii), kellett társulásban (consortium) kiállítania egy katonát. Ilyenkor a „személyes katonáskodás” nem lehetséges: közvetlenül értelemszerűen nem, és vicarius révén sem, hiszen nem a socii számának megfelelő katonát kell kiállítani, csupán összesen egy újoncot. A katonaállítás így már nem helyettesállítás, illetve helyettesek (vicarii iuniores) állításával teljesített személyes katonai szolgálat (szűk értelemben vett protostasia), hanem „valódi” újoncállítás: tironum praebitio.

Az újoncállításból vezethető le a protostasia újabb jelentése, amely a kollektív katonaállítást, a protostasia csoportos teljesítését takarja. Ennek során a capitulum egyik részese saját földjéről újoncot állít, a többiek pedig a kiállító személynek, a capitulariusnak fizetnek egy jóvátételt, térítést. A csoportos jelleg ott mutatkozik meg, hogy hangsúlyozottan csak elvileg személyes újoncállításra mindig a csoport egy másik tagját kötelezik, a személyes jelleg pedig úgy érvényesül, hogy az érintett capitulum területéről kell katonát állítani. A capitularius az újoncállítást ténylegesen teljesítő capitulum-socius, Sander megfogalmazásában „a csoport vezetője” (der Leiter der einzelnen Gruppe), aki a többiek nevében is teljesíti a csoportra szabott újoncállítási kötelezettséget (capitularia functio). A capitulariusnak ezt követően joga volt a neki járó térítést (pretium) a többi sociustól beszedni.

A térítés (pretium) tehát hangsúlyozottan az újoncot állító capitulum-tagnak járt, amely magában foglalta a kiesett emberi munkaerő árát és az olyan további költségeket (sumptus), mint a ruházat (vestis) és az ellátmány (pastus). Ezt a befizetést, mint térítést feltétlenül meg kell különböztetnünk attól a szintén pretiumként szereplő megváltási összegtől, amelyet a személyes újoncállítás alól mentesített személyek fizettek a kincstárba. Lényeges különbség a megváltás és a térítés jellegű pretium között az is, hogy az utóbbi nem az újonc árának teljes összegét jelentette.
Az újoncot állító ugyanis kötelezettsége részeként teljesítette a tironum praebitiót, vagyis a többi socius az újonc értékének csak egy, a capitulumban lévő tulajdonrészének megfelelő töredékét fizette meg a capitulariusnak, mivel abból levonták a capitularius-sociusra eső terhet.

A kollektív módon teljesített protostasia esetében is tényleges újoncszolgáltatás valósul meg, a teljesítés módjában azonban meg kell különböztetnünk az újoncállítást (tironum praebitio) és a térítésfizetést (pretium). Különös nyomatékkal kell rámutatnunk, hogy a tironum praebitio nem azonos a protostasiával (az előbb elemzett valamennyi formáját ideértve), és a már ugyancsak bemutatott helyettesállítás formájaként sem értelmezhető.
A protostasia és a praebitio tironum elkülönítésére Sander tanulmánya is felhívja a figyelmet, különösen hangsúlyozva, hogy a protostasia kötelezettségéből kiemelték a kollektív protostasia esetén annak részeként teljesíthető praebitio tironumot. Mindez azt jelentette, hogy a protostasia alól nem mentesített capitulum-tagok egy része mentességet élvezett a személyes újoncállítás (praebitio tironum) alól.
A mentesített személyek nem váltak „tehermentessé”, csupán arra volt lehetőségük, hogy ne állítsanak újoncot, és mindig csak pretium-fizetéssel teljesítsék kötelezettségüket. Ugyanerre a következtetésre jut Mazzarino és a nézeteit jórészt osztó Várady is, mivel rámutatnak, hogy ezt a többieket nyilvánvalóan károsan érintő mentesítést „technikailag” úgy oldották meg, hogy a protostasia továbbra is megmaradt mint vagyonhoz kötődő munus (pontosabban a földterület szerint meghatározott pretium-fizetés), míg a tironum praebitio a természetét tekintve eseti jellegűnek számító alantas kötelezettségek (munera sordida) közé nyert besorolást. Így az utóbbiak alól mentesített személyek a tironum praebitio alól is felmentést kaptak.
Az „alantas kötelezettségek” (munera sordida) az adózók számára rendkívüli (extraordinaria) módon előírható terhek, melyek jellegüket tekintve több formában is teljesülhettek (munkavégzés, közcélú eszköz és állatszolgáltatás stb.). Megnevezésük talán megtévesztő lehet abban a tekintetben, hogy nem sorolhatók a (szűk értelemben vett) munusok közé, közvetlenül nem rokoníthatók a városi polgárok által ellátott munera civilia közkötelezettségeivel. Sajátosan ötvözték a közvetlen szolgáltatások és a munusok fogalmi sajátosságait, bizonyos szempontból átmeneti csoportot képeztek az „annona-szerűen” és a közkötelezettségként teljesített, továbbá a rendszeres és rendkívüli adózói szolgáltatások között.

