logo

XXX Novembris AD

A számviteli nyilvántartások

Egyes feltevések szerint az első feljegyzések a gazdasági folyamatokról Mezopotámiában Sumer (mai Dél-Irak) területén már az őskori Ubaid-kultúra alatt megjelentek. Nagyjából i.e. 3500-ban a sumérok már foglalkoztak az éves kenyér és sör mennyiségének elszámolásával, amit agyagtáblákra jegyeztek fel az általuk fejlesztett ékírással. További előrelépést jelentett, hogy körülbelül i.e. 3000-ben Egyiptomban és Babilonban elkezdték használni a „tartozik”és „követel” fogalmakat, amire a régészek régi papirusztekercseken bukkantak rá.
A korai könyvelési okmányok az ókori Iránból származnak. Az i.sz. második évszázadból az első szabadlap-könyvelés bizonyítékai maradtak fenn preparált pálmaleveleken Indiában. Az i.e. ötödik századból származó ókori görög feljegyzések egy logisztikai tisztségviselőről számolnak be, akinek az volt a feladata, hogy az attikai államszövetség pénztárának zárszámadását elkészítse és Pallasz Athéné istennőnek járó tizedet befizesse (Ókori számvitel II.).

A korai Római birodalomban a családi költségvetést a családfő készítette. A családfő a nyilvántartási könyvbe bejegyezte a kiadásaikat és bevételeiket. Átvezette ezeket kiadásokat és bevételeket a havi nyilvántartásba, amit codex accepti et depensi-nek hívtak, és amelyben az adós hozzájárulásával tartozását fel lehetett használni ellene jogi eljárásban (Alexander, 2013, p. 4.).
Később a bankárok hasonló nyilvántartási könyvet használtak és kialakítottak egy harmadik könyvet belőle, amelyben már az ügyfél számla adatai szerepeltek, bejegyzések az ügyfelekről, az egyik oldalon ott volt, hogy mennyivel tartoznak a bankárnak a másik, szemközti oldalon meg ott volt a jóváírásuk. Időszakonként ebből egyenleget készítettek és az egyenleg alapján készpénzben behajtották az ügyféltől, amivel tartozott, és ha befizette, akkor továbbra is vezették ezt a számlát.

A rendszer és a rendszer alapjai állami szinten ugyanazok voltak, mint ami családi szinten a korai időkben. Az állam által kifejlesztett rendszer a korai időszakban bevezetett egy új funkciót, amelynek segítségével a kiadásokat biztosították. Létrehoztak egy különálló szervet (kincstárnoki rendszert), ahol a pénztárosnak kibocsátó megbízásokat adtak, biztosítva neki egy utalványt, és ennek alapján kellett vezetni a kiadásait. Mindkét esetben nagyon pontos nyilvántartást lehetett az emberek közötti tranzakciókról vezetni.
Augustus császár ideje alatt a birodalomban tartományi és kerületi kincstárakat hoztak létre, amelyek szigorú könyvelési, elszámolási kötelezettséggel rendelkeztek a központi kincstár felé. Később ezek a könyvelések lettek a központi adó kivetésének az alapjai, a birodalmi háztartás költségvetésébe, a hadsereg költségvetésébe vezették be. Később a birodalomban egy különálló kerületi rendszert hoztak létre, az adó kivetésére és behajtására, ez egy nagyon komolyan megszervezett rendszer volt.

A 10-12 központi irodából 8 foglalkozott a könyveléssel. Három részleget kell ismerni ahhoz, hogy ezt a rendszert jól megérthessük. Az egyik a király és köztársasági könyvelési rendszer, a másik a korai birodalom alatti könyvelési rendszer, és a harmadik a késői birodalom alatti, ami a dioklészi időkre (görög történetíró, i.e. 4. század vége - 3. század eleje) vonatkozik. Az eredeti Római alkotmányban nem volt kifejezett adózási rendszer, még állami kiadásokról sem volt szó.
Az állam nem fizetett a hadsereg szolgáltatásaiért, nem adott nekik jutalmat és a köztisztviselői rendszerben sem voltak kompenzációk. Ha egyáltalán volt valami kis díjazási rendszer azt annak a személynek adták, akik a kerületnek nyújtottak valamilyen szolgáltatást, vagy olyan személynek adtak ilyen díjat, aki olyan szolgáltatást nyújtott, amit egyébként nem nyújtott volna.

A pénzügyek a király kezében voltak. Nem világos hogy mennyire volt megkötve a keze és az sem világos hogy mennyire kellett elszámolnia a nyilvánosság felé a költségvetéssel, illetve hogy mire költött. A bevétel elsősorban kikötői illetékből, földekből származó bevételből, szarvasmarha bírságból, elkobzásokból és háborús nyereségből állt. Ezek voltak azok a bevételek, amikről el kellett számolnia. Néha kivetettek különadókat, de ezeket bizonyos körülmények között visszafizették.
A római köztársaság ideje alatt merült fel először hogy a római polgároknak egy kincstárat nyissanak, amit a szenátorok irányítottak, a konzolok bonyolították le az ügyleteket és irányították a questorokat, akik az ókori Róma alacsonyabb rangú tisztviselői voltak, a közpénzek beszedését és elosztását felügyelték és a napi teendőket végezték. A köztársaság ideje alatt jelentek meg a pénzügyi szervezetek első elemei, ezeket a városi tanács számára hozták létre, és azért jött létre, mert igény volt rá az állam részéről. Később a birodalom ideje alatt váltak az egész birodalmat behálózó hálózattá.

A bankárok, akik sokan voltak Rómában, és a kereskedők is hasonló nyilvántartásokat használtak Justinianus (kelet-római uralkodó, i.sz. 483-565) ideje alatt. Volt egy harmadik nyilvántartásuk ún. számviteli könyv, amiben valószínűleg betűrendben rendezték a számláit minden ügyfelüknek, egyik oldalon a tartozásaikkal, a másikon a hiteleikkel. A számlákat bizonyos időközönként egyenlegezték, és a bankárok beszámoltak, ha szükség volt rá. a számlakivonatokat a praetornak kellett bemutatniuk, akik a Római Köztársaság választott magistrátusai, azaz főtisztviselői voltak, rangban közvetlenül a konzulok után következtek.

A bankárok hitelességét a városban városfelügyelők (prefect) felügyelték, a tartományokban pedig a kormányzó. Amikor a számla egyenleget az ügyfél megkapta, a hitel összegét a bankár kifizette az ügyfélnek, kivéve, ha fel volt jogosítva, hogy visszatartsa a kifizetést. Néha a római polgárok készpénzben fizették a hitelezőket egy pénztárosnak, aki többnyire rabszolga volt. Egy gazdag családban az apa adhatott ki csekket a bankárok számára és akkor ebből fizettek a hitelezőknek. Rómában már a kezdetektől felismerték azt, hogy fontos különbséget tenni az adót kivető, a kiadásokat engedélyező személy és azon személy között, aki megkapja ezeket a kifizetéseket.

A köztársaság alatt a szenátus kezében volt a törvényes jog a bevételek és kiadások felett. A szenátus alá voltak rendelve a konzulok, azzal a felhatalmazással, hogy rendelkezzenek a fizetések felett. Ugyanakkor beszámolási kötelezettségük volt a szenátus felé. I.e. 443-ban a konzultól elvették ezt a jogot és a cenzoroknak adták át, akik ezáltal valóságos pénzügyminiszterekké váltak. A cenzorok legfontosabb feladatai az államigazgatási feladataik voltak, a kincstárak questorok jelenlétében szedték be az adót, és a hitelezést a szenátus ötévenkénti költségvetéséből szavazták meg.
A magistrátusok hagyták jóvá az összes kiadást és bevételt, városi quaestorokok feladata volt az aktuális kiadások és bevételek kidolgozása. Eredetileg a városi quaestorból kettő volt, később négy lett, majd Sulla36 idején húsz. A két városi quaestornak volt kulcsa a városi kincstárhoz. A szenátusnak szavazást kellett indítani, hogy a tartalékalaphoz i.e. 138-78, konzervatív római politikus, hadvezér hozzányúlhassanak és a szenátus szavazása után még a magisztrátusoknak is bele kellett egyezniük.
Saturnus templomában voltak a quaestorok irodái, ahol sok tisztviselő dolgozott, köztük a hadsereg és a haditengerészet quaestorai is. A kincstári írnokok a quaestorok rendje alá tartoztak és ők voltak azok, akik a tranzakciókat bejegyezték a nyilvános okiratba (tabulce publicce), hasonlóan a családfőkhöz (Ókori számvitel I.).



Németh Natasa