logo

XXVII Novembris AD

A pénz kibocsátása, a pénz verése

A pénz kibocsátása, a pénz verése a római köztársaság felségjogai közé tartozott, amely e jogát a senatuson át gyakorolta. Láttuk már, hogy a köztársaság a kincstár, az aerarium felügyeletét fiatalemberekre bízta, akik hivatali pályafutásuk (cursus honorum) első állomásaként töltötték be a quaestor tisztét. Nos, a pénzverés irányítását, a pénzkibocsátás ellenőrzését még fiatalabb emberek, az alacsonyabb rangú magistratusok (magistratus minores) háromtagú testülete (triumviri aere argento auro flando feriundo collegiuma) intézte.

A pénz verésének technikai kivitelét az állam publicanusoknak adta vállalatba. A pénzverde a Capitoliumon, a Iuno Moneta (a „figyelmeztető, intő” Iuno istennő) temploma közelében működött, innen származott a kivert pénzt jelölő moneta szó (amely átment az olasz, a francia és az angol nyelvbe is: moneta, monnaie, money). De amíg a római pénzérméket a hagyományosan ismert alakjában forgalomba hozták, addig évszázadok múltak el...

A római pénz - ezt már említettük - eredetileg nyersrézből készült, olykor jelzéssel ellátott rúd (aes rude) formájában, amit bizonyos alakba öntött, meghatározott súlyú, jelzett bronz darab (aes grave) váltott fel. Ez már haladást jelentett, mert az első esetben a rúddarabot le kellett mérni, az utóbbi viszont már súlybeosztás szerint készült. Az egység ekkor az as volt, amely egy libra (azaz egy római font = 327,45 gramm) bronznak felelt meg.
Az ast a tizenkettes rendszer szerint kisebb részekre osztották, és minden súlyt jel és valamely istenség arcmása jelölte. Az as 12 uncia (Ianus-fej), a semis 6 uncia (Iuppiter-fej), a triens 4 uncia (Minerva-fej), a quadrans 3 uncia (Hercules-fej), a sextans 2 uncia (Mercurius-fej), az uncia (27,28 gramm, Roma-fej).
Később az as többszörösének megfelelő darabok is készültek: a dupondius két asnak felelt meg, jelzésként Minerva-fejet és hajóorrt vertek rá, a tressis három as értékű volt, madárdíszes sisakú istennő- és hajóorrjelzéssel. A quincussis az as ötszöröse, a decussis pedig tízszerese volt.

Az aes rude a kereskedelmi forgalom számára szinte teljesen alkalmatlan, az aes grave pedig több mint nehézkes volt. Nem elégíthette ki a kereskedelem igényeit, hiszen ezekkel a súlyos pénzdarabokkal fizetni, azokat egyik helyről a másikra szállítani roppant kényelmetlen és terhes volt. Ezért Rómában inkább az idegen nemesfém veretek forgalmazásával segítettek magukon a mozgékony és élelmes kalmárok.

A nehézségek ellenére a senatus csak nehezen es aránylag nagyon későn határozta el magát az ezüstpénz verésére. Minthogy Rómának Itália meghódítása után is csupán igen kevés és kis hozamú ezüstlelőhelye volt, a magasabb értékű ezüstérmék kibocsátását mindaddig nem lehetett megvalósítani, amíg kellő mennyiségű ezüstöt termelő bányát nem szereztek.
Miután Róma az első pun háborúban elfoglalta Siciliát, a második pun háborúban pedig Hispaniára terjesztette ki hatalmát, most már gazdag ezüstbányái voltak. Ezenfelül hadisarc és - zsákmányként jelentős mennyiségű nemesfém kincs került Rómába, és nem kellett többé attól tartani, hogy az értékesebb ezüst pénz kibocsátásának nyersanyaghiány lesz az akadálya. (Jellemző a hagyományoktól nehezen eltérő római gondolkodásra, hogy a köztársaság a legyőzött népektől a hadisarc fizetését mindig ezüstben követelte es nem aranyban, amin a császárkor első századában az idősebb Plinius nem győzött eléggé csodálkozni.)
A senatus, miután egyszer nagy nehezen elhatározta az ezüstérme veretését, nem akart rátérni az aranypénz kibocsátásának útjára.

A senatus előbb a bronzpénz, az as súlyát a felére csökkentette, és azután i. e. 209-ben forgalomba hozatta az ezüstpénzt, a denariust. Amíg Iulius Caesar az aranypénz, az aureus folyamatos veretését el nem rendelte, addig az ezüst denarius számított Róma legnagyobb értékű pénznemének. Mellette még egy ezüstérme került forgalomba, a denarius felét érő quinarius. Mindenesetre i. sz. 215-ig, amíg Marcus Aurelius Antoninus császár (akit Caracalla gúnynéven jobban ismerünk) be nem vezette a róla elnevezett, két denariust érő ezüstpénzt, az antoninianust, addig a denarius volt Róma legnagyobb értékű ezüstérméje.