A munera sordida körébe tartozó terhek mint „alantas” (sordida) kötelezettségek azért állíthatóak szembe azokkal az igazgatási és szervezési feladatokat jelentő „polgári” közkötelezettségekkel (munera civilia), mert azokat nem a honestiores körébe tartozó városi elöljáróknak (decuriones, curiales) kellett ténylegesen is ellátniuk, hanem a humiliores csoportjába tartozó, földhöz kötődő adófizető lakosságnak. A civilia munera körébe tartozó kötelezettségek névleg legalábbis „megtisztelő” (honesta) feladatnak minősültek, amelyek nemcsak terhet (onus), hanem megtiszteltetést, méltóságot (honor) is jelentettek viselőjüknek.

A munera sordida körébe tartozó munkavégzés feladatai megítélésüket tekintve alantasak (sordida), továbbá szemben az éves rendszerességgel teljesített civilia munera feladataival eseti jellegűek. A szervezési feladat lebecsültsége visszavezethető a kötelezettségek alacsonyrendűségére (közmunkák, fizikai jellegű tevékenységek). Az ilyen „alantas” közkötelezettségek alacsonyabb elismertsége ugyanakkor nem járt együtt a honestiores körébe tartozó magas társadalmi rétegek, különösen a városi tisztviselők feladat alóli felmentésével. Az erre lehetőséget adó császári rendeletek csupán a legkiemelkedőbb társadalmi csoportok és főtisztviselők, továbbá az egyháziak számára biztosítottak mentességet.
A munera sordida alól felmenthettek alacsony sorú, a humiliores körébe eső személyeket is, foglakozásuk fontosságára tekintettel. Az illustris rangú személyeket (CTh. 11, 16, 23 [409?412?]=C. 10, 48, 16) és a szenátorokat rendkívüli módon kollektív jelleggel mentesítették a kötelezettség alól.

A munera sordida körébe tartozó feladatok tényleges ellátását nem a kötelezettség alanya végezte, hanem a földjein élő adózók. Az adózók tényleges munkája (pl. építési és javítási munkák) közmunkának (opera), egyéb szolgáltatásai (pl. a szénbeszolgáltatás) pedig eseti jellegű fizetésnek (collatio) minősültek. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a munera sordida keretein belül megszervezett szolgáltatások és az operae köre csak részben fedik egymást.
A középületek és templomok építése, javítása (sollicitudo publicarum aedium vel sacrarum constituendarum reparandarum), opera, melynek megszervezése a munera sordida alanyára hárul. Az erődfalak építése (constructio murorum) azonban olyan közmunka, amelyet nem a munera sordida keretében kell megszervezni. Az állami posta (cursus publicus) szükségleteit meghaladó állat és fogatállítás (praebitio paraveredorum et parangariarum) nem közmunka, de azt a munera sordida kötelezettjeinek kell biztosítaniuk.
A munera sordida alanya az adószedés feladatával megbízott személyhez hasonlóan egyfajta „másodlagos kötelezett”, aki mintegy kezesként anyagi felelősséget vállal a földjeire szabott feladatok teljesítéséért, és a „behajtás”, vagyis a teljesítés sikertelensége esetén saját vagyoni felelőssége mellett kell a feladat teljesítését megoldania.

A munera sordida további az elmondottakból fakadó sajátossága, hogy a földtulajdonos személyéhez kapcsolódik, természetét, teljesítését tekintve azonban földbirtokhoz kötődik. Személyes jellegét mutatja, hogy az alóla való mentesítés életre szól, és a hivatali idő lejártával nem ér véget. A mentesítés azonban nem örökölhető, nem terjeszthető ki, csak arra a földbirtokra vonatkozik, amelyet a kedvezményezett saját neve alatt birtokol. Az említett esetekben értelemszerűen nemcsak a nevezett munera sordida-alanyok vannak felmentve, hanem a teljesítést ténylegesen elvégzők: a földhöz tartozó adózó lakosság is.
A munera sordida mint közteher nem tartozik a rendes kötelezettségek körébe, ugyanakkor a forrásokban rendszerint vele együtt említett rendkívüli terhek, az extraordinariák kategóriájától is el kell választanunk. Az extraordinariák fentebb részletezett sajátosságaival szemben ugyanis a munera sordida eseti jellegű szolgáltatást jelent, amely nem kapcsolódik a császári adómegállapításhoz, mivel az adminisztráció (jellemzően a hadsereg) eseti jelleggel felmerülő szükségleteit elégíti ki. Közös elem ugyanakkor, hogy a munera sordida körébe tartozó terheket is a kormányzók szabják személyre, konkretizálják az egyes földtulajdonosok és a földjeiken élő lakosság számára.

