logo

I December AD

A város és a vidék gazdasági kapcsolata

Az ókori különösen a római kori városok gazdasági szerepének elméleti modellezéséről csaknem másfélszáz éve heves vita folyik a történészek körében. A 20. század legnagyobb hatású gazdaságtörténeti teoretikusa, Moses I. Finley (1912-1986), egyértelműen a BücherSombart-Weber tézis, vagyis az ún. fogyasztó város (consumer city) modell mellett tette le voksát. Ennek lényege öt pontban foglalható össze:

(1) az ókori városokban a város és a vidék funkciója nem különült el élesen egymástól (Bücher);

(2) az ókori város megélhetése szempontjából teljes egészében a külső mezőgazdasági termelésre volt ráutalva (Sombart);

(3) a városok fő bevételi forrása a földek bérbeadásából, nem pedig a szolgáltatásokból és a kereskedelemből származott (Weber);

(4) a városokban lakó földbirtokos arisztokrata réteg parazitaként élősködött a vidéken élő parasztságon (Weber-Finley);

(5) a városok elhanyagolható mennyiségű árucikket állítottak elő (Finley).

Bár Finley nagyhatású könyvét már szinte megszületése pillanatában komoly kritikák érték, máig akadnak védelmezői. Az előbbiek közé tartozó Charles Whittaker a consumer citymodellel szemben felhozott három fő ellenérvet így foglalja össze:

(1) a városi kézműipar és szolgáltatások magas fejlettsége (Morel);

(2) a városok, mint a pénzforgalom központjai (Hopkins);

(3) a város, mint a hozzátartozó territorium gazdaságának fő szervezője (Leveau).

A pro és kontra érvelők példatárában két könyv általában feltűnik: az egyik Willem Jongman Pompeiiről írt műve, amely mélységesen konzervatív„finleyiánus”; valamint Donald Engels Korinthosról szóló monográfiája, amelyben a szerző az alternatív „service city”, vagyis szolgáltató város-modellel állt elő. Engels levezetésének lényege a következő: Korinthos lakossága a korai császárkorban elérte (ha meg nem haladta) a 100 000 főt.
A város körül kb. 800 km2-es chóra terült el, amelynek mindössze a negyede volt mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. A kb. 200 km2-nyi földterületen nagyjából 17 500 fő évi ellátásához szükséges gabonát és más élelmiszernövényt lehetett megtermelni, ami az összlakosság 20%-át sem teszi ki. Engels azt is kiszámolta, hogy a Korinthos körüli földek bérleti díjaiból legfeljebb 1500 földbirtokos tudott megélni a városban. Mi következik mindebből?
Hogy Korinthos bevételeinek 80%-át kézműipari termelésből, kereskedelemből és egyéb szolgáltatásokból kellett, hogy kitermelje. Engels elméletét számos jogos kritika érte. Whittaker például kétségbe vonta az általa használt számok érvényességét, továbbá azt a kétségkívül furának tűnő megállapítást, hogy Korinthos legfőbb bevételi forrása a diolkos (az Isthmos két oldalát összekötő hajócsúszda) működtetése lehetett.

A kérdés szakértőinek másik „kedvence” Philipp Leveau Iol-Caesareáról (Cherchel, Algéria) írt könyve. Ebben Leveau ugyan nem tagadja, hogy a város fő bevételi forrását a vidék terményei jelentették vagyis ebben a részben közel áll a „finleyánusokhoz” -, ámde erősen hangsúlyozza, hogy a marxista hatás alatt álló elmélet hamisan állítja be a földbirtokosokat olyan „parazitáknak”, akik csak a parasztok munkájából élősködnek. A birtokosok szellemi és financiális befektetései, valamint széles kapcsolatrendszere nélkül ugyanis ezek a termelő birtokok halálra lettek volna ítélve. Leveau megfogalmazásában a „cité organisatrice” áll szemben a „villaproductrice”-szel, de valójában egyik sem tud létezni a másik nélkül.
A Hopkins-féle taxes-and-trade modell egyik „mellékterméke” volt a városoknak a monetizáció terjesztésben játszott szerepe (processor city-modell). Whittaker ezt is kritikával illeti, megállapítva, hogy a város és a vidék gazdasági szerepének megkülönböztetése ebből a szempontból is teljesen irreleváns. A szerző egy humoros példával szemlélteti álláspontját: Petronius regényében Trimalchio barátja, Niceros, beleszeret egy a városban élő szép kocsmárosnéba, Melissa Tarentinába, majd oltár elé is vezeti, miután annak férje, Terentius, „kint a birtokon” (ad villam) elhalálozott. Akkor most városi vagy vidéki volt ez a család? teszi fel a jogos kérdést Whittaker.