A denarius kezdetben 1/72 font (4,55 gramm) ezüstöt tartalmazott, ami tíz csökkentett értékű asnak felelt meg, és ezt az érmére vert X jelezte. (Később - i. e. 13o óta - az ezüst denarius tizenhat ast ért.) Értéke nem maradt állandó. Első megjelenése után hamarosan 3,98 grammra csökkentették ezüsttartalmát, és egészen így is maradt i. sz. 64-ig, amikor is Nero rontotta az ötvözet ezüsttartalmát.
Az eredetileg majdnem színezüst ötvözet csak azóta romlott. Egy ízben a köztársaság korában is kísérletet tettek a denarius értékének csökkentésére. Ugyanis az i. e. I. század elején a pénzhiány olyan nyomasztóan hatott Rómára, hogy i. e. 9i-ben Marcus Livius Drusus néptribunus javaslatára a törvényhozás elrendelte, miszerint minden nyolcadik új denarius-veret ezüsttartalmát csökkentsék és rézzel ötvözzék.
A kormányzat azt hitte, hogy így több pénz kerül forgalomba, és ezzel a pénzhiányon segít. De ez az intézkedés korántsem oldotta meg a problémát, sőt a gazdasági életben zavart s bizonytalanságot keltett. Senki nem tudta, mennyi a jó, teljes értékű és mennyi a csökkentett értékű denariusa. Ennek ellenére ezt a nyugtalanító állapotot nem orvosolták, a kormányzat semmilyen intézkedést nem tett.

Végre i. e. 84-ben Marcus Marius Gratidianus praetor állami pénzvizsgáló hivatalok felállítását rendelte el, és egyidejűleg a rossz vereteket jó, új denariusokra cseréltette át, ami a rómaiakat megnyugtatta, és nagy örömmel töltötte el.
A Város népe minden városnegyedben szobrot állított a praetor tiszteletére, mindez azonban nem mentette meg Marius Gratidianust attól, hogy néhány év múlva, a sullai proscriptiók idején kegyetlenül meg ne gyilkolják... Ettől kezdve a denarius értéke állandó maradt, sőt Augustus pénzügyi reformja sem változtatott rajta, csak Nero uralkodásától kezdve rontották.

A köztársaság korában a denariuson kívül más ezüst érmék is forgalomba kerültek. Még a denarius kibocsátása előtt, egyes itáliai pénzverdékben olyan pénzérméket hoztak ki, amelyeket a győzelem istennőjének, Victoriának a képe díszítette, és ezért victoriatusnak nevezték.
Később Rómában is készültek ilyen veretek, de értékét a denariushoz képest csökkentették, éspedig az eredeti 3,41 grammról 2,9 grammra. A denariushoz való 3 : 4 aránya azután is megmaradt, de nem sokáig, mert az i. e. II. században megszüntették a veretését. I. e. 100 körül a senatus újabb ezüstpénzt bocsáttatott ki, a denarius felét érő quinariust, amelyet - talán megszokásból - inkább victoriatusnak nevezték a rómaiak.
Amikor Nero leszállíttatta a denarius értékét, akkor a quinariusé is arányosan csökkent. A denarius negyed részét érő sestertius elterjedését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy - noha veretése egy ideig szünetelt - mindenkor számolási egységként használták. A sestertius a császárkorban bronzból készült.

A császárság alatt ötféle bronz-,illetve rézpénz került forgalomba; a négy as értékű sestertiust, a két as értékű dupondiust, az ast, továbbá az as felét érő semist es végül a legkisebb értékű váltópénzt, az as negyed részét kitevő quadranst bronzból, illetve rézből verték.
Az ezüst- és bronzpénzek kibocsátásával azonban a köztársaság csak kevéssé orvosolta a hirtelenül fejlődő gazdasági élet bajait. A római fizetési eszköz túl kevés volt az egyre növekvő árualaphoz képest, és az aránylag kis értékű érmékből nagyon nagy mennyiség kellett értékesebb árucikkek árának a kiegyenlítéséhez.

Az aranypénz forgalomba hozatala sokat segített volna ezeken a gondokon, hiszen az arany értéke az ókorban is az ezüstének a sokszorosa volt, nem is szólva a bronz- vagy rézpénzekről. A senatus már a második pun háború okozta gazdasági válság miatt i. e. 217-ben aranypénzeket veretett, de ez az intézkedés csak átmeneti jellegű, szükség parancsolta intézkedésnek tekinthető, a későbbi pénzverés sorsára semmilyen kihatása nem volt. Sőt még bizonyos hátránnyal is járt, mert az aranypénzek tulajdonosainak jó része otthon felhalmozta, tezaurálta az értékes pénzérméket, és ezzel kivonta őket a forgalomból. Újabb aranypénz kibocsátására azonban jó ideig nem került sor, és a római pénzpiacon továbbra is a hellenisztikus királyságok aranyveretei, az aranystatérek maradtak forgalomban.