Itt kell megjegyeznünk, hogy Sander nézetét, amely a tironum praebitiót elkülöníti a protostasiával összefüggő szolgáltatásoktól, Karayannopulos több ponton is vitatta. Álláspontja szerint a tironum praebitio nem terminus technicus, nem egy külön szolgáltatást, kötelezettséget jelöl, és mindvégig földhöz kötődik. A többi „természetben” fizetett adóval (terményben szolgáltatott annona, canon vestis, equorum collatio stb.) rokonítható, amelyet esetenként, elsősorban anyagi szükségszerűségből, pénzben is követelhettek.
A tironum praebitio alóli személyes mentességekre sajnálatos módon csak Valens a témában fordulópontot jelentő 375-ös rendeletét (CTh. 7, 13, 7) követően találunk példát. Így éppen azt a fontos kérdést nem tudjuk megnyugtatóan tisztázni, hogy a tironum praebitiót mikor emelték be a rendkívüli kötelezettségek körébe.

A felváltva teljesített pretium-fizetés és újoncállítás formájában betöltött protostasiae onus és az annak részeként megvalósuló tironum praebitio így elvált egymástól. Mommsen ezek alapján csak a tironum praebitiót tekinti földesúri katonaállításnak (Rekrutenstellung des Grundbesitzers), a Diocletianustól bizonyítható protostasiátmivel az csak „helyettesállítás” nem. Ennek megfelelően annak kezdetét a jogi forrásokban való feltűnésnek megfelelően I. Valentinianus idejére teszi. Várady Diocletianus egyik rendeletét (C. 10, 62, 3) állítja szembe ezzel a megállapítással. Tudnunk kell azonban, hogy a megjelölt constitutio csak a protostasia létezését bizonyítja, a tironum praebitióét nem. A kérdésben döntő állásfoglalást a szakirodalom más helyein sem találunk.

c) Abban az esetben, ha a capitulum tulajdonosát vagy tulajdonosait mentesítették a személyes újoncszolgáltatás alól, egy meghatározott összegű megváltást (pretium) kellett fizetniük. Ahogyan Mommsen rámutat, újoncozást eleve nem rendeltek el minden tartományban csak ahol a személyes katonáskodás „bevett” szokás volt a lakosság körében. Valens egyik, a személyes újoncállítás alóli mentességet lehetővé tevő rendeletében (CTh. 7, 13, 2 [368-70]) is egyértelműen megkülönböztetik azokat a tartományokat, ahol az újoncállítást „személyesen kérik” (corpora flagitantur) és azokat, ahol „pénzfizetést írnak elő” (in quibus pretia postulantur).
A császári birtokállományhoz tartozó, különböző jogcímeken használt földek (domus divina, patrimonium sacrum, fundi perpetuarii) haszonbérlői ugyancsak megkaphatták a pénzbeli megváltás kedvezményét, előfordult azonban, hogy ezt utóbb visszavonták, és ezeken a földeken is újoncozást tartottak, mivel „az újoncok fegyverbe hívását a közérdek kívánta meg” („publica suasit utilitas iuniores in arma conscribere”). A pénzbeli újonc-megváltás kedvezményét 397-ben a szenátorok földjeire is kiterjesztették úgy, hogy a kedvezményezettek választhattak (eligendi habeat potestatem) a személyes újoncállítás („aut tirones aptos... praestent”) és a meghatározott összegű megváltás között („autpro singulis viginti quinque solidos numerent”).

A pénzbeli megváltás engedélyezése tehát a protostasia kötelezettségét nem szüntette meg, csupán a teljesítés módjában engedett egy kedvezményes lehetőséget. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy ebben az esetben a capitulum teljes tulajdonosi (vagy haszonbérlői) köre (amely jelenthet egyetlen személyt is) mentesítve van az újoncszolgáltatás alól, továbbá a capitulum területéről nem állítanak újoncot, hanem annak teljes értékét (nem az újonc árával csökkentett részét) megfizetik megváltásként (nem térítésként) a kincstár felé (nem az újoncállítónak).


Forrás: részletek Kelemen Miklós: Légiók és bürokraták Adalékok a késő római igazgatásszervezés és igazgatásfinanszírozás változásaihoz c. munkájából