logo

XXX Novembris AD

Róma gazdasági rendszere

Az ókori Róma nemcsak magát a városállamot jelentette, hanem a meghódított területeket, amelyek a Mediterráneumban, a Közel-Keleten és Európa további részein helyezkedtek el, és birodalommá váltak. A birodalom központi hatalma sikeresen ültette át a társadalmi, jogi, gazdasági és műszaki eredményeket és szokásokat. A birodalom nyomai ma is megtalálhatók, nem beszélve az ókori Róma civilizációjának hatásáról az emberi kultúrára (Ókori Róma I.).

Róma gazdasága megközelítőleg i.e. 9-8. századtól i.sz. 5-6. századig tart. „Ezek a kronológiai határok kifejezésre juttatják, ... hogy Rómáról nem csak az i.e. 753 és i.sz. 476 közötti időben lehet beszélni, hanem annak társadalmi-gazdasági története megelőzi és meghaladja ezeket az ismert történelmi határokat.” (Prekovits, 2012, p. 7.)

A kereskedelem már a városállami gazdasági rendszerben is jelentős szerepet játszott, kiegészítette a földművelést és a pásztorkodást. „Róma történelmének kezdetén az etruszk birodalom részeként kapcsolódott be a „világkereskedelembe”, mely tevékenységet elsősorban az etruszkok végezték. Amikor i.e. 510 körül Róma függetlenné vált az Etruszk Birodalomtól, ez a kiválás a kereskedelmi tevékenység csökkenésével is járt, ami csak az i.e. 3. században erősödött ismét... Ebben az időszakban, ha volt is pénzgazdálkodás, akkor az az etruszk pénzérméken keresztül valósult meg, egyébként a gazdaságra elsősorban a cserekereskedelem volt a jellemző.. A háborúskodást Róma esetében, mint gazdasági tevékenységet is fel lehet fogni.” (Prekovits, 2012, p. 8.)

Róma gazdasági rendszerének átalakulása körülbelül a pun háborúkkal kezdődött, és az i.e. 2. és 1. században ment végbe. A kora császárkor, vagyis az i.sz. 1. és 2. évszázad Róma politikai virágkorának, a pax romanának az időszaka, ugyanis az egész birodalomban gazdasági fellendülés volt megfigyelhető, kiteljesedett a kereskedelem és a pénzgazdálkodás. Azonban ez a „virágkor” csak az adott keretek között nevezhető virágkornak.

A 3. században a pax romana megszűnt, mert az állandó polgárháborúk és a külső betörések aláásták a birodalom békéjét és belső kohézióját. A városok nem rentábilis beruházásokat konstruáltak, hiteleik visszafizetésére a császárok vagy a pénzrontás eszközét alkalmazták, vagy egyre nagyobb adóterhekkel sújtották a lakosságot. A pénzrontás azt eredményezte, hogy a 3. századra megszűnt a pénzbe vetett bizalom, és ezzel együtt a pénzgazdálkodás is. „Helyébe visszaállt a cserekereskedelem, természetesen alacsonyabb kibocsátási szint mellett. ... Ezzel párhuzamosan az adóbevételek beszedésének jobb hatásfoka érdekében növelni kellett a közigazgatás létszámát, ami további improduktív munkaerő alkalmazását jelentette. Ezek a folyamatok elvezettek oda, hogy a kereskedelem és az ipar a városokban leállt, és a nagybirtok maradt az egyedül tovább élő gazdálkodási forma.” (Prekovits, 2012, pp. 9-10.)

A legrégibb fennmaradt pénzérmék hozzávetőleg i.e. 560-ból Kroiszoszlüdiai király idejéből származnak. A lüdiai pénzérmék egységes mérete és súlya, amellett az állami garanciavállalás tulajdonképpen azonnal kiváltott minden addigi, felettébb változatos pénzformát. A lüdiai találmányt rövid időn belül átvették a görögök, majd tőlük i.e. 269-ben a rómaiak is, és a Római Birodalom hódításai révén egész Európában meghonosították a pénz használatát (A pénz története I.).