I. e. 87-ben Lucius Cornelius Sulla, majd i. e. 8i-ben Cn. Pompeius Magnus imperatori jogköre által felhatalmazva, a hadjárat alatt szerzett aranykincsekből aranyérméket veretett, főként a diadalmenetben résztvevő katonák megjutalmazására.
I. e. 46-ban végül C. Iulius Caesar, ugyancsak mint imperator aranypénzt veretett, aranyainak (aureus) előállítása ezután már folyamatos volt. Caesar volt az első, aki pontosan megállapította, milyen fontos a római közgazdaság számára a kifogástalan veretű, állandó értékű aureus. Sulla alkalmi veretű aureusa 10,92 gramm súlyú volt, Pompeiusé 9 grammot, Caesar aranypénze csak 8,19 grammot nyomott.

Caesar meggyilkolása után a senatus nem szüntette meg az aranypénz veretését, azután Augustus a saját hatáskörébe vonta az arany- és ezüstpénzek kibocsátásának jogát. Csak a bronzpénzek veretésének joga maradt a senatusé, amit azonban ez hatásköre eme csorbításán vesztett, megtérült azon az értékkülönbözeten, amely a bronzérme névértéke és belső tartalmi értéke között jelentkezett. Ez a különbözet a senatus főfelügyelete alatt álló hagyományos államkincstár, az aerarium haszna lett.
A császárok az aureus kibocsátásában sem maradtak hűek az Augustus megállapította pénzlábhoz. Az idült pénzzavarban szenvedő Nero aranyainak a súlya 7,28 grammra, Caracalla alatt az aureus súlya pedig 6,55 grammra csökkent. Az aranypénz később még több értékcsökkenést szenvedett, míg Diocletianus, majd Constantinus császár i. sz. 307-ben állandó értékű új aranypénzt, solidust bocsáttatott ki. A solidus súlya már csak mindössze 4,5 5 gramm volt.

A pénzek kibocsátásának propaganda jellegét a rómaiak már hamar felismerték. A pénzverés felügyeletét ellátó collegium tagjai, a fiatal nobilisek valódi vagy képzelt mondai ősük képmását vagy nem tökéletes hitelességű hőstettét ábrázoltatták a forgalomba kerülő érméken, hogy ez által nemzetségük ősi voltát és erre alapozva, a kormányzásra való elhivatottságukat a választó polgárokkal, Róma hagyomány hű népében tudatosítsák.
A huszonöt eves Marcus Iunius Brutus - Caesar későbbi gyilkosa - nemzetsége valamennyi zsarnokölőjének arcmását feltüntette veretein. Faustus Cornelius Sulla nem kalandozott el a távoli, a ködös múltba, hanem apjának, a dictatornak jeles tetteit idézte fel a népben, amikor képét a pénzeken ábrázoltatta.
A köztársaság korában előfordult, hogy a pénzeket nem e fiatal triumvirek, hanem a quaestor vagy az aedilis, a hadra kelt seregnél pedig - Rómától távol - a fővezér, az imperator verette. Ezekben az esetekben az érméken feltüntették, hogy azokat a senatus rendelkezése alapján bocsátották ki, amit a senatus consulto rövidítéseként az s. c. betűk jeleztek.

A császárkorban a princepsek felségjogává alakult arany- és ezüstpénzek kibocsátását szintén propagandára használták fel az uralkodók. Az érmék előlapját a császár képével, a hátlapokat pedig mitologikus jelenetekkel, az uralom áldásának jelképével, leginkább a császár uralkodásának jogosságára utaló szimbolikus ábrázolásokkal díszítették.
A Caesar dictaturája alatt kibocsátott, leginkább használt érmék egymáshoz való aránya a következő volt: 1 aureus = 25 denarius = i00 sestertius = 400 as, vagyis az aureus 25 denariusnak, egy denarius 4 sestertiusnak, egy sestertius pedig 4 asnak felelt meg. Ez az arány sokáig megmaradt. Csak egy esetben kellett - már korábban - kivételt tenni, amikor a denariusnak az ashoz való aránya: 10-ről 1 : 16-ra változott; a zsoldfizetésnél, hogy a katonák ne károsodjanak, a régi arányokat tartották fenn.

Augustus uralkodása óta az idegen veretek lassan kiszorultak, csak egyes helyi önkormányzatok bocsátottak még ki - külön engedély alapján - pénzeket, egyébként mindenütt a római pénzláb előírásainak megfelelően verték a pénzt. A hatályos római jogszabályok szerint csakis a római veretek számítottak pénznek, keresetet csakis római pénzben kifejezve lehetett a bíróságnak benyújtani, törvényes rendelkezésekben római pénznemről esik csak szó, sőt a tartományokban is római pénznem alapján szabják ki a bírságokat. A római pénz a gazdasági életben egyeduralkodóvá lett.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969