logo

IV Sextilis AD

Hadi költségvetés

A hadseregek szervezése az adók behozatalát hozta magával, s érdekes látni, hogy az adó kivetésére hogyan kaptak vagy hogyan szereztek jogot és hatalmat a különféle tényezők. A carthagóiak a háborút üzletileg kezelték. A vezére-ket mindig polgári bizottságok kisérték, hogy ellenőrizzék, vájjon a hadsereg, mint a politikának eszköze, valóban céljának megfelelőleg alkalmazák-e, és hogy a költség igazán megfelel-e az elérendő cél értékének.

Az elv, mely a carthagóiaknak ezen intézkedésében érvényre jutott, kétségtelenül helyes, mert a hadseregért kiadott pénznek a nép erejéhez mértnek kell lenni; tehát nem helyes, hogy a hadsereghez tartozó személyek határozzák meg a költség magasságát, de éppen oly helytelen az is, ha ezek a polgári közegek, - a mint az rendesen történni szokott - más tisztán katonai vagy azzal szoros kapcsolatban álló dolgokba is beleszólnak; mert ez, mint a történetből tudjuk, a hadvezérek intézkedéseit feszélyezi, hacsak nem tudnak tőlük szabadulni, mint a nagy Bonaparte.

Rómában az uralkodó néposztály, a senatus vetette ki az adót; ez határozta meg magasságát s addig, míg az uralkodó osztály hazafias volt s politikai érdekei a népével azonosak voltak, nem is volt baj. Mikor azonban a római demokrácia saját önző céljait tartotta egyedül szem előtt, az állapotok minden tekintetben rosszabbakká váltak. A római polgár jövedelmi adót nem fizetett s az új arisztokrácia a néptől különvált, melynek közreműködését nem fogadta többé el. A hadsereg a néptől szintén elvált s az arisztokráciától is függetlenné tudta magát tenni; az uralom pedig a demagóg hadvezérek kezébe jutott.
Az elfoglalt tartományokat további foglalások alapjának tekintették, s ez az oka, hogy adófizető képességüket fenntartani igyekeztek. Az adó csekély volt, éppen annyi, hogy azt a csekély haderőt, mely békében ott állomásozott, elláthassák s a közigaztás költségeit fedezhessék belőle. De az, ezen helyes elvek szerint alakított, adórendszer a kezelés következtében oly rossz lett, hogy az adófizetők elégedetlensége általános volt. Az adóbeszedést bérbe adták, a bérlők Rómában dőzsöltek s az albérlők hajtották be az adót, a mi által tömérdek személyes önző érdek működött közre az állapotok rontásán. A bérlők meg akartak gazdagodni, nemkülönben, a demokráciával karöltve járó erkölcsi süllyedés következtében, a hatalmas proconsulok és practorok is.

romaikor_kep



Augustus családja hatalmának szilárdítására sokban igen bölcsen intézkedett; mindenekelőtt a hadügyi pénztárt az állam polgári ügyeinek pénztárától elkülönítette. A katonai kincstárt (fiscus) megalapította, melynek bevételeit a senatus volt meghatározandó s a császárnak, mint a hadsereg fejének, ebből kellett a kiadásokat fedezni. De ez csak papiroson volt így, Augustus sikerrel gondoskodott arról, hogy a fiscust a senatus hatalma alul fölszabadítsa.
A légiók a császári provinciákban állomásoztak (a senatus tartományaiban nem volt rájuk szükség) s itt fejlődött belőlük állandó hadsereg. A senatus minden befolyását elvesztette a hadügyekre, a császár pedig a hadsereggel, mely egészen tőle függött, ura lett az összes hatalomnak. Ez az egyeduralkodásra törekvők útja; ezen haladt Augustus s ezen haladva teremtette meg a praetorianusokat.

A hadsereg, a néptől elválva, külön osztályt alkotott s az állam ügyeinek intézésébe is több beleszólása volt, mint azelőtt. Magának a népnek, a polgárságnak az a része, mely nem a katonai pályát választotta életpályának, iszonyodott a katonai és minden más szolgálattól, a közügyekben való részvételtől. Ennek következtében a praetorianusok még nagyobb részhez jutottak az uralomban, s az ezzel növekedő kapzsiságukat módjukban volt zsoldemeléssel, donativák adományozásával kielégíteni.
A katonai költségek fedezésére szükséges adók kivetésénél nem az általános politikai célra és a nép jólétére voltak tekintettel, hanem saját személyes előnyeikre. Az az állapot, melyben az általános államhatalom a hadseregben bírta azt az eszközt, mellyel céljait elérte, nem soká tartott.
A két fél szerepet cserélt, a hadsereg, mely eddig eszköz volt, az államhatalmat használta föl saját céljainak elérésére. Az a birodalom, melynek alkotó elemei a földet, melyen laknak, nem tekintik hazaijuknak, hanem közprédának, lakostársaikat nem honfitársaknak, hanem hatalmuk szolgálatára rendelt rabszolgáknak, nem állhat fenn sokáig, az első szél földönti és elfújja.

Az olyan államban, hol minden más tekintetről meg-feledkezve, a hadsereg maga határozza meg egyoldalúig a hadügyi budgetet, ott a nép jólléte napról-napra csökken, míg oda jut, hogy olyan erőmegfeszítésre, mint a milyenre hadjárat alkalmával szükség van, nem képes. A katonai kincstárnak függetlenítése a nép és hadsereg elválasztását eredményezte s e két elem ezentúl folytonos, a közjóra veszélyes ellentétben volt egymással. Az olyan állam, mint a milyen e császár-alkotta állam volt, absurdum, beteges állapotra mutat, de veszedelmes is, mert összedőlése közben minden meglevőt maga alá temet.

A római császárság történetéből azt a tanulságot meríthetjük, hogy az önzés a pusztulásnak csiráját hordja kebelében s az önzés vezette ember is elpusztul abban az általános pusztulásban, melyet ő idézett föl.
„A katonai szervezetnek olyannak kell lenni, hogy a sikeres hadviselést lehetővé tegye a nélkül, hogy maga lenne a háborúnak oka, s a nélkül, hogy a nemzeti jól-létet aláásná. Háború okává akkor lesz, mikor külön osztállyá alakul, olyanná, mely a háborút élethivatásnak tekinti - mondja Rüstow.


Forrás: részletek Bárczai Oszkár: Hadügy fejlődésének története c. munkájából