logo

XXVII Novembris AD

A pénzügyi könyvelés

Bármely gazdálkodó személy, vállalat, közület gazdasági eredményét csak akkor lehet felmérni, ha a vagyonában, a saját vagy reá bízott értékekben beállott változásokat, üzleti eseményeket pontosan, következetes formában és írásban rögzíti, vagyis elkönyveli. Erre az ókorban már régen rájöttek, a görögök az államháztartásban és a magángazdaságban egyaránt fontosnak tartották a számadások, üzleti könyvek vezetését.
A rómaiak minden bizonnyal a Városba költözött görög üzletemberektől, bankároktól sajátították el a könyvelést, és ismerték meg annak előnyeit. Cato a jó gazda kötelességének, fontos tennivalójának tartotta a könyvelést és valóban, minden gondos, természetesen vagyonos római polgár elsőrendű feladatának tartotta, hogy reggelenként ügyintézője jelentése alapján a vagyoni változásokat, bevételeket és kiadásokat elkönyvelje. A számadási feljegyzéseket viasszal bevont, könyvszerűen összefűzött fatáblácskákra (tabula cerata), papyrus-lapokra vagy később, a császárkor vége felé összefűzött pergamenlapokra (codex) írták.

A könyvelés alapjait a bankárok rakták le. A bankár naponta minden üzleti eseményt, tehát a vagyonában beállott változásokat, bevételeket és kiadásokat, a kelet feltüntetésével viasztáblákra jegyezte fel. Ezt a bizonyos mértékben ideiglenes jellegű feljegyzést, a rómaiak adversariának, vagy ephemerisnek nevezték es ez felel meg a mai könyvelési és pénztári gyűjtőnaplónknak. Az adversaria könyvelésének külalakjára, éppen ideiglenes volta miatt, a könyvelő nem fordított különösebb gondot. Az adversariából - rendszerint havonta - a tételeket átmásolták, átírták a codex accepti et expensi elnevezésű üzleti könyvbe.

A rómaiaknál az acceptum et expensum megfelelt annak a fogalompárnak, amelyet mi a könyvelésben bevétel és kiadás, tartozik és követel elnevezéssel jelölünk. (Az acceptumon a készpénzben történt bevételt, az acceptilatión a jóváírást, viszont az expensumon a tényleges kifizetést, az expensilatión a megterhelést értették.)
A bevételt és kiadást, a jóváírást és a terhelést - értelemszerűen - egymástól elkülönítve vezették be a könyvbe. A bankár ezen kívül minden egyes ügyfelének, hitelezőjének és adósának egyaránt folyószámlát (ratio) nyitott, és ezeket a számlákat külön üzleti könyvben, a codex rationumban vezették.

A számla tartozik oldalát ratio acceptinek, a követel oldalát pedig ratio expensinek nevezték. Ebben a könyvben a bankár saját magának, bankja üzleti tevékenységének nyilvántartására is vezetett számlát, ez pótolta főkönyvi számláját. A bankár még egy könyvet, pontosabban segédkönyvet használt, a kalendariumot, a lejárati naplót, amelyben követeléseinek, illetve tartozásainak az esedékességét jegyezte fel.
(Ez a segédkönyv azért kapta a kalendarium nevet, mert Rómában a lejáratok nagyobbrészt Kalendae napján, vagyis a hó első napján voltak.)

A bankár bizonyos időközökben mérleget készített (rationem putare), a könyv mindkét oldalát összeadta, a nagyobb összegből a kisebb összeget levonta (rationem subducere), és így állapította meg a tartozik, illetve követel egyenleget (reliqua).
Minden üzletember, különösképpen a bankár felelős volt könyveinek pontos vezetéséért, erre jogszabályok is kötelezték. Az üzleti könyveknek a bíróság előtt bizonyító ereje volt, éppen azért kerülni kellett a könyvben minden törlést, vakarást. A banküzlet tulajdonosa kívánságra köteles volt a számla másolatát, az év és a napok pantos feltüntetésével kiszolgáltatni. Erre azonban csak a bankárt léhetett kötelezni, mivel „üzlete es tevékenysége közérdekű”, ahogy ezt Gaius, a kiváló jogtudós megfogalmazta.

A bankok, pénzváltók tevékenységének szükséges voltát még a maradi gondolkodású senatus is felismerte, sőt annyira méltányolta, hogy az i. e. IV. században a Városban letelepedett bankároknak bankhelyiségül a Forum Romanum déli részén levő hét hentes bódét kiutalta. (Feltehető, hogy ezek a helyiségek nem voltak különösképpen díszesek, de ez a paraszti Rómában akkor még fel sem tűnt, viszont eme bankhelyiségek [tabernae argentariae, vagy tabernae veteres] igen jó és forgalmas helyen, a majdani Basilica Iulia közelében állottak.)

Később a Forum északi részén is berendeztek banküzleteket (tabernae novae, vagy tabernae plebeiae), a bankároknak a telek, illetve a helyiség használatáért természetesen bért kellett fizetniök a Városnak.
„Ha egy bankár a tabernáját eladja - állapította meg az idevágó jogszabály -, akkor csupán magát az üzletet adja el, de nem az ingatlant, amely a közösség tulajdona.”