David Mattingly csupán kritizálta a vitát alacsony tudományos-intellektuális színvonaláért és provincializmusáért, de nem se pro se kontra nem foglalt állást a kérdésben. Szerinte egy általános urbanizációs modellt kellene előbb kidolgozni, és abba beleilleszteni a gazdasági kérdések megtárgyalását. Paul Erdkamp szerint a „fogyasztó” vagy „termelő” címkék félrevezetők, mivel a város és a vidék viszonylatában inkább kölcsönös előnyökön alapuló cseréről kellene beszélni. A város valóban a vidék által megtermelt mezőgazdasági termékek fogyasztására volt utalva, de ezért cserébe olyan szolgáltatásokat nyújtott, mint az oktatás, egészségügyi ellátás, szórakoztatás, kereskedelem stb. Finley és követői a várost és a vidéket nem kölcsönös egymásra utaltságukban, hanem külön-külön entitásként vizsgálták.
Gazdasági szempontból teljesen mindegy, hogy a termelés a városfalon kívül vagy belül történik, leszámítva, természetesen, hogy a mezőgazdasági termékek előállítása csak vidéken volt lehetséges. Azonban még a villagazdaságok sem csupán élelmiszert termeltek: egy lentermesztéssel és lenszövéssel foglalkozó villa dolgozói ugyanúgy rá voltak szorulva az élelem megvásárlására, mint a városban lakó kézművesek. A városok ráadásul nem csupán saját territoriumukról szerezhettek be élelmet, hiszen a Római Birodalomban az alapélelmiszereknek is jól szervezett kereskedelmi hálózata volt.

Neville Morley joggal hívta fel a figyelmet a nyugati és a keleti városfejlődés közötti alapvető különbségre, bár véleményem szerint a római kereskedelem viszonylag kiegyensúlyozott, birodalmi léptékű piacot teremtett, amelyben elméletileg egy britanniai municipium éppúgy megtalálhatta a számítását, mint egy több száz éves görög polis. Andrew Wilson a városok termelésben játszott szerepét mutatta be észak-afrikai példák alapján; ismeretes, hogy az olajtermelő-központ Leptiminus (Lamta, Tunézia) vizsgálata kapcsán David Mattingly már régebben bevezette a „termelő város” (producer city) fogalmát.
Futó áttekintésünket végül Penelope Goodman könyvével zárjuk, aki szerint a város és a vidék között nem volt akkora a különbség: „ez egy olyan világ, ahol tehenek kóboroltak Pompeii utcáin és hatalmas emlékműveket emeltek Rómán kívül, a villák pedig a városok középületeit idézték. Az ipart pedig városon és vidéken egyaránt űzték.”

Város és vidék szétválaszthatatlan egységet képezett az ókorban. A városok abban játszottak fontos szerepet, hogy a területükhöz tartozó kisebb településeket közigazgatási és részben talán gazdasági irányításuk alá vonták. A város és vidék gazdasági kölcsönhatását illetően napjainkra a következő fő modellek alakultak ki: consumer city (Finley), a service city (Engels), az organiser city (Leveau) és a producer city (Mattingly).
Az 1990-es évekre, részben a városrégészeti kutatások, részben az egyre szaporodó „landscape studies” eredményeinek köszönhetően nyilvánvalóvá vált, hogy valamennyi modell releváns lehet, attól függően, hogy mire tesszük a hangsúlyt.

Ha csupán a római centuriatiók mennyiségét és részletes kidolgozottságát, továbbá a határviták gyakoriságát vesszük alapul, bizonyos, hogy a városok többsége számára a hozzájuk csatolt földterület (chóra, territorium / ager) esszenciális szerepet játszott társadalmi és gazdasági életükben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a városlakók „kizsákmányolták” volna a vidéket, hiszen feldolgozóiparukkal, fejlett szolgáltatásaikkal amibe a piacokat/kikötőket és a kereskedelmi hálózatot is bele kell értenünk annak zökkenőmentes működését, sőt fejlődését is lehetővé tették.
A római kori városokra azért sem lehet egyetlen elméletet ráhúzni, mivel a Római Birodalom egyes területeinek ökológiai adottságai, az abban élő népek szokásai jelentősen eltértek egymástól. Igaz ugyan, hogy a „római város” bizonyos mértékben főként jogi, közigazgatási értelemben mindenütt uniformizált volt, de az egyes településeknek egészen biztosan eltérő gazdasági stratégiát kellett folytatniuk, ha érvényesülni és fejlődni akartak. Ezeknek a stratégiáknak természetesen megvoltak az állandó elemei: mindenekelőtt a „hinterland biztosítása, amely a város és falu számára kölcsönös előnyöket biztosíthatott.


Forrás: Grüll Tibor A városi territóriumok gazdasági jelentősége a Római Birodalomban