A mérleg használata ahhoz a korhoz köthető Rómában, amelyben Róma még nem veretett pénzt. A római világban a pénzrendszer a rézből indult ki. „Még abban a korban is, amikor már tökélyesen bevégződött volt az átmenet az ezüstre, és a rézpénz már csak mint jelképes váltó pénz szerepelt, a római ügyleti nyelvben a pénz mindig aes, a közkincstár még mindig aerarium populi Romani, a római nép rézkamarája, és az eredetileg rézpénzre vonatkozó sestertius (numus) a számadás alapegysége.”
Az adás-vétel eszköze a rómaiaknál eredetileg a nyers réz volt, amelyet mérleggel adtak és vettek súly szerint, a súlymérték egysége a font volt. (Erdélyi Múzeum Egyesület Történelmi Szakosztály Közlöny, 1881, p. 65.)

A római pénzemberek nagy része a saját pénzét adta kölcsön, ezzel tevékeny részt vett a birodalom gazdasági életében. Ezek a pénzemberek látszatra bankárként működtek, azonban bankárnak csak az az üzletember nevezhető, aki főként idegen pénzt (üzletfelei készpénzét) üzletszerűen, kamat ellenében ad kölcsön. Üzletfeleinek az igénybe vett tőkéért fizetett alacsonyabb kamat és másik személynek a kölcsönadott tőke után szedett magasabb kamat közötti különbözet a bankár haszna. Ezáltal a bankár fontos gazdasági tevékenységet fejt ki. Rómában a bankárok már az i. e. IV. században feltűntek (Ókori Róma IV.).

Ebben az időben a római gazdasági élet még igencsak kezdetlegesnek volt mondható, azonban az oda érkező görög bankárok felismerték a város fejlődő gazdasági életéből adódó lehetőségeket. A kereskedelmi forgalom számára alkalmas pénznem még nem létezett, ezért a görög bankárok idegen, külföldi vereteket hoztak magukkal. A római kereskedők ezekkel az idegen érmékkel (készpénzért) vásárolták meg a távoli piacokon azokat az árucikkeket, amelyeket csereüzlet alapján nem lehetett megszerezni.
Üzleti útjukról gyakran idegen pénzzel tértek vissza, melyeket a bankárok a kívánt pénznemre átcserélték. Így alakult ki a bankárok egyik lényeges tevékenysége, a pénzváltás. Később a pénzváltók külön pénzváltóüzleteket nyitottak, a pénzek átváltásáért jutalékot kaptak (A pénz története II.).

A pénz mennyiségének a hiánya, más néven a defláció azzal kezdődött, hogy a pénzváltóknak megengedett volt a kamatok szedése a hitelek után. A pénzváltók a náluk lévő pénzmennyiséget újra és újra meghitelezték mások számára, akiknek a hitel összegén felül a kamatokat is vissza kellett fizetni. A pénzváltók ismét hitelt nyújtottak mások számára, akik a hitelként kapott pénzhez képest szintén többet fizettek vissza.
A pénzváltók az így megszerzett pénz jelentős részét visszatartották, ezért pénzhiány keletkezett. Ez addig nem okozott problémát, amíg a birodalom területe nőtt, hisz a meghódított területekről befolyó pénzösszegek és az esetleges új bányák pénzt tudtak pumpálni a gazdaságba.
„A gond ott keletkezett, amikor a birodalom nem volt képes már jelentős mértékben tovább terjeszkedni, de mindeközben a népessége folyton nőtt. A növekvő népesség egy véges birodalom határain belül elkezdi felélni a természetes környezetét, végletekig kimeríti a rendelkezésre álló erőforrásokat. A növekvő népesség növekvő pénzmennyiséget is igényel, de mindeközben nincs új kibányászható pénzként használható fém, így emiatt is pénzhiány keletkezik.” (A pénz története II.)

Az ókori Rómában az, hogy a pénzváltók további összegeket vontak el a gazdaságból a helyzetet csak fokozta. Nero (római császár, i.sz. 37-68.) a defláció hatására az összes érmét bevonatta, azokat beolvasztatta, és 15%-kal kisebb formában újra verette. Ennek hatására a pénz értéke csökkent, hisz kevesebb nemesfémtartalommal bírtak az érmék, viszont már az államnak is pénzt tudott veretni, amelyből tudta fedezni a kiadásokat. Ez volt a történelem legelső feljegyzett inflációja. (A pénz története II.)

Dioklész (római császár, i.sz. 244-311.) a mérhetetlen pénzromlást, az inflációt akarta megállítani, ezért egy rendeletet bocsátott ki, melynek árai maximális árak, vagyis ezeknél magasabb árakat senki sem szabhat és szedhet a birodalomban. A rendelet értelmében ahol bőség van, és minden olcsó, maradjanak az olcsó árak, másutt azonban a rendeletben megszabott legmagasabb árakat még ínség esetén sem szabad átlépni.
A római pénz, a denarius, ebben az időben már nem tiszta ezüst, hanem rezet is tartalmaz. Nero óta 5-10 százalék vörösrézzel keverték, Marcus Aurelius korában (római császár, i.sz. 121-180.) 30 százalék, Septimius Severus óta pedig (római császár, i.sz. 146-211.) 50-60 százalék vörösréz került bele. A rendelet kiadása idején, már mindössze 5 százalék volt a denarius ezüsttartalma.(A pénz története II.)

A Római Birodalomban már egységes adózási rendszerek működtek, az adózó állampolgárokat adóslistán tartották számon, amire a birodalom fokozatos bővülése miatt szükség is volt. Vagyonadót csak rendkívüli helyzetekben (háborúk, nagyobb katasztrófák idején) vetettek ki. A két választott censor által végzett vagyonbecslés alkalmával megállapított vagyon képezte az adóalapot, az adókulcs 1-2 %-os volt. A Római Köztársaság területén az adókivetés és ellenőrzés is a censorok feladata volt.
A provinciákban a procuratorok feladatát képezte a közvetlen adók begyűjtése. Azt, hogy az Itália területén élő polgárok mentesüljenek a közvetlen adók megfizetése alól, a Római Köztársaság nagymértékű terjeszkedése tette lehetővé i.e. 167-től. A közvetett és eseti adókhoz kötődő adóztatási teendőket az ún. adóbérlők végezték.
Augustus (római császár, i.e. 63 - i.sz. 14.) adóreformjával új alapokra helyezte a birodalmat. Azért, hogy az adókat minden provinciában pontosan ki lehessen vetni, uralkodása alatt az impérium lakosságát háromszor is összeíratta. Az ő újítása volt az örökösödési adó bevezetése, melynek mértéke 5 % volt, valamint az adóbérlők rendszerének felszámolása. Reformjával az adószedők már csak hivatalos alkalmazottként járhattak el, az adók összegyűjtése az állami hatóságok feladata lett.

„Augustus idejében az általános forgalmi adó (áruk eladása után számítottak fel) 1 % volt, kivéve a rabszolgák kereskedelmét, amire 4 %-ot számítottak fel" (Juhász, 2013). A kiszámítható adóbevételek biztosították a római lakosság részére a szociális juttatásokat, valamint lehetővé tették az ingyen kenyér és a szórakoztatás biztosítását is. Az adóbeszedés e működőképes rendszere a birodalom hanyatlásakor megroppant (Juhász, 2013).

A vám a rómaiak előtti korban sem volt ismeretlen, a szervezett államhatalom sehol sem nélkülözhette. Bevételi forrásként szolgált a görög városállamokban, a közel-keleti monarchiákban valamint Egyiptomban. A rómaiak minden elfoglalt területet bevontak vámszervezetükbe és a vám az állami jövedelmek leglényegesebb alkotóeleme lett.
A római vám (portorium) magában foglalta az út- és hídvámot, valamint a kikötői illetéket is. „A vámok, adók, illetékek beszedésére hivatalnoki apparátusuk nem volt, a köztársaság árlejtés (versenytárgyalás) útján, a legelőnyösebb ajánlatot tevő vállalkozónak (publicanusnak) rendszerint ötesztendei időtartamra bérbe adta az államkincstárt, az aerariumot megillető jövedelmek behajtását.” (Ókori Róma II.)



Németh Natasa