A Forum északi részében, ahol Ianusnak, a kettős arcú istenségnek szentelt templom állott, bonyolódott le a pénzforgalom, itt tevékenykedett a legtöbb bankár és pénzváltó. A pénzváltók helyiségéből zacskókban, kosarakban vitték el az ügyfelek az átvizsgált és rendben talált érméket.
A nummulariusok a jó pénzt tartalmazó edényt vagy tartályt lezárták, és egy csontból vagy fémből készített, 4-8 centiméter hosszú, 1-1,5 centiméter széles táblácskát erősítettek rá. A táblácskára rákarcolták: sp (a spectavit, átvizsgálta szó rövidítése) és a pénzváltó nevét, például előkerültek olyan tessera nummularia elnevezésű táblácskák is, amelyek Rabirius (az ismert üzletember és bankár) vagy C. Octavius (Augustus apjának, illetve nagyapjának) nevét viselték. A felirat annyit jelentett, hogy a megnevezett pénzváltó vagy bankár a tartály tartalmát képező érméket átvizsgálta, és rendben levőnek találta.

A császárkorban a pénzváltók es a bankárok tevékenységét, mint a gazdasági élet más területét is ellenőrizték, és erre a kormányzatnak minden oka megvolt. Az i. sz. II. században a nagy történetíró, Tacitus megállapította, hogy „az uzsora régi betegsége Rómának, es gyakran okozott felkeléseket es torzsalkodásokat”. Érthető, hogy még a Digestába is felvették azt a császárkori jogszabályt, amely szerint „a praefectus urbi (tehát a Város kormányzója) gondoskodni tartozik, hogy a pénzváltók tevékenységüket kifogástalanul lássák el, es tartózkodjanak attól, ami tilos”. (A pénzváltó foglalkozásával, mint láttuk, a bankáré összefüggött, tehát a jogszabály mindennemű pénzüzlettel foglalkozó rómaira vonatkozott.)

De a pénzváltók és a bankárok korántsem tartózkodtak mindig a „tilostól”, a „pénzvágy, ez a rozsda beette magát szívünkbe”, panaszolta Horatius. Valóban, a sok, pénzre éhes római polgár ott sündörgött a Ianus szentély körül, benézett a bankárok helyiségeibe, a pénzváltók asztalai mellett is megfordult, hátha sikerül valami kis haszonra szert tennie, még az sem baj, ha nem is egyenes úton.

Jó az ezüst, drágább az arany, s az erény az aranynál.
„Polgár, ó, polgár! Gyűjts pénzt legelőször is, aztán
jöjjön majd az erény!” - Ezt zengik a Ianus előtt, ezt
háta mögött, fújják biflázva a vének, az ifjak,
vállaikon batyu lóg, balkarjukon iskolatábla.
(Horváth István Károly fordítása)

A banküzlet az i. e. I. századi Rómában felvirágzott. A pénz dőlt Rómába. A meghódított tartományok kincsei, aranya, ezüstje Rómába özönlött. A tartományok gazdasági kiaknázását a római üzletemberek ragadták magukhoz, és ezekben a vállalkozásokban olyan személyek is részt vettek, akik egyébként - „főfoglalkozásukat” tekintve - bankárok voltak. Már ezért sem lehetne az üzletember jellemző tulajdonságait a bankáréitól elválasztani, az üzleti érdekeltségek túlságosan összefonódtak, összekuszálódtak.

A nagy bankárok nem is mindig Rómában székeltek, Gaius Octavius - Augustus nagyapja - Rómában is, Velitraeben is működött. Puteoliban, ebben az élénk, forgalmas kikötővárosban tevékenykedett a két Cluvius-fivér, Numerius és Marcus. Numerius Cluvius Campania több városában, Capuában, Nolában és Caudiumban tisztségeket viselt (különben is római lovagok voltak), Marcus pedig Ciceróval és Pompeiusszal nemcsak üzleti kapcsolatban állott, de ezekhez a neves államférfiakhoz meleg barátság is fűzte.
Ugyancsak Puteoliban élt Gaius Vestorius bankár, aki Atticusnak es Cicerónak volt a barátja, és műveltségével kivált a többi bankár közül. Caesar odaadó barátja volt, mégis mindig a háttérben működött Gaius Oppius, ő foglalkozott Caesar néha elég zavaros pénzügyleteinek lebonyolításával, egyben a kiváló államférfiú bizalmát is élvezte, aki nem is ritkán politikai feladatok elintézésével bízta meg.
A dictator meggyőződött Oppius hűségéről, és ezért nyilván magas tisztségekkel is felruházta volna, a bankár mégis továbbra is csak egyszerű lovag akart maradni, s bölcsen távol tartotta magát a politika ingoványaitól. Caesar halála után visszavonult a közéletből és az üzleti világból s nagy vagyonából élve, irodalmi munkásságot fejtett ki.